A magyar nóta szószólója

Cigányzenész családból származik, mindkét nagyapja prímás volt, ő pedig tizenkét évesen már lagzikban, búcsúkban hegedült. 
„Később, amikor Nagyabonyból Dunaszerdahelyre költöztünk, olyan szerencsém volt, hogy a Budapestről frissen hazatelepült Cservó Pista kezdett el tanítani. Ő a legendás Magyar Imre zenekarában játszott, és több rajkóval kezdett foglalkozni, mert a városban nem volt zeneiskola. Egy idő után azt javasolta a szüleimnek, hogy írassanak be zeneiskolába, mert ő nem tud engem megtanítani kottát olvasni. Az 1940-es évek végén így kerültem Pozsonyba. Aztán a konzervatóriumban folytattam, de csak négy évet jártam ki, mert közben megismerkedtem azokkal a táncosokkal, akikből később a Csallóközi Néptáncegyüttes alakult. Voltam egy fellépésükön, és láttam, hogy eléggé szegényes a zenekaruk. A buszmegállóban nagy bátran odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, nincs-e szükségük egy he-gedűsre és még néhány zenészre. Onnantól kezdve egészen a katonaságig rendszeresen kísértük őket az akkori bandámmal. Rengeteg tapasztalatot szereztem, megtanultam, hogyan kell követni a hangszerrel a táncosok mozdulatait, hogyan lélegezzek együtt velük, hogyan reagáljak arra, ami a színpadon zajlik. Mivel sok helyre eljutottam velük, egyre többen kezdtek megismerni a környéken. És az is jó volt, hogy tartoztam valahová”– emlékszik vissza a kezdetekre Banyák István. A katonaságnál bekerült a hadsereg prágai zenekarába, és mire leszerelt, a táncegyüttes Püspökiből, majd Somorjáról Dunaszerdahelyre tette át székhelyét. 

Első külföldi útja 1969-ben Finnországba vezetett a Slovkoncert jóvoltából, egy tíztagú, cigány táncosokkal felturbózott csapattal. Egy év alatt végigturnézták az országot. Az állami koncertügynökség akkoriban nagy előszeretettel exportált színvonalas cigányzenekarokat nyugati szállodákba, hajókra, különböző fényes varietéprodukciókba, mert rájöttek, hogy ebből nekik is csurran-cseppen némi valuta. A hivatalos verzió persze az volt, hogy terjesztik nyugaton a csehszlovák kultúrát, amibe Liszt második rapszódiája és Strauss művei is belefértek. 

„Olyan sikere volt a cigány show-műsorunknak, hogy alig értünk haza, rögtön visszahívtak minket, de akkor már egész Skandináviát bejártuk. Sokáig dolgoztunk egy Turkuból Stockholmba közlekedő hajón, amely este kilenckor indul és reggel kilenckor érkezik, aztán fordul is vissza. Anyagilag is jobban jöttünk ki, mint itthon, és a közönségnek tetszett, amit csináltunk. Egzotikus, megfoghatatlan zene volt ez számukra, olyannyira, hogy kétszer egy évet, aztán kétszer kilenc hónapot, majd pedig háromszor fél évet dolgoztunk a skandináv országokban. ”

Később Ausztriába, Németországba, Svájcba, Lengyelországba és Bulgáriába is kiközvetítette őket az ügynökség, Banyák István összesen 27 évig zenélt külföldön, amit a család persze nehezen viselt. Nyugdíjba vonulása után itthon igyekezett a lehető legtöbbet tenni a cigányzene presztízsének növeléséért. És megtalálták őt a fiatal tehetségek is, akiknek útját lelkesen egyengette. Nemcsak tanította őket, hanem fellépéseket is intézett nekik, a legjobbak pedig az ő közbenjárására kerültek be a Rajkó Zenekarba. 

„Ebben a régióban rengeteg a tehetséges fiatal zenész, akik közül sajnos sokan elkallódnak. Nincs hol játszaniuk, nem kapnak lehetőséget, és ha nem akarnak külföldre menni, más foglalkozás után kell nézniük. Az unokám férje például már negyedik éve hegedül Japánban. Nem azért, mert annyira élvezi, hanem mert itthon nem élne meg zenélésből, és ehhez az egy dologhoz ért igazán, ezt tanulta sok éven át. Aztán itt vannak az egykori híres zenészcsaládok leszármazottai, akiből autószerelő, borbély, pék lett, és ha találkoznak, azon vitatkoznak, hogy melyikük öregapja volt jobb muzsikus. Szóval valahol a lelkük mélyén megmaradt bennük a vágy a zenélésre, a vérük ellen mennek azzal, hogy mást csinálnak. A szállodákból, éttermektől sajnos eltűnt az élő zene, a lakodalmakban is legtöbbször csak egy szem szintetizátoros zenész játszik, vagy legalábbis imitálja a zenélést. A városnapok, falunapok, nyári szabadtéri rendezvények, vásárok is gyászos képet mutatnak: a sztárvendég CD-n vagy pendrive-on hozza a zenei alapot, amire jobb esetben élőben ráénekel. Így senkivel nem lehet megszerettetni a cigányzenét és a magyar nótát, ez nem használ a műfajnak. Mert vannak, akik még sosem hallottak egy nótát élő zenekarral és színvonalas énekessel” – vázolja a helyzetet Banyák István, aki 81 évesen is „képben van”, tudja, kik a legnagyobb sztárok a Sláger TV-ben, és nincs elragadtatva a felhozataltól. 

Úgy látja, a nívós muzsikára ma is lenne igény, és nincs olyan élethelyzet, amelyhez ne passzolna egy nóta. Szerinte azoknak is van kedvenc nótájuk, akik ezt nem akarják bevallani. Már nyugdíjasként alapította meg a Dunaszerdahelyi Roma Muzsikusok Polgári Társulását, amely idén 16. alkalommal szervezett gálaestet a híres cigányprímás és zeneszerző, Bihari János emlékére, aki állítólag Liszt Ferencnek is muzsikált. Minden évben ő állítja össze a programot, amelyre öt-hatszáz ember kíváncsi, a környező településekről is buszokkal érkeznek a dunaszerdahelyi kultúrházba. Idén például a Száztagú Cigányzenekarból muzsikáltak Dunaszerdahelyen, annyian, ahányan felfértek a színpadra, vagyis körülbelül ötvenen. 

Azt is fontos megjegyezni, hogy Banyák István nélkül ma nem állna Bihari János szobra a városban. Ő volt az ötletgazda, ő harcolta ki és ő tette egyfajta zarándokhellyé a roma muzsikusok körében.