A melodráma jobban tetszett

Berlin. Hitler Wagnert szerette, a németek azonban Mascagnit, Puccinit, Leoncavallót hallgatták szívesebben, és Wagner még korábbi népszerűségéből is vesztett. Az 1938–39-es évadban a német színházakban a legtöbbet előadott darab Leoncavallo Bajazzókja volt, ezt követte Mascagni Parasztbecsülete és Puccini Pillangókisasszonya. A Lohengrin csak a 12. helyet foglalta el. Jonathan Carr angol történész The Wagner Clan című, szeptemberben megjelenő könyvében dolgozta fel részletesen a témát.

„Mindig azt mesélték nekünk, hogy amint Hitler hatalomra került, a németek rohantak Wagnert hallgatni, holott az ellenkezője volt az igaz” – írta a történész. Az viszont tény, állapítja meg, hogy Hitler „Wagner-függő” volt. Rendszerének háttérzenéjévé tette operáit. Ő akarta, hogy az új Reichstag felavatásán A nürnbergi mesterdalnokokat mutassák be, és az ő kezdeményezésére kísérte a háború alatt a német bombázók támadásait a Walkűrök lovaglása. Sok hivatalos ceremóniát nyitottak meg a Rienzi-nyitánnyal, Siegfried halálának zenéje az Istenek alkonyából jelentette be a notabilitások, sőt magának a Führernek is a halálát.

Ezzel együtt Wagner zenéjét nem fogadták nagy lelkesedéssel, furcsa módon, elsősorban a náci párt soraiban. Albert Speer, Hitler építésze írta emlékirataiban, hogy a vezetők halálra unták magukat a hosszú Wagner-operák előadásai alatt és visszaemlékezett arra, hogy 1933-ban a Mesterdalnokokon olyan kevesen jelentek meg, hogy a dühös vezér az SA-val szedette össze őket a sörözőkből és bordélyokból.

De a nagyközönség is hanyagolta Wagnert. 1932–33-ban, Hitler hatalomra kerülésének előestéjén még négy operája állt a rangsor harmadik helyén. A háború éveiben azonban az olasz zeneszerzők voltak a kedvencek. A melodráma, a melódia valószínűleg jobban tetszett, mint a nácivá vált germán misztika – írta a Corriere della Sera című olasz napilap.