Szemléletváltás is kell

A Meteorológiai Világszövetség arra figyelmeztetett, mely szerint a hivatalos mérések történetében ez a július nemcsak a legmelegebb volt, hanem a Föld éghajlata 2023-ban egy eddig ismeretlen határt lépett át. Ez is jelzi, hogy mi ugyan azt hisszük: a klíma változására a természeti erők évszázadokban/évezredekben reagálnak, ám ez már régen nem igaz. A mai generációknak talán elég „csak” a gleccserek rohamos eltűnését tudatosítani, hogy belássuk: a reális változások immár emberöltőnyi idő alatt történnek. E tényekről és a zöldátállás kérdésköréről Miklós László professzorral, a Szlovák Tudományos Akadémia főmunkatársával, a Magyar Tudományos Akadémia külhoni tagjával beszélgettünk.

Professzor úr, a globális éghajlati változás bizonyosságának dolgában lejárt a puszta okoskodás ideje?

Nem tudom, akad-e ma értelmesen gondolkodó ember, aki még vitatkozni akar azon, hogy a jelentős klímaváltozás csupán rémhír. A tényleges kérdés sokkal inkább az, vajon egyre gyorsuló ütemének legfőbb felelőse valóban csak a nagy ipari vállalatok üvegházhatást keltő intenzív szén-dioxid-kibocsátása, vagy az is, hogy a világ fejlett országai – a fenntartható fejlődés feltételeit nézve – csak nagyon lassan akarják felismerni a klímakrízis nyilvánvaló ok-okozati mivoltának tágabb összefüggéseit! Ezért a már tetten érhető bajok mértékének mielőbbi tudatosítása lényegében az emberiség próbatétele is. Hiszen eleve erősen elgondolkodtató, hogy a Föld felmelegedése mára elvesztette a természetes fokozatosságát. Képletesen szólva, mintha egy forrponthoz közelítene. Ha pedig eközben a Golf-áram is megszűnik, az majd súlyos bajjal jár.

A mai szélsőséges időjárási események csupán előképei mindannak, ami a klímaváltozás kapcsán az emberiségre vár? Egyszerűen megúszhatatlanokká váltak a szélsőségek?

Az előképek már úgy húsz-harminc évvel ezelőtt megjelentek a világ különböző pontjain. Amit mostanában látunk meg tapasztalunk, az már a klímaváltozás ténye a vele járó következményekkel. Kerülve tehát bármi nyelvészkedést, ezek nem elő-, hanem élő képek.

Ez már csak rosszabbodhat?

Ha ez a téma felvetődik, általában arra utalok, hogy az én korosztályom még ismerte a négy évszakot, hiszen abban nőtt föl. Számunkra természetes volt a tavasz, az ősz után a hideg tél, a kellemesen meleg nyár. Idén viszont, aki tehette, az például augusztus 8-án befűtött, alig pár nappal a meteorológiai szolgálat által mindenkor mért legforróbb július után. Az unokáink pedig majd megszokják, hogy a nehezen előre látható időjárási kilengések, a hosszabban tartó szélsőségek között kénytelenek élni. Ma már merő ostobaság azt gondolni, hogy a mérsékelt éghajlati égövet elkerüli/elkerülheti a kétségtelen klímaváltozás. A megfékezéséhez pedig – a mai életstílust nézve – jelentős szemléletváltozás is kell. Egyúttal tovább kell látni a szűk környezettünknél.

Ön a szakmai életpályáját, a jobb életminőséget kevesebb forrás elpazarlásával szorgalmazó fenntartható fejlődés céljainak szentelte. Hogyan látja ma: Szlovákiában milyen az állam viszonya a környezetvédelemhez, a természethez?

Hivatalosan jó. Más kérdés, hogy ez a valóságban is így van-e? Ami pozitívum, hogy a 25–30 esztendővel korábbi viszonyokhoz mérten, ebbe a szakágazatba nálunk is sokkal több pénz jut. Különösen amióta az ország az Európai Unió tagja.

E pénzügyi források hasznos és aktív elköltése valószínűleg más téma.

Én arról tudok beszélni, amit ma hallok, összehasonlítva azzal a korszakkal, amikor 1998-ban a környezetvédelmi tárca minisztere lettem. Az ezredfordulón például a vízvezeték- és csatornahálózat kiépítésében egy-egy méter elkészülte átlagosan 600–1000 koronába került. Nem sokkal később, az unió ISPA-segélyprogramjában a szóban forgó munkák ára kissé megugrott. Manapság azonban, állítólag, az is előfordul, hogy az ominózus egyméteres „táv” – régi szlovák koronaárban – annak kilencvenszerese! Mondjam, hogy az ember hinni sem akar a fülének?

A környezetkárosítással és a természetpusztítással önmagunknak ártunk. Az országnak szívügye a természetvédelem?

Embere, köztisztviselője és hivatala válogatja. Officiálisan senki sem meri azt mondani, hogy a zöldváltás, a környezetóvás nem érdekli. De ez a támogató hozzáállás többnyire csak addig él minden zokszó nélkül, amíg a legkisebb változás is nem az illető „udvarát”, foglalkozásbeli illetékességét érinti. Mert ha mégis, lelohad a lelkesedés.

És a magántőke Szlovákiában is divattá lett nagyberuházásai? Milyen mértékben rombolják az életkörnyezetet, tehát épp a fenntartható fejlődés klímabarát feltételeit?

Erre azért érdemes árnyaltabban tekinteni. Ha most nem az égési és egyéb oxidációs folyamatok révén keletkező szén-dioxidról beszélek, akkor a káros anyagok okozta közvetlen légszennyezés, hála a technika és a szűrőberendezések fejlődésének, már csak kismértékben növekszik. De beszélni kell a megaberuházások hatalmas energiafogyasztási igényeiről, vagy arról, hogy az effajta beépítés nagyon értékes mezőgazdasági területeken zajlik. Talán elég, ha csak az áruforgalom logisztikai központjainak szolgáló behemót „pléhdobozokat” említem, amik általában a sík vidékek legjobb termőterületein terpeszkednek. Ez pedig némi sarkítással klímagyilkosság, hiszen az üvegházhatású gázok elleni harc leghatékonyabb módja a zöldfelületek bővítése és nem a betondzsungel meg a pléhdoboz.

A tetten érhető durva természetkárosítás az akut közéleti kérdések egyike, mégsem tapasztalni miatta a civil társadalom felháborodását. Magyarázható ez az emberek apátiájával?

Az emberek zöme többnyire csak szóban háborog. A civil és egyéb polgári szerveződések tiltakozó hangját hallani ugyan, de ritkán képesek befolyásolni a döntéshozókat. Így a kudarcaik elkedvetlenítik őket. Az állami hivatalok pedig elvégzik a beruházások kötelező környezeti hatásvizsgálatait, és azok eredménye mögé bújnak.

Nálunk a fiatalok sem vonulnak az utcákra, noha elsősorban az ő jövőjükről van szó!

Őket nemigen érdekli és a mindennapjaikat is csak ritkán befolyásolja, ha a település tőszomszédságában kéretlenül kinő a földből egy csúf pléhdoboz. Vagy az, ha valaki szemet vet egy zöldterületre, hogy oda építhessen valami nagyot.

Mi ez? Blazírt fásultság?

Nézze, a környezetvédelem, a klímadrukk látszólag nem égető téma. Most hónapok óta már az itteni barna medvék számáról sikk beszélni. Ha a medve leharapja valakinek a kezét, rögtön nagy az ijedelem és felháborodás. De ha valakit – általában önhibájából – megcsíp egykét kullancs, amitől még öt évvel később is súlyos bolleriózist vagy végzetes agyhártyagyulladást lehet kapni, erre mindenki legyint. Az éghajlati változásról is jól tudjuk, hogy egyre erősödik, ám mert még nem, vagy csupán közvetve érezzük az igazi hatását, arra is enerváltan legyintünk... Mondván: kezelik majd, ha tényleg küszöbön áll.

A klímaváltozást tagadók hamis érvei nyilván kikövezik a katasztrófába vezető utat. Érdemes a velük való vitákra még időt pocsékolni? Hogyan viszonyul az ilyen emberekhez?

Általában úgy, hogy egy félrevezetett és menthetetlen esettel állok szemben, aki a saját szemellenzős álláspontját akarja ráerőltetni a környezetére. A Covid-járvány alatt a megrögzött oltástagadókkal ugyanennek lehettünk tanúi. Az ilyenekkel mit vitatkozzon az ember? Vitázni csak tények alapján, hiteles tudományos érvekkel érdemes.

Milyen itt az érdeklődés a környezetvédelem egyetemi szintű tanulmányai iránt?

Sajnos gyenge, noha a közbeszédben maga a téma divatos. A környezet- és természetvédelem társadalmi tekintélye az 1989-es rendszerváltást követő nekibuzdulás után erősen megkopott. Ezekben az ügyekben nálunk jobbára eseti és helyi összefogást látni, ahogy az a Sajó-szennyezéssel történt. Ami pedig a tárgykör egyetemi szintű oktatását illeti, a Zólyomi Egyetem Környezetvédelmi Karának a kezdetekben kétezer diákja volt, most 170 hallgatója van. Ez az apadás akár szociológiai vizsgálatot is érdemelne.

Az utóbbi három évben a Matovič- és Heger-kormány Szlovákiában kihasználta az energiaválságot a klímavédelmi és energiatakarékossági célok gyorsabb elérésére, a zöldenergiára való átállás ösztönzésére?

Hát motiválásra alig. Inkább azt mondanám, hogy kevesebb energiát fogyasztottunk ugyan, de nem a kormány érdeméből, hanem mert drágább lett. A kormány a családsegítő csomagokkal támogatta a lakosságot, ami viszont sohasem ösztönzi takarékosságra az embereket, hanem főként a távhőszolgáltatók energiafogyasztási igényeit tartja szinten. Egy kis iróniával azt mondhatnám, hogy a fenntartható fejlődésnek három pillére van: környezeti, társadalmi és gazdasági. Itt az történt, hogy a lakosságot segítve, a környezeti pillérből elvettünk a „gazdasági” javára. De ez tényleg nem más, mint szépre festett okoskodás. Amúgy pedig? Nálunk a napenergia inkább napellenzős, a szélenergia dolgában meg javarészt szélcsend van.

Nyugtalanítja önt, hogy a környezetvédelem és a klímakrízis gondjait itt a parlamenti bejutás- ra biztosan számító pártok is csak harmadkézből kezelik?

Hogyne nyugtalanítana! Miként az sincs rendjén, hogy a pártprogramoknak ez a fejezete általában közhelyes, gyakran a régi szövegek újrafogalmazása. Nem is csoda, ha a választók sem veszik komolyan ezeket a témákat.

A szeptemberi parlamenti választáson induló pártok valamelyike is felkérte önt, hogy a zöldátállás kérdéseiben legyen a tanácsadója, netán a környezetvédelmi programjának mentora?

Egyszerű a válasz: nem.

Túlságosan ért hozzá, ezért nem elég jó?

Már a politikában töltött legelső évek alatt, de különösen 1998 után rájöttem, hogy ezen a terepen nem vagyok népszerű, mert nem tudtam ígérni. Mindig őszintén megmondtam, hogy inkább én kérek: fegyelmet, luxuséhség helyett mértéktartást, józan belátást a természettel szemben. Sohasem tudtam nagy hangon toronyórát aranylánccal beígérni.

És ha két akadémia tagjaként ama tudósemberhez illő megbízást kapná, hogy írjon levelet az unokái nemzedékének, mit üzenne abban?

Hogy hallgassák meg, fogadják el a tudósok intelmeit, és igyekezzenek is alkalmazkodni az általuk javasoltakhoz. Sohase azokat kövessék, akik a tudomány eredményeit lenézve, a tudományosság ellen ágálnak.