A modern kori golgota?

A fenntartható fejlődés szempontjából az óév egyik, talán legpozitívabb híre a lengyelországi Katowicében rendezett ENSZ klímavilágtalálkozón nehézkesen született egyezség volt a 2015-ös párizsi szerződésből származó kötelezettségek – egyelőre erősen akadozó – gyakorlati végrehajtásának „szabálykönyvéről”. 

Az extrém élethelyzetekkel fenyegető és immár tagadhatatlan klímaváltozás lassítását, ennél jobb esetben megállítását szorgalmazó nemzetközi konferenciák és szerződések sorában valóban áttörést jelent-e a Katowicében kialkudott egyezmény? Vagy csak vajúdtak a hegyek, ám a természet visszavág, és a dokumentum – az élj nagy lábon, markolj mindenből sokat, szelj nagyot, locsold szét, dobd el világában – nem mutat reális kiutat a globális klímavédelem egyelőre jobbára félvállról kezelt s egyre nehezebben követhető kötelezettségeinek labirintusából? A választ, tágabb összefüggéseiben, Miklós Lászlóval, a Zólyomi Műszaki Egyetem Fenntartható Fejlődés és Ökológiai Tudat UNESCO Katedra tanszékvezető professzorával boncolgattuk. 

A kérdést célzatosan sarkítva: a legutóbbi, több mint tíznapos klímacsúcs eredménye éghajlatvédelmi siker vagy hatástalan erőlködés? 

Szerintem egy helyes irányba tett további lépés a globális klímapolitika irányíthatóságának megőrzésében, illetve annak a szándéknak bizonysága, hogy az emberiség úrrá kíván lenni a Föld felmelegedésének egyre szaporodó, kézzelfogható nyomain. Sajnos azonban kevés benne a nevesített, rögzített időpontokhoz kötött és az egyes országokra lebontott konkrétum. Látni kell ugyanis, hogy bolygónk felmelegedésének üteme és világviszonylatban az üvegházhatású gázok kibocsátása tavaly is tovább nőtt. Egyre több szakember véli úgy, hogy már a párizsi kötelezettségek maradéktalan teljesítésével sincs garancia arra, hogy az évszázad végéig másfél-két Celsius-foknál kisebb mértékben emelkedjen a Föld átlaghőmérséklete. Nézetük szerint minden fél fok hatalmas különbséget és ebből adódó emberi katasztrófákat jelent. Például ha 1,5 fok helyett kettővel emelkedik a hőmérséklet, akkor az éghajlatváltozással kapcsolatos okok miatt világszerte 150 millióval több ember halhat meg. Természetesen a fenntarthatósággal összefüggésben számos egyéb téma van napirenden. Így az is, hogy már 2050-ben akár 9,8 milliárd ember lehet a Földön. És az újszülöttek fele várhatóan Afrikában jön világra. 

Mítoszrombolás erre azt mondani, hogy vakvágányon az amúgy is agyonsebzett világ? 

A fenntartható fejlődés szemszögéből okoskodva kár volna ennyire végletesen fogalmazni. Viszont a jövőért folyó játszmában biztosan nem maradhatfennajelenleginyersanyagés energiafogyasztási szerkezet. Ennek összefüggésében globálisan alapvetően, lokálisan pedig szinte személyre szabva kell megváltoznia az emberiség kulcsfontosságú klímavédelmi szemléletének. Ennek tartós és felelőtlen elkönnyelműsködése viszont végső soron előidézhet talán az Armageddonra utaló küzdelmeket bolygónk megváltozott klímájának következményeivel. 

Nem titok, hogy éppen az efféle „végső csatákat” megelőzendő már a múlt század derekától jó pár nemzetközi egyezmény meg kötelező hatályú környezet- és klímavédelmi megállapodás született. Az éghajlatváltozás mostani tempója láttán azonban úgy tűnik, hogy csekély eredménnyel. Gonoszkodom, ha azt mondom: hamarosan a katowicei klímacsúcs „szabálykönyve” is pusztán egy lesz az elfelelőtlenkedett fontos dokumentumok közül? 

A fennálló gondok ellenére helytelen lenne generalizált kudarcról beszélni. Persze, legalább ennyire igaz is, hogy az emberiségnek világosan tudatosítania kell: minden további nemtörődöm késlekedéssel elpocsékolt idő egyre inkább elsodor bennünket a természet klímaviszonyai által meghatározó módon befolyásolt környezeti, gazdasági, szociális és társadalmi egyensúly egyre sürgetőbb céljaitól. 

Az éghajlatváltozás világszerte tapasztalható, illetve előre vetíthető következményeinek tudatában talán nem is újságírói túlzás feltételezni, hogy cirka egy ujjal vagyunk a merülési vonal felett! Eszerint a kibillenő idő van zavarban a Földdel szemben, vagy az emberiség jövője iránti aggodalomban mi vagyunk időzavarban? 

Az ENSZ megbízásából végzett tudományos kutatások alapján készült legutóbbi klímaügyi jelentés szerint valóban nincs sok időnk a tétlenkedésre. Konkrétan 2030-ig kell megtennünk a döntő lépéseket, hogy még a visszafordíthatatlan környezeti és fenntarthatósági károsodások beállta előtt megmentsük a bolygónkat. Fokozza az ezzel kapcsolatos szakmai viták tétjét, hogy érdemben hová helyezzük a globális felmelegedés eddig mért ütemének küszöbét? Már az 1850 körül kezdődött iparosodás első éveitől egészen az 1990-ig tartó hosszú időszak különböző fázisainak rögzített adatait vesszük-e viszonyítási alapul, vagy „csak” az utóbbi két-három évtized precíz méréseinek csalhatatlan bizonyítékait. Ez utóbbiakban ugyanis már nincs tévedési hibahatár, éppen ezért ezek bizony katasztrófákat is sejtető adalékok. 
 

A témával foglalkozó korábbi nemzetközi konferenciák sorából, jelentőségük és célkitűzéseik révén melyiket emelné ki? 

Kiindulási pontként az idestova fél évszázaddal ezelőtti stockholmi konferenciát, amely 1972 júniusában 113 nemzet képviselőinek jelenlétében rendezett környezetvédelmi tanácskozás volt. Napjaink klímaváltozási gondjait tekintve az ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróban tartott konferenciája tűnik kiemelten fontosnak, hiszen ott már a biológiai sokféleség, tehát a biodiverzitás megőrzése, összetevőinek fenntartható használata, továbbá az erőforrások hasznosításából származó előnyök igazságos, méltányos hozzáférhetősége és elosztása szerepelt napirenden. Ezen a tanácskozáson született meg a 40 fejezet 135 mutatóját rögzítő Agenda 21 nevű dokumentum is, amely gyakorlati szerepét tekintve lényegében egy cselekvési tervezet, amely a biológiai sokféleségnek a társadalom érdekeit közvetlenül szolgáló megőrzésére és a fenntarthatóság célkitűzéseinek értelmében a hasznosítására törekszik. Sajnos, a mára kialakult globális klímaválság azt mutatja: noha mind a mai napig sokan hivatkoznak a riói egyezményre, sokszorosan kevesebben vannak azok, akik nem igazodnak hozzá. 

Tudjuk, mekkora a Föld valós eltartóképessége, meddig folytatható a nemtörődöm stratégia, és hogy a mostani folyamatokat meddig tűri a bolygónk? 

Kutatásaink, előrejelzéseink, tudományosan kidolgozott modellszituációink vannak, de az emberiség valójában nem tudja, hol a tényleges tűréshatár. Tárgyilagosan azt is látni kell, hogy másfél száz éve megközelítőleg még csak kétmilliárd ember élt a Földön; akkoriban ki gondolta volna, hogy 2019-ben az emberiség létszáma ennek négyszerese, tehát közel nyolcmilliárd lesz! Éppen ezért, noha bármennyire kegyetlen dolog, az elméletek szintjén arról is beszélni kell, hogy egy szuperkatasztrófa megtizedelheti Földünk lakóinak számát. Hiszen egyáltalán nem tabutéma, hogy napjainkban is lehetnek területek, ahol már túlléptük az elviselhetőség határát. Természetesen lehetnek és nyilvánvalóan vannak olyan vidékek, ahol még messze vagyunk a véges lehetőségek határvonalától. De ha, mondjuk, tíz-tizenkét kritikus területen egyszerre lépjük túl az ominózus határt – nagy baj lehet! Például az óceánok felmelegedése a halfajok sokaságának eltűnését okozhatja, ami a halállományokon alapuló társadalmak táplálkozásában jelentene megoldhatatlan gondot, másutt a talajkészlet eltűnése vagy a talajminőség rohamos romlása állíthat jelentős korlátot. Nem kevésbé érdemes végiggondolni, hogy a (közel)jövőben mit válthat ki a globális éghajlatváltozás kérdéseiben az örök hó- és jégmezők, tehát a permafroszt helyenként már ma is megfigyelhető felolvadása, illetve az általa eddig maga alá zárt óriási mennyiségű metángáz kiszabadulása a légkörbe. És érdemes megfontolni azt a kérdést is, vajon társadalmilag nem vagyunk-e máris egy adott határ közelében, elvégre manapság iszonyú különbségek mutatkoznak a különféle társadalmak, társadalmi rétegek között. A szociális feszültségeket szintén bele kell értenünk a klímaváltozás okozta változó képbe. Ugyanis számos példa van rá a történelemben, hogy az ember tönkretette azt a környezetet, amelyben élt. Virágzó kultúrák hanyatlottak le az ilyen-olyan tönkretétel miatt. Csakhogy az emberiség ma a globális környezettel áll szemben, amelynek eltartóképességével ugyanolyan viszonyban vagyunk, mint egy-egy társadalom az ő helyi környezetével. 

Ebből a nézőpontból vizsgálódva – egyelőre a valahogyan volt, valahogyan lesz általánosítható alibizmusának túlsúlya láttán – milyen lesz az egyre forróbb világ? 

Ennek lehetséges veszélyével tanácsos időben és őszintén szembenézni. Az első kulcskérdés, hogy a rengeteg kis rontást végző emberiség mekkora terhet jelent majd bolygónknak. A jelenlegi számítások szerint már most is 1,2–1,3 „bolygót” használunk. A környezetnek azonban – egymás elválaszthatatlan működéséhez kötődően – egyrészt eltartóképessége, másrészt tűrőképessége van. Ha az egyiket bántjuk, bántjuk a másikat is. Ezért, ha a levegőt széndioxidkibocsátással, környezetünket szeméthegyek és plasztikhulladék tonnáinak százmillióival terheljük, akkor ártunk a földnek, ártunk a víznek, az épített világnak, a növényzetnek, az állatvilágnak, az alapvető élelmiszer-ellátás biztonságának. Divatos szóval élve ez egy interaktív rendszer, amelyben a klímavédelem megoldásmódjait a fenntarthatóság számtalan elemével kell integrálni. 

Lát hajlandóságot az ehhez szükséges paradigmaváltásra? Abban a világban, ahol éppen a globális éghajlatváltozás okozta bibliai özönvizek vagy akár szárazságok miatt migrálók gyűlölködő kirekesztése fontosabb a klímavédelem célkitűzéseinél; ahol egyelőre távolról sem elegen ismerik fel, hogy Földünk drámai melegedése és az ebből származó veszélyek a 21., sőt a következő század legnagyobb kihívása! 

Pusztán az emberiség józan belátásában bizakodni kincstári optimizmus. Ettől függetlenül a klímavédelem egyre sürgetőbb célkitűzéseinek elérésében mindenki a maga keresztjét viszi. Viszont egyszer eljöhet az a szituáció, hogy az emberiségnek nemigen lesz választása. Ez azokra is vonatkozik, akiknek ma még kapzsi hasznuk van a klímapolitika semmibe vételéből, a Föld kizsákmányolásából, és azt hiszik, hogy az ebből fakadó gondokat majd csak megoldja valaki. Vagy valakik. De a közéletben még mindig a környezettudatos többség lehet(ne) a hangadó, amely a klímavédelem fokozásában a szelektív szemétgyűjtéstől a környezetkímélő magatartásig meghatározhatja a diskurzust. Hiába történik valahol messze egy szökőár vagy más katasztrófa, a levonható következtetéseken – globalizált világunkban – mindenkinek el kell gondolkodnia. Hogy észrevegyük: a bioszféra önszabályozó rendszer, amely eddig is változott a történelem során. A kérdés így az: ha a klímaváltozás révén ártunk neki, akkor mi mennyit bírunk el. Tehát itt magunkról van szó.