(A lélek csendje)

Mester, mindenható jó Atyám, ma is hozzád szól esti imám. E csendes percekben, órában szólítalak meg, tudom és hiszem, ma is meghallgatod esendő fiad hozzád intézett, de nemcsak Neked és érted szóló fohászát.

Mester! Ma délután, a szélcsendes vasárnapi őszben sétát tettem a kastélykert sárgálló gesztenyefái közt. Több még rajtuk, mint alattuk a levél. Még nem vetették le öltözéküket. Hétről hétre ritkulni fog a lombozat, könnyebben áthatol majd az ágak közt az erőtlen napfény sugara. Az alkony pírját a szürkület, s egyre észrevétlenebbül a sötétség váltja fel. Az életet, a település hollétét és helyrajzát a neonlámpák, a távoli házak fénypontjai jelölik és határolják be szabálytalanul. Ebben a csendben, a beszélgetések, a templomi zsoltáréneklések, az idegenekre ingerlékeny kutyák csaholása közti csendben, az áhított és teljesen magától értetődő, természetes csendben nyitom ki a temető kapuját. Egy-két nappal megelőzve az ünnepek áradatát, a halottak, a mindenszentek napját, mikor versenyt égnek a gyertyák, mikor az ég boltozatját már-már giccses vörösre festik a gyertyalángok, mikor újra találkoznak a rokonok, ismerősök és jó barátok. Még most csend van. De hiszem, akkor is az lesz, mikor az emlékezők, a gyászolók özönlik el a sírok közti teret, a sírkertek, temetők életterét. Mintha a márványkeretek jeleznék a határt a földi lét és öröklét között. Ilyenkor többen kicsinosítják, felcicomázzák, felvirágoztatják az egy-két négyzetméternyi földet. A betonlapokra az emlékezés virágai, a viaszcseppekre ragasztott gyertyák kerülnek. Vajon kegyes lesz-e hozzánk az idő? Nem fújja-e el a szél, nem oltják-e el az esőcseppek a gyertyalángot? De akinek egyre több társa van már odaát, ügyet sem vet az időjárás szeszélyeire, számára lehet szélvész, záporeső, a lélekben pislákoló, határozottan égő gyertyalángot nem olthatják el a külső elemi csapások.

Mester, add, hogy a lelkünkben csend maradjon, ne háborgasson bennünket a külvilág zaja, a mindennapi csaták tomboló vihara, adj erőt a gyászolóknak, mindanyiunknak, hogy ne a külsőségek, a sírok kápráztassanak el bennünket, ne engedd, hogy eluralkodjon rajtunk az életünkre oly jellemző versengési láz, de azt se engedd, hogy elhatalmasodjék rajtunk a keserűség búja, a gyász fájdalma és terhe. Értünk, itt maradottakért szóljon az ima, téged is, Mester, bátran megszólítva.

Add, Mester, hogy mindennemű szégyenérzet és szemérmes önérzet nélkül megszólíthassuk eltávozott embertársainkat, Te vagy a bizonyságtétel, igenis van öröklét, a csend birodalma, a magunk csendje, a versek, tájképek, találkozások, búcsúzások, Mozart Requiemjének csendje, mindenki, ki-ki csendje. Az itt maradottaké, a lelkeké. Add meg azt, hogy ne közönnyel, inkább bambán és mélán, de ha lehet, leginkább megbékélvén fogadjuk el azt is, hogy öregszünk, testben egyszer meghalunk, és ahogy megszülettünk, fogyunk, ugyanakkor lélekben és hitben növekedünk. Míg élünk, emlékezünk. Ameddig mi is a lelkünkben csonkig égő gyertyafénnyel együtt el nem szunnyadunk és el nem hamvadunk az öröklét, a lélek csendje hitében megbékélve mindörökre. Ámen.