A mi elfelejtett poeta doctusunk

Holott csak az egyetemes magyar költészet egyik legjelesebb képviselője volt, aki előtt születésének 80. évfordulóján még verseskötettel tisztelgett a szakma, de ez még 1984 táján volt. Azóta ő is persona non grata lett a szlovákiai magyar irodalomban.

Vozári Dezsőt az Isten is költőnek teremtette. Iglón született (vajon ki emlékszik még rá arrafelé?), de szülőhazájának mindig a nagyvárost érezte. Kassa, Prága, Budapest, Pozsony, Moszkva – ezekben a városokban volt otthon. Gyerek még, amikor első verseskötetét Scholtz Péter barátjával kiadja. Az Őszi köszöntőt két gyors kötet követi, a Fekete zászló és az Éjfél után. Ki mást is tekinthetne példaképeinek, mint a nyugatosokat, Adyt, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát és Kosztolányit. A példaképek és a közhangulat akaratlanul is beszivárognak a verseibe. „Ha Mécs László a legigenlőbb, a legnaivabban pozitív sarka líránknak, Vozári Dezső éppen az ellentéte, a legnegatívabb sarok” – írja róla 1935-ben Szvatkó Pál. Ebben az évben jelent meg Szebb a sziréna című kötete, s ekkor, ha rövid időre is, de felfedezik. Szalatnai Rezső, Szvatkó, Fábry Zoltán, Erdőházi Hugó, aki a Nyugatban méltatja. Fábry harciasabb hozzáállást remél s nemcsak biztos formaérzéket: a dekadens költő nihilizmusával vádolja a szerzőt, akinek lázadása mindössze a gátolt, az elnyomott epikureista lázadása, akinek vágyképe a mondén élet, amiből ki van zárva. El is telik néhány évtized, amire Fábry átértékeli Vozáriról alkotott sommás véleményét. Holott Vozári nem akart mást, csak ha egyetlen percre is „az értelemmel csókolózni”. Nem véletlenül a hirtelen jött felfedezés, a Szebb a sziréna kötet messze az életmű legegyenletesebb opusa. Itt fogalmazza meg ars poeticáját, amely annyira megzavarta Fábryt, de ne feledjük, a harmincas évek közepén vagyunk, amikor Németországban már dorbézol a fasizmus, s amikor Vozári költőtársai, mint Győry Dezső, új világrendről, új lázadásról, új márciusról beszélnek. Vozári pedig ekképp: „Vergilius fegyvert és hőst dicsért még,/ Petőfit zord honszerelem gyötörte,// Petrarca Lauráról faragott verset, dicsérve báját és haját, a lengét. // De elpihentek már a nagy szavak ma,// érve lehulltak, mint az őszi körte,// és nem látok se hőst, se Laura nincsen.// Látok sóskiflit, önborotvapengét,// cugoscipőt, pápaszemet, szivarkát,// éhséget, szomjat, kulcsot és hajókat,// a hídon látok öngyilkosjelöltet,// és látom őt, amikor kihúzzák holtan,// látom a gyárat, melynek gépe néma,// virágot, melynek szirma egyre kókad,// sorsokat látok, szennyet és poloskát.// Ne vedd zokon hát, hogy erről daloltam.” De nemcsak ezt látja. Városi tájképei utolérhetetlenek (Kaland, Öreg vigéc a vonaton, Az éneklő város, Az alvó család balladája), egy-egy villoni hetykeséggel megírt korrajza, mint a Lázár éneke vagy a Szlovenszkó, nem hagy kétséget afelől, hogy Vozári nem állít emlékművet a korról, s ha nem is lázad, ahogy ezt elvárják, s nem is emel paradicsomi magasságokba, ahogy ezt mások várnák, óramű pontosságú pillanatképeket ad: „Jobbnál jobb a létük s hosszabb, // a szegénynek rossznál roszszabb,// lalala.// Én, levél a száraz ágon,// elhagyott tutaj a Vágon,// szeretőm, se boldogságom,// csak kolerám, himlőm, rákom.// Életem a földhöz vágom,// la-la, la-la, lalala.” Sokan mondták, hogy nem éli a szlovenszkói magyarok sorsát. Ő jelzők nélküli költő akart lenni. Nem véletlen hát, hogy az egyetlen honosított versét Győry Dezsőnek ajánlja. Benne egy angol milliomos utazik a Balkánra, Kassán erről az éttermi kocsi kappanszaga árulkodik: „Hej büszke úr! reményen és zupán// él itt az ember, élem sorsomat,// nekem hazám, tenéked táj csupán,// hol egyszer átrohant a gyorsvonat.” Akár Radnóti is írhatta volna már ezeket a sorokat. „Vozári merőben különbözik Győrytől és Mécstől is, nincs meg benne a kisebbségi sorstudatnak az a sajátos tartalma, mint Győryben, nincs vallási révülete, mint a neokatolikus poézishez programban oly teljesen csatlakozó Mécsnek, sem szocialista pátosza, mint Forbáthnak és Földesnek. Vozári tipikus városi költ#, urbánus lény, a Horatius fajtájából való...” – ezeket a sorokat már Szalatnai Rezső tanulmányából idéztük ide. Ki sejthette még ekkor, hogy a dekadensnek csúfolt, a szocialista eszméktől oly távolinak tartott Vozári Moszkvába emigrál, az Új Hang munkatársa lesz, beáll Ludvik Svoboda dandárjába, és igenis uszít Hitler és Mussolini ellen. Az Ave Caesar! című költeménye 1943-ban nyílt állásfoglalás a mindenkori zsarnokok ellen, de itt már megjelennek a propagandaversek is. „Európa, szülőhonom, a lázad// számumként zúgjon és csodát tegyen:// kegyetlen, véres, pestises a század,// de rajta áll, hogy más, hogy szebb legyen.” A világháború borzalmai után meghajol, mint fű a szélben: „viharra jár// s mert vágyad féltem,// légy egyszerű,// mint fű a szélben,// földig hajolj// s állj hajthatatlan,/ légy egyszerű,// légy halhatatlan.” Nem is nagyon ír, újságíróként dolgozik Budapesten (mennyire nem ismerjük ezt az oldalát sem), fordít szovjet, cseh, szlovák költőket, balladát ír a vietnami Oradourról, My Lairől, s utolsó jegyzett versében (Válaszlevél tengerentúlra) párhuzamba állítja a két világot. Azt a két világot, amely egyesült ugyan, de ő valószínűleg nem bánja, hogy azt nem érte meg. Örülne annak is, hogy néhány szép versét legalább így, évfordulók alkalmával felmondanánk.