A legmegfontoltabb, legbölcsebb családtag

Okos szemével mondja a magáét...A szerző felvételeA minap, vacsora közben elém állt Oscar nevű kutyám, s azt vetette a szememre, hogy mi, emberek, őrült módon zabálunk, folyton telerakjuk a bendőnket, anélkül hogy figyelembe vennénk az egészséges táplálkozás követelményeit. Nagyot néztem a bölcs kutyai intelmeket hallgatva. Persze, ő tovább folytatta: Nem ismeritek azt a szót, hogy mérték, illetve mértékletesség? Mert hogy mi mértéktelenül eszünk és iszunk. Hogy a kiadós ebéd után még süteményt is majszolunk, s ha nincs sütemény, akkor valami más édességet. Azért nehéz lehet nektek, embereknek – mondja Oscar. Valahogy nem tudjátok ellenőrzés alatt tartani magatokat. Ha egy kutya megeszi az adagját, semmi pénzért nem enne tovább, bármilyen jó falatokat rakhatnának elé. De ti nem is a gyomrotok, hanem a szemetek kedvéért esztek. Ránéztek a tányérra, és nem tudtok ellenállni.

Kutyámnak teljesen igaza van – mint mindig. Ő tényleg tudja, mikor elég. Ha pedig a mozgást igényli, kedvére rohangál, amikor sétálni visszük. Ilyenkor engem is biztat, hogy fussak vele, de én minduntalan visszautasítom ajánlatát. Ja, most nincs kedved – szokta ilyenkor mondani. Ha pedig mégis rávesz, hogy mozgassam meg a csontjaimat, mérhetetlen ujjongással ugrándoz körül. Olyankor legalább hatszor annyit fut, mint én, mert jobbra-balra cikázik, előre-hátra rohan, hogy folyvást szemmel tartson. Ha kifulladva megállok, szépen megvárja, amíg levegőhöz jutok, s csak azután mondja: ugye, milyen jót futottál, ezt gyakrabban is megtehetnéd. S megint igaza van.

Akkor is igazat adtam neki, amikor a szemételszállítással kapcsolatos nyomtatványt kellett kitölteni, s Kassán nagy felháborodást keltett, hogy a nyomtatványon a születési számot is fel kellett tüntetni. Oscar kapásból felsorolt az utóbbi hónapokból legalább 5-6 esetet, amikor szemrebbenés nélkül írtam be születési számomat olyan hivatalos helyeken, ahol az emberek tucatjával juthattak hozzá az általam kitöltött papírokhoz. Vegyük például a lakást. Amikor elhatároztam, hogy megveszem a vállalattól, amelyik annak idején bérbe adta nekünk, adásvételi szerződést kellett kötnünk – természetesen a születési számom feltüntetésével –, amelyik aztán a jogásztól, aki a szerződést megfogalmazta, és titkárnőjétől, aki azt legépelte, a vállalat gazdasági osztályára került, ott a vállalati jogászok elemezték újra. Ezután a kataszteri hivatal iktatójába küldték, onnan a hivatal elnökéhez, aki pedig az egyik alkalmazottnak továbbította. Nos, számoljunk csak utána, hányan találkozhattak közben bizalmas személyi adataimmal...

Hasonló volt a menet a bankszámlával is. Amíg a régit megszüntettem, s újat nyitottam, szintén jó pár ember leolvashatta a személyi számomat. Az autóvásárlás, illetve -biztosítás során sem úsztam meg legbizalmasabb adataim nyilvánosságra hozatalát, sőt habozás nélkül kiadtam őket. Ugye, ugye – morfondírozik Oscar. A szemétbegyűjtés ürügyén meg mennyit tiltakoztatok. Én ugyan nem tiltakoztam – magyarázom –, hanem a kassaiak. Kassaiak, kassaiak – de hisz ők is emberek, akárcsak te.

De más bajok is vannak a ti fajtátokkal. Nem tudom, miért kell például minden alkalommal köszöntened azt az „úriembert” a harmadikról, aki sose köszön vissza. Ha nekem egyszer nem köszön vissza egy kutyatársam, soha többé nem várhatja, hogy én köszöntsem őt elsőként.

Elég nehéz lehet nektek, embereknek. S talán sajnálkozását fejezi ki azzal is, hogy engedi: kedvemre simogassam őt. Jól tudja, hogy nem azért simogatom, mert neki akarok a kedvében járni, hanem csak azért, mert nekem jólesik. Megnyugtat, ha sima szőrén újra és újra végighúzom a kezem. Esténként szoktuk megejteni a simogatást, az idegek lecsillapítását és az aznapi aktuális vitát. Ilyenkor odabújik mellém, a fejét a combomra rakja, s okos szemével mondja a magáét. Én meg szépen meghallgatom. Néha megszívlelem, máskor elvetem tanácsait. S olykor felötlik bennem ismerőseim szemrehányó kérdése: ugyan, mire nektek ez a kutya?! S a válasz: csak, hogy legyünk neki, hogy legyen kivel beszélgetnie.