A megújuló erő

Ige: „Amikor Dávid embereivel együtt megérkezett a városba, látták, hogy az föl van perzselve, feleségeiket, fiaikat és leányaikat fogságba vitték. Ekkor hangos sírásra fakadt Dávid és a vele levő nép, míg végre erejük sem volt a sírásra....Dávid nagyon szorult helyzetbe jutott: a nép már arról beszélt, hogy megkövezi, annyira el volt keseredve az egész nép fiai és leányai miatt. Dávid azonban erőt kapott Istenétől, az Úrtól. Ezt mondta Dávid Ebjátár papnak, Ahimelek fiának:

Hozd ide az éfódot!”

(1Sámuel 30,3-7)

Van amikor minden összejön, és van amikor semmi sem sikerül, sőt olyan érzésünk van, hogy még az égiek is összefogtak ellenünk. Bajt baj követ, mi pedig magunkat kérdezgetjük, vajon mit is rontottunk el. A keserűség elbizonytalanít, a harag rossz tanácsadó, s a kettő együttes hatására hibás döntések láncreakciója indulhat be az életünkben. Elhisszük magunkról, hogy mi vagyunk az a szegény ember, akit az ág is húz. Vagy túltengő önbizalommal úgy gondoljuk, hogy velünk ilyen nem fordulhat elő, aztán jön a döbbenet és csalódás. Nagyon jó ilyenkor erőt meríteni a bibliai történetekből.

Dávid és csapata is ilyen helyzetben érezhette magát az idézett részben. Az amálékiak betörtek Ciklágba éppen akkor, mikor Dávid és csapata nem volt ott, fölperzselték a várost, az ott levőket pedig jó szokásukhoz híven elhajtották, hogy majd az egyiptomi rabszolgapiacokon értékesítsék őket. A foglyok között ott voltak Dávidnak és embereinek feleségei és gyermekei is. Ugyanott voltak, ahonnan elindultak: nincstelen földönfutók. Érthető hát a keserűség és a lincshangulat. Pedig ezt megelőzően már minden olyan szépen alakult. Ciklág volt az a város, amelyiket a filiszteusok egyik királyától, Ákistól kaptak azért, hogy ott meghúzzák magukat. Ez közel volt Júdea déli határaihoz és a rokonaikhoz, de már elég meszsze ahhoz, hogy Saul király keze ne érjen oda olyan könnyen, és üldözésüket ne folytathassa. Ciklág-ban van a családjuk is, így hát a „körülményekhez képest köszönik szépen, jól vannak!” Igaz, hogy nem a hazájukban vannak, próbálnak mindent elkövetni annak érdekében, hogy Ákist lojalitásukról meggyőzzék, a filiszteus király pedig kellőképpen szem előtt tartja őket, nehogy valami „ostobaság jusson az eszükbe”, és testőrsége részévé teszi őket. A baj mégis jön, sőt onnan, ahonnan nem is várnák. Vajon elkerülhető lett volna, vagy véletlen csupán? Úgy gondolom, hogy Dávid tévedett, mert a legkülönbek is tévedhetnek, hiszen „tévedni emberi dolog”. A tévedésben megmaradni, sőt csökönyösen kitartani viszont nagy hiba, sőt sokszor végzetes dolog! Dávid meginog, elbizonytalanodik, kishitűsködik és bizony rossz döntést hoz annak minden következményével. Menekül Saul elől, de Isten törvényéhez híven nem emel kezet az Úr fölkentjére. Kétszer is bizonyítja irgalmasságát Saul iránt, végül mégis kishitűen azt mondja: „Egyszer mégis el kell pusztulnom Saul kezétől. Legjobb lesz gyorsan elmenekülnöm a filiszteusok földjére.” (27,1) Pedig már tapasztalta, hogy ez zsákutca, hiszen már egyszer megpróbálta, és nem jött be. (21,11 kk) Most is bizonytalankodik Ákis udvarában. Nem érzi jól és biztonságban magát, ezért kér helyet, és kapja meg Ciklágot. De a dolgok kényszerítő hatása alatt rossz döntést hoz. Mert mikor háborúra kerül sor a filiszteusok és Izrael között, bizonyítandó lojalitását Ákis oldalán indul Izrael ellen. Az a tény sem szépíti ezt, hogy Izrael csapatai élén Saul áll. „Ez a harc lesz a végső”, gondolhatnánk a régi nóta szerint. De ez a nóta is már hál’isten régi. Saul számára ugyan végzetes és végső ez a harc, de Dávid esetében Isten ‘kegyelmi láncreakciója’ indul el. Nem megy ez könnyen, könnyek és bánat nélkül, de azzal indul, hogy maguk a filiszteusok küldik el Dávidot és embereit a csatatérről, így nem lesznek testvérháború részesei, nem kell véreik ellen harcolniuk. Majd pedig ez a csatából való idő előtti távozás teszi lehetővé, hogy utolérje és megmentse a fogságba esett családjaikat. A hatalmas zsákmány, amelyről azt mondták: „Ez Dávid zsákmánya”,(30,20) úgy is nevezhetnénk, hogy kegyelmi ráadás. Hiszen jutott belőle a harcosoknak, a fáradt hátramaradóknak, sőt a júdai városoknak is. Ekkor már Dávid nem szükségből, nem indulatos haragból, nem is emberi ösztön vagy bölcsesség szerint dönt. Hívta Ebjátárt, hozatta az éfódot, és megkérdezte az Urat. Az Úr tanácsa pedig igaz volt.

Azt mondják a bölcs ember más kárán tanul, a bolond még a sajátján sem!

A szerző református lelkész