A kettévágott macska

Történt egyszer, hogy buddhista szerzetesek éppen egy macskán vitatkoztak. A csarnokba lépő Nan-csüan összevont szemöldökkel felemelte a macskát, és így szólt: „Ha valaki tud egy jó választ, nem ölöm meg a macskát.”

A példázat vége a cím alapján kikövetkeztethető, de egyelőre nem árulom el. Mindenesetre mielőtt valaki kortárs kínai regények olvasásába kezd, érdemes fellapoznia a Kapujanincs átjáró című csan-buddhista katekizmust. Minden különösebb vallástörténeti háttérismeret nélkül is élvezhetők ezek a rövid dialógusok, főleg akkor, ha fogékonyak vagyunk a „szimultán zűrzavar realitását” hirdető dadaizmusra, vagy ha ráéreztünk már egyszer a formalisták által alkotott értelmen túli nyelv, a zaum ízére – Tzara és Hugo Ball mellett Velimir Hlebnyikov is kötelező olvasmány!

De ajánlható még a Kínai szofisztika és logika c. kézikönyv (Tőkei Ferenc remek fordításában), amely sajátos paradoxonjaival megszabadít bennünket a tertium non datur (kizárt harmadik) elvének diktatúrájától, s amely megváltoztatja az időről való felfogásunkat (szerencsés esetben megértjük, hogyan lehet tegnap megérkezni egy városba, ha ma indulunk).

De térjünk vissza úticélunkhoz, a Nők egy fedél alatt című, öt kínai kisregényből álló antológiához. Ha az olvasó a fent említett bedekkerekkel készült az útra, akkor nem lepődik meg azon, hogy a kötetben szereplő figurák például hajnalban indulnak sétára, mert akkor a legszebb a krizantém, fésülködés közben pedig minden átmenet nélkül felsikítanak, mert eszükbe jut az öngyilkosok kútja a lugasban, ahol virradatkor egy feketébe öltözött nő (vagy csak a sziluettje?) táncol és operaáriákat énekel.

Kínában nem csak az őrülteket övezte misztikus tisztelet, hanem a halottakat is. A temetésben nem részesült holtak a kínai hiedelemvilág különös alakjai, akiket az élők a ház kapuja mögé épített kísértetfallal tartottak távol maguktól. Visszatérő holtakkal találkozunk az antológia legfigyelemreméltóbb kisregényében is (Jü Hua: Az élet, mint a füst), amelyben hét ember összefonódó sorsát követhetjük nyomon, amíg el nem tévedünk. Már a helyszín is kísérteties: egy kisváros, szűk sikátorokkal és pislákoló kandeláberekkel, ahol állandóan szemerkél az eső. S valahogy minden olyan elmosódott, még az esőben nyíló fekete ernyők is. Vagy a vak ember, aki húsz éve ül egy nyirkos kövön az iskola előtt, mert a kislányok csevegése élteti. Vagy a két horgász, akik egyszerre húzzák ki a halat, egyetlen hang nélkül (a hal se vergődik, a víz se csobban), s egyszerre harapnak bele (a hajnali ködben megcsillannak a pikkelyek). Ők már nem látják a kislányt, aki egyenletes léptekkel, dúdolva gázol a folyóba, míg össze nem csapnak feje felett a hullámok.

A hét élettörténet borzongató látomássá áll össze, de olvassák el. Megéri. Cserébe elárulom a példázat végét: a szerzetesek közül senki sem tudott válaszolni, ezért Nan-csüan kettévágta a macskát.