A mezítlábas angyalka

A családi fényképalbumban lapozgatva találtam rá az alábbi fotóra: egy elragadó hároméves kislány angyalruhába bújva, kezében fenyőfával, tágra nyílt szemmel mered a lencsébe. Kiderült: a kép 1942 karácsonyán készült, s a bájos kis angyalka nem más, mint az én keresztanyám.

„Óvodás voltam – meséli –, a kedvesnővérek egy betlehemes játékot tanítottak be velünk, ők varrták a jelmezeket is. Az előadást az egykori mozihelyiségben tartották. Az anyu odacsődítette első nyilvános szereplésemre az egész rokonságot. Mi, a legkisebbek, vagy harminc kislány angyalkának öltözve, a Mennyből az angyalt énekeltük. Volna! Csak arra emlékszem, hogy kiléptem a színpadra, lenéztem a lábamra, és ijedten vettem észre, hogy nincs rajtam cipő. Persze, minden kislány csak fehér harisnyában volt, mert így kívánta a szerep. Én azonban teli torokból visítani kezdtem: Valaki ellopta a cipőmet! Ott toporzékoltam a színpadon, hogy azonnal adják vissza. Függöny le, az előadás leállt, hátravittek az öltözőbe. Csak akkor nyugodtam meg, amikor barna fűzős cipőm a színpad szélére helyezték, hogy állandóan láthassak rá. Csupán ez után a cirkusz után folytatódhatott a színdarab...”

Mivel keresztanyám édesapja – az én néhai anyai nagyapám – ekkor az orosz fronton volt, s már közel egy éve nem látta családját, nagyanyám lányukat Érsekújváron Kováts mesternél lefényképeztette. ĺgy vihette a tábori posta Kurszk mellé a mezítlábas angyalka fényképét. A kicsi kezében látható ezüstfenyőt december 24-én feldíszítették, s aztán egészen húsvétig úgy állt, a fűtetlen tisztaszobában levelét sem hullatta le, megvárta a családfőt, aki csak ekkor jöhetett haza szabadságra a frontról.

Nézem a régi fényképet, s arra gondolok, hogy tényleg csak olyankor van igazán karácsony, amikor az egész család együtt van. Akkor a háború miatt sok katonának nem adatott meg, hogy szeretteivel töltse az ünnepet. Nálunk most nincs háború. Mégis nem egy csonka családba lesz majd kénytelen jönni a kis Jézus. Talán sok-sok ilyen kis mezítlábas angyalkára lenne ma is szükség, akik összetartanák a családokat, s ha megkésve is, de mindenhová beköszöntene az ünnep. Az igazi.

Angyalok pedig vannak

Legalábbis gyerekként hittem bennük. Sőt, több fajtájukat ismertem. Volt az őrzőangyalkám, akihez minden este imádkoznom kellett, s ő cserében éjjel-nappal óvott engem és jámborságra vezérelt. Aztán ott volt a mama Képes Bibliájában az Úr angyala, aki kivont karddal tartóztatta fel Bálaám szamarát. Neki csodaszép szárnyakat festettek, órákig el tudtam gyönyörködni abban a képben. Vasárnaponként, amikor templomba mentünk, az oltáron aranyozott gipszangyalkák térdeltek. Igaz, csupán egy szárnyuk volt, a másikat lespórolták, s ez irtóra zavarta képzelőerőmet. Tudtam azonban, évente egyszer megtörténik a csoda: minden angyal leszáll a földre, karácsonyfát és ajándékot hoz a Jézuskától a jó gyerekeknek. Erre volt kézzel fogható tárgyi bizonyíték is: mindig megtaláltam a fenyőn egy-két szálat göndör fürtjeikből, amit a nagy sietségben hullajthattak el. És egyszer a betlehemes játékban ötödmagammal én is angyalt játszottam. Minden lány Szűz Mária akart lenni, mert ő babát dajkált, de én örültem a szereposztásnak, mert így táncolhattam és énekeltem. Arról nem is beszélve, hogy a mama vakítóan fehér hosszú ruhát varrt nekem, amit az anyu ezüst szalaggal díszített. Igazi szárnyakat is kaptam. Tollseprűből.

Aztán egyszercsak a csoda megszűnt. Egy szempillantás alatt. Szenteste láttam, amint anyu a pincéből hozza fel nagy sietve azt a narancssárga babakocsit, amit később a fa alatt találtam. Most mit mondjak? Kiábrándító volt...

Mióta felnőttként külön háztartásban élek, férjemmel még csak rendes karácsonyfát sem állítottunk. Azt mondtuk: „Megteszi a szimbolikus harminccentis műfácska is...” Bevallom, idén másképp lesz. Már vettünk is élő fát meg vadonatúj díszeket. Mert 11 hónapja tudjuk, hogy angyalok már pedig mégiscsak vannak. Ártatlanok és jóságosak, mert valóban az égből jönnek. A miénk még csak gügyög, járása is bizonytalan, pelenkázni kell, és esténként dudlis üvegből issza a kakaót, de a mosolya... Angyali! Pedig egyelőre mindössze egy foga van. A jobb alsó egyes.

Néha az éjszaka kellős közepén felijedek, megrettenek, hogy csak képzeltem létezését. Olyankor lélegzetvisszafojtva lopakodom ágyacskájához, de semmi kétség: ott szuszog. Most is itt játszik a lábamnál a szőnyegen. Egyelőre kizárólag én értem, mit mond. Most éppen angyal nyelven kívánt boldog karácsonyt...