A megújult írószervezet keleti nyitánya

Koncsol László Somogyi Tibor felvételeiMinden szépirodalmi mű valódi lecsapódása az olvasóval való találkozás, ahol kicsúcsosodik és rezonál a beérett munka gyümölcse, s egyben lökést ad a további alkotói munkához.

A múlt ősszel megújult hazai magyar írótársadalom élére (a „kötélnek állást” nem tudta elkerülni) az a Koncsol László került, akit tekintélyénél és szakmai felkészültségénél fogva írótársai méltónak találtak a szerteágazó nézetkülönbségek mederben és kordában tartására, egyensúlyozására. A felfrissített írószövetségi tevékenység tartalommal való megtöltése május végén a keleti végeken kezdődött, reméljük, a hajdani író-olvasó találkozók hagyományait feleleveníteni igyekvő szándékkal.

Cselényi László A három helyszín, az Ung-vidéki Deregnyő, a bodrogközi Királyhelmec, valamint Nagykapos kínált lehetőséget arra, hogy Koncsol László, Cselényi László és Tóth Elemér találkozzon a térség olvasóival, irodalomkedvelőivel. A deregnyői Református Tanulmányközpontban indult a rendezvénysorozat – abban a szellemi műhelyben, amely számos (nem csak egyházi) találkozónak adott már otthont az elmúlt évek során –, az utolsó találkozó pedig Nagykaposon volt.

Tóth Elemér Ahhoz, hogy a megújult Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága célkitűzéseit valóra válthassa, némi „külső segítségre” is szükségre van: a mecénási szerepet a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézete vállalta. Az intézet nélkül a szerény anyagiakkal rendelkező írószervezet önerőből nem tudná megvalósítani terveit.

Koncsol László három formáját jelölte meg a jelenleg 130 tagú szervezet tevékenységének: a havonként megrendezendő kiadói kora esteket, az írói és kiadói tevékenység szintén havi rendszerességgel megvalósuló bemutatását, valamint a negyedévenként zajló „Élő szó” író-olvasó találkozók szervezését.

A kelet-szlovákiai körút közönségtalálkozóin Koncsol László, Cselényi László és Tóth Elemér összefoglalták élet- és írói pályájuk egyes szakaszait, azt a zökkenőmentesnek egyáltalán nem nevezhető utat, amelyet meg kellett élniük és vívniuk a korábbi rendszer kijelölt magyar (és nem magyar) „megbízottaival“, az írott szó szellemének politikai „felelőseivel”.

Hogy mennyiben törte meg az alkotó lelket, ki hova menekült (Cselényi Párizsba, Koncsol Dióspatonyba, Tóth Elemér hazai „búvóhelyekre”), szavakban nehéz összefoglalni: ám e szorítások arra mindenképpen „jók” voltak, hogy még inkább eltökélten és immár sorsedzetten megtartsák gerinc(esség)üket.