A mi drámánk - mozgással elbeszélve

Az idei színházi évadban a kitelepítettek emléknapján adta elő utoljára az Ifjú Szivek Táncszínház Hontalanítás című, nagy sikerű műsorát. Sokan látták már itthon és Magyarországon a kirekesztés, az intolerancia bármilyen formája ellen készült műsort, amely nemcsak azokat kavarja fel, akiket közvetlenül érint, hanem azokat is, akik kívülállóként nézik. Hégli Dusannal, az Ifjú Szivek Táncszínház művészeti vezetőjével, a Hontalanítás megalkotójával beszélgettünk.  Miért vették le a műsorról a Hontalanítást? Bár a Szivek minden egyes műsora nagy siker, de ezt az előadást mindenütt álló vastapssal köszönték meg a nézők, s ha jól tudom, mindenütt telt ház volt. Harmincszor adtuk elő, úgy vélem, az korrekt szám. Közép-Európában a színházak általában 10-szer, 20-szor adnak elő egy darabot. Vannak persze kivételek, néhány sikerdarab százszor is megy, de nem ez a jellemző. Természetesen hosszútávon azért műsoron tartjuk, mert úgy tűnik, nem veszít az aktualitásából, és azért is, mert nagy iránta az érdeklődés. Most kettős ünnepre készülünk, új műsorral, amelyben a régi tagok is fellépnek, ezzel is foglalkozni kell. Van mit tennünk, hiszen a jubileumi gálaműsoron kívül a közeljövőben két új darabot is bemutatunk.  A Hontalanítás első előadása óta megfiatalodott a társulat, kicserélődött a tagság. Hogyan bírják a megterhelést a fiatalok? Kívülről úgy tűnhet, egy táncosnak, aki megszokta, hogy legényest, botolót ad elő, ez az előadás nehezebben megformálható. Természetesen én sem éltem meg a kitelepítést, de nem kell, hogy az ember megéljen valamit ahhoz, hogy véleménye legyen róla. Ami nehéz, az az, hogy az előadásban vannak szokatlan szerkezetű részek, amelyek első ránézésre nem is annyira látványosak, de amelyekhez vasfegyelem, komoly összpontosítás, nagyon jó emlékezőképesség és folyamatos lélekjelenlét kell. Olyan mozgásformát is alkalmazunk, amely nem organikus. De a színházban nem csak természetes mozgás van. Ennek az előadásnak ez az egyik fő eszköze. Azzal próbáljuk a kirekesztést kifejezni, hogy olyan dolgokat is teszünk, ami a nézőnek nem tűnik természetesnek. Máshogy áll föl a zenekar, másként állnak föl a táncosok. Az egyik szereplő mondta, hogy kívülről nézve ez egy nagyon nagy műsor, viszont próbálni, előadni nem szerette. Nyilván van olyan előadás, amelyet élveznek a táncosok, de a közönségnek nem ad annyit, és van olyan műsor, amely a táncosoknak nem akkora öröm, viszont a közönség élvezi. Ha olyat is tud csinálni a testével egy táncos, amit a közönség megért, az sikerélmény, bár nem biztos, hogy meg tudta mutatni, milyen jól táncol.  Hogyan viszonyulnak a fiatalok az előadás témájához? Mennyire kellett ezekbe a kérdésekbe beavatni a táncosokat? Az emberben jobban rögzül az, amire maga jön rá. Ezért általában vázolom a témát, elmondok néhány adalékot, információt, amire szükség van a műsorhoz, és elvárom, hogy mindenki maga is utánanézzen a dolognak. Aztán egy-két hét után újra leülünk, megbeszéljük. Az a tapasztalatom, hogy az egyoldalú információ nem hat az emberekre úgy, mint amikor maguk találnak meg, fedeznek föl valamit. Van miről beszélgetni, én is kapok újabb információkat. Kiderült például, hogy mindenkinek van ismerőse vagy családtagja, akit érintettek a kitelepítések. Előkerültek régi családi történetek is.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"187823","attributes":{"alt":"Fotó: Ifjú Szivek Táncszínház","author":"","class":"media-image","height":"387","title":"Fotó: Ifjú Szivek Táncszínház","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]  Érzésem szerint a Szivek eddigi műsoraiban soha nem játszott olyan fontos szerepet a kapcsolat a nézőkkel, mint a Hontalanításban. A korábbi műsorokban talán nem volt olyan nagy jelentősége egy-egy mozdulatnak. A Hontalanítás kamaradarab, de nagyobb színházakban is működik, érthető. Ott is megrázó élmény. Sokszor adtuk elő nagyobb közönség előtt - például Egerben, kétszer Budapesten, legutóbb pedig Komáromban, körülbelül 350 néző előtt -, de főleg Pozsonyban, a színháztermünkben játszottuk. Kisebb térben jobban hat. Személyre szabottabbnak érezheti az előadást a néző ott, ahol szinte hallja a táncos szuszogását.  Az vitathatatlan, hogy ebben az előadásban minden apró mozdulat fontos, mindegyiknek súlya van. Pontosan. Ez az előadás már nem szűken vett néptáncelemekből áll. Ez mozgásszínház, ahol minden mozdulat fontos. Egy kofferral mehetünk úgy, ahogy általában szoktunk, de másképp is, és ezt a másképpent meg kell érteni, meg kell tanulni, ki kell tapasztalni. Ez a koreográfia fontos eleme. Ezek rendezői vagy koreográfiai húzások, ezért jobb a kamaraszínház: az intimebb környezetben jobban tud figyelni a néző minden apró mozdultra, és többet kap, mintha 30 méterről látná.  A tapson túl más visszajelzéseket is kapott a Szivek? Megkerestek bennünket idős emberek, és elmondták a saját történeteiket. Egy bácsi például elmesélte, hogy felfedezte magát a műsorban, amikor a jókai táncokba „belepiszkít“ a cseh polka. Csehországba deportálták, egy faluba, ahol azt mondták neki, csak akkor mehet be a kocsmába sörözni, ha eltáncol egy polkát. Kiderült, hogy amit mi szimbólumként használtunk, az maga a valóság volt.  Az előadás kapcsán hallottam olyan értékelést is, hogy ha van mai szlovákiai magyar dráma, akkor a Hontalanítás az. Részben univerzális az üzenete: a kirekesztést, az intoleranciát táncban, sőt néptáncban nem sokan dolgozták fel. Benne van az is, hogy a kirekesztést más formában bármikor bárki megélheti. De azért is fontos ez az előadás, mert ráébreszt, hogy listák készültek, bevagoníroztak embereket, elvették a kultúránkat, a nyelvünket, bizonytalanságba taszították elődeinket. Amikor készült a műsor, egy dolgot mindenképpen el akartam kerülni. Nem tudom, sikerülte. Remélem, igen. Nem magát a történelmi eseményt akartam reprodukálni, elmesélni. Sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy megmutassam, mit vált ki az emberből, mikor szólnak, hogy el kell innen menned, csak azért, mert magyarul beszélsz. Ez teszi egy mai 18 éves számára is érthetővé a darabot. Egy mai fiatal ugyanezt megéli, csak esetleg más helyzetben: lehet, hogy nem a nyelve miatt bántották, hanem az óvodában azért, mert szemüveges volt. Mindegy. A lényeg az, hogy ha zavar bennünket a kollektív bűnösség elve, úgy nem lehet harcolni ellene, hogy egy másik csoportot a bőre színe, a vallása vagy bármi más miatt megbélyegzünk. Ez így nem hiteles.  Ha újra műsorra kerül az előadás, elsősorban Pozsonyban lesz látható, vagy meghívásra vidéki kultúrházakba is elviszi az együttes? Szívesen előadjuk bárhol, ahol megfelelők a körülmények. Szlovákia magyarlakta vidékén 25-30 olyan kultúrház van, ahol be lehet mutatni. A hagyományos néptáncos műsorainkhoz képest a Hontalanítás azokat is megszólítja, akiket nem nagyon érdekel, száz éve hogyan táncoltak a szülőfalujukban, de szívesen megnéznek mondjuk egy Parti Nagy-darabot. Az, hogy a mi nyelvünk nem a magyar írott és beszélt nyelv, hanem a tánc és a zene nyelve, más kérdés. Itt, Szlovákiában nincs nagy hagyománya a mozgásszínháznak, de a tánc, a mozdulat egy nagyon ősi, mindenki számára érthető kommunikációs eszköz. Így érthet meg bennünket bárki, anyanyelvétől függetlenül. Pozsonyban nagyon sok szlovák nézte meg a Hontalanítást. Értették,nekik is tetszett.