A kortárs magyar irodalom tétjei

Németh Zoltán, Parti Nagy Lajos és Grendel LajosFotó: MKKINincs hálásabb feladat a hírlapíró számára, mint olyan rendezvényekről tudósítani, amelyeknek Parti Nagy Lajos a vendége. Az ember egyszerűen felteszi a fülhallgatót, és lejegyzi, mit mondott a mester. Csak a terjedelmi korlátokra kell ügyelnie, ez a legnagyobb – s egyszersmind legfájdalmasabb feladat. Jobbnál jobb részeket kell ugyanis kihagynia. (Igaz, az így elfecsérelt energiát könnyűszerrel megspórolhatja azon az erőfeszítésen, amelyet az élőszövegek szerkesztésére általában fordítani szükséges.) Lássuk tehát a kétórás beszélgetés néhány részletét – a kérdések elhagyásával, sűrítve és sok-sok kihagyással.

A kezdetekről, a pécsi Jelenkor folyóiratnál eltöltött évekről esett először szó, majd felvetődött a kérdés: Mennyiben volt más a 70-es, 80-as évek magyar irodalmi élete, mint a kortárs?

„Ennél nehezebb kérdés nemigen van. Majdhogynem az a kérdés: mi rendeződött át a magyar társadalomban az utóbbi két évtized alatt. Azoknak az éveknek a magyar irodalmi élete természetesen egységesebb volt, mert nem voltak artikulálhatóak a különbségek, és egységesen volt benne egy látens ellenállás a rendszerrel szemben, akkor is, ha valaki nem is igazán gondolt rá, hogy mit is jelent ez. Ugyanakkor pedig ezek a puha és magukba omlani kész diktatúrák – most Magyarországról beszélek – ebben az időben már hagyták, hogy ezek a tenyészetek létezzenek. Bizonyos tabukat természetesen – illetve természetellenesen – be kellett tartani. Komoly téteknek látszottak olyasmik, amelyek, visszanézve, már kevésbé komolyak, de az ember persze kicsit meg is öregedett azóta, belecinikusodott, és hát egy csomó dologról, résztvevőről kiderült, hogy nem pont arról szólt, amiről akkor szólni látszott. Az irodalom atomizáltabb lett, kisebbek a tétjei, és ezek is szakmaiak, és a szakmai tétek nem a közélet fórumain, hanem az íróasztaloknál és a kiadóknál szoktak eldőlni. Én ezt semmiképpen sem tartom negatív változásnak.”

Kérdés, ezek a változások mennyiben érintették a közélet nyelvét.

„20–25 év a nyelv életében – akármilyen generálisak a társadalmi változások – nem olyan hosszú idő. A modern magyar nyelvben olyan ötven-hatvan éve semmi jelentős nem történt. A nyelvi stupiditás és a nyelvi ostobaság – az örök konfliktus a kifejezni képesség és a kifejezési ambíciók között, ami, ha akarom, nyelvi kérdés, ha akarom, nem az – most is nagyon erősen uralja a közbeszédet. Talán abban van némi különbség, hogy a tömegmédiák korában a magyar nyelvnek a Kárpát-medence felső közepén, Budapesten keletkezett egy lefolyója, mindenféle ott folyik le és onnan jön vissza, és ez egységesíti a nyelvezetet. Ahogyan nő a stupid médiák száma, ez a hatás egyre erősödik. Igen, a nyelv ezeket a borzalmas nyelvi jelenségeket szépen cipeli magán, néha meg levakarja magáról, az író viszont ezekből a borzalmas nyelvi jelenségekből ugyanúgy dolgozik, mint a nyelv legszebb kincseiből.”

Parti Nagy Lajos írásait mindenféle izmussal összefüggésbe hozták már, csak egyetlen izmus maradt ki: az erotizmus. Most talán ez is megjelenik majd...

„Tapasztalataim szerint minden irodalmi műnek a nyelv a főszereplője, és csak arányok kérdése, hogy mikor és mennyire. Régóta tervezek egy könyvet. Ennek a könyvnek is nyilván a nyelv lenne a főszereplője, és annak a próbája lenne, hogy a nyelvnek az irodalom alatti rétegei miként viselkednek egy irodalmi műben. A magyar irodalomban nem igazán van ez a dolog végiggondolva. Nincs megvizsgálva, hogy létezett-e a nyilvános irodalom alatt egy másikfajta irodalom, amely a testről szólt. Én azt hiszem, hogy ezek a rétegek léteztek a nyelvben, és nem voltak messze az irodalomtól, néha itt-ott buzgárként feltör, mint Csáth Géza vagy Kosztolányi naplójában. Sajnos, ez az elképzelés már túlságosan megtervesedett bennem, és ami ennyire megtervesedik, az sosem készül el. Most azonban van egy hosszú novellám, meg egy másik, régebbi, Pálfi György filmrendező ebből a kettőből gyúr össze egy filmet. Hát ez elég brutális lesz...”

A szerző ebben a filmben egy halottat fog játszani. Megjelent tehát a halál a Parti-életműben?

„Kosztolányi mondja, hogy hát nekem minden versem, egészen kicsi koromtól, a halálról szólt. Egy költő semmi egyébről nem beszél, csak a halálról. Persze aztán az ember egyrészt közelebb kerül a halálhoz, másrészt bizonyos témákról inkább tud beszélni, megérik rá a lyuk. A halál a romantika óta egyik alaptoposza a költészetnek. A halállal együtt beszéli az ember a költői anyanyelvet is, pláne itt a Kárpát-medencében.”