A költészet cool

Lackfi János a kortárs magyar irodalom egyik legsokoldalúbb és legszórakoztatóbb alakja, az Apám kakasa és a Milyenek a magya-rok? szerzője, aki a 21. században alig hihető mutatványt vitt véghez: versekkel tömegeket mozgat meg a digitális térben éppúgy, mint a kapolcsi versudvarban. Interjúnk a Művészetek Völgyében készült.

Több állandó programja is van a versudvarban, például a rendkívül közkedvelt versműhely. Elmondaná pár szóval, miről is van szó?

A versműhely arról szól, hogy boldog-boldogtalannal boldog és boldogtalan verseket írunk Kapolcson, és van, hogy ezeket el is énekeljük. Egyik alkalommal például a Don’t Worry, Be Happy speciális, magyarított változatát alkottuk meg közösen, No para, légy laza címmel. Az egyik cél az, hogy visszavezessük a verset oda, ahonnan jött, vagyis a zenés-taktusos formák birodalmába. Másrészt szabad versformákkal is dolgozunk, ma például a zsoltárokhoz vagy a Tao te King szabad verssoraihoz hasonló lüktetésű szövegeket alkottunk a nosztalgia témájában. Sokféle és termékeny módon igyekszünk a nyelvvel, a szöveggel, a verssel, a rímekkel, a ritmusokkal játszani, keverve az ősi és a modern ízeket.

Hasonló elven működik a zenés versimpró is?

A zenés versimpró úgy indul, mint egy zenés irodalmi est. Minden alkalommal meghívok egy zenészt – idén volt például a Sebő együttes, a Kaláka, Ferenczi György és a Rackajam, Both Miklós vagy Szirtes Edina Mókus – és egy költőtársamat. A beszélgetések során bepillantást nyújtunk a költő műhelytitkaiba, majd az egész egy kicsit interaktívabbá válik. Megkérjük a hallgatóságot, hogy dobjanak be öt szót, amelyekre aztán valami épkézláb versikét kell rögtönöznünk a színpadon. Ekkor derül ki, hogy az amúgy galamblelkű közönségnek a szíve mélyén kegyetlen indulatok rejlenek. Egy hittantáborban például egy másodéves kispap bedobta a transzszubsztanciációt, nyilván a frissen elsajátított tudományára büszkén, ami a kenyér és a bor átlényegülését jelenti. Szerencsére meglepően könnyen illeszkedett a feladott népdal, az Én vagyok az, aki nem jó ritmusába: „Mire tanít hittanóra, transzszubsztanciációraaa, ajnanananána”. A második menetben ugyanis a zenésztől kapunk egy témát, legtöbbször egy ismertebb népdalt, és arra írunk egy alternatív változatot, amit aztán el is énekelünk. Az irodalom hozzá van szokva a saját kis köréhez, mi egy kicsit lazítunk ezen a bezártságon, és megmutatjuk a szélesebb közönségnek, hogy igenis van a költészetben izgalom, aktualitás, lüktetés is.

Az ilyen alternatív módon, akár megzenésítve, akár interaktívan, akár a slam poetry vagy éppen a „szavaló Rambo” formájában közvetített költészet maga alá fogja gyűrni a versesköteteket? Van jövője a versolvasásnak?

Én azt hiszem, hogy a költészet és általában az irodalom népszerűsítéséhez minden eszközt érdemes megragadni. Maga a költészet a zenéből és a „megzenésítettségből” jött, Balassinak például eszébe nem jutott volna soha nóta nélkül verset szerezni. A népköltészet is úgy született, hogy valaki görgetett valamit a fejében, aztán este elénekelte, és ha jól sikerült, akkor másnap már a szomszéd faluban is dalolták, közben pedig mindenki hozzátette a magáét. Azt hiszem, nincs abban semmi bűn, ha a papírköltészetből kiugrunk egy kicsit a napfényre. Körülnézünk, és azt látjuk, hogy az emberek igenis igénylik a költészetet. Amit bizonyít például az is, hogy a hivatalos Facebook-oldalamnak huszonnyolcezer követője van, holott javarészt verseket, prózákat posztolok ki. Tőzsér Árpád mondta a héten, hogy bizony a költészet kommunikáció. Ha pedig kommunikáció, akkor érdemes kommunikálni. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy a verseskötetek el fognak tűnni, azt tapasztalom ugyanis, hogy egy-egy fellépésem után az emberek szép számmal vásárolják a könyveimet is. Úgy tűnik, hogy a digitális, énekelt vagy más formában terjesztett költészet inkább serkenti az olvasói kedvet. Erre jó példa a Szabó T. Anna kolléganőmmel kirobbantott internetes verslavina. Ő kiposztolta a Facebookra a 40. születésnapomra négy évvel ezelőtt írt köszöntőjét, én írtam rá egy választ, amit megnéztek 330 ezren, aztán boldog-boldogtalan kezdett alá kommentben verseket farigcsálni. Szóval olyan verslavina keletkezett, hogy legalább hat-hétszázezer embert megmozgatott. Ilyen még nem volt a magyar költészet történetében. Végül lett belőle egy kötet is A nő meg a férfi – Verslavina címmel, és annak is nagyon szépek a fogyási mutatói. Ebből is látszik, hogy az alternatív megjelenési forma és a hagyományos versolvasás nem gyengíti, inkább erősíti egymást.

Ha három szóval kellene leírnia, hogy mit jelent önnek a Művészetek Völgye, mik lennének ezek?

Inkább egy rövid történetet mesélnék el. Valamelyik évben sikerült kivívnunk, hogy a versműhely ingyenes legyen. Egyik alkalommal megjelent egy szalmakalap a kerítés fölött. Gondoltam, szólok a gazdájának, jöjjön be bátran, de féltem, hogy megsértődik. Vezettem tovább a műsort, és egyszer csak azt látom, hogy az illető a kerítésen ül, aztán egy fél óra elteltével már az első sorban hallgatja a verseket és faragja a rímeket. Ő átugorta a kortárs művészetekhez vezető kerítést, azt a kerítést, ami itt Kapolcson valójában nem is létezik. A Völgy talán ettől lesz több, mint sok más fesztivál.