A hazug Pentagon és a bátor sajtó esete

Két éve a Spotlight megkapta a legjobb filmnek járó Oscart, ezért érthető, hogy egy hollywoodi producer (Amy Pascal) gyorsan össze akart rántani egy hasonló „újság-írós drámát”. És mivel jó barátja, Steven Spielberg épp ráért, kezdődhetett is A Pentagon titkai (The Post) forgatása.

Egy szerkesztőségi környezetben játszódó, a sajtószabadságot éltető, valós sztorin alapuló újságírós filmben nincsenek autós üldözések, verekedések, bonyolult tömegjelenetek, úgyhogy kilenc hónap alatt le is zavarták az egészet. A sztori röviden: egy megcsömörlött elemző tanulmányt ír a vietnami háború értelmetlenségéről, lefénymásol hozzá több száz oldalnyi titkos kormánydokumentumot, és eljuttatja a New York Timeshoz. A leleplező cikk közlése után a kormány napokra leállítja a Times kiadását, a vezetőséget hazaárulás vádjával bíróság elé citálják. A terjedelmes alapanyagot ekkor kapja meg egy ismeretlentől a Washington Post, vagyis itt a lehetőség, hogy lekörözzék a konkurenciát. De a szerkesztők azzal a komoly dilemmával is szembesülnek, vajon érdemes-e lapjukat és a személyes szabadságukat kockáztatniuk annak érdekében, hogy fény derüljön az amerikai kormány hazugságaira.

Ember legyen a talpán, aki ebből izgalmas, klisék nélküli mozifilmet csinál. Spielbergnek sem sikerült, bár sok jelenetet megment a két főszereplő, Meryl Streep és Tom Hanks. Előbbi a kiadó igazgatóját, utóbbi a Post főszerkesztőjét alakítja, a film első részében csak úgy pattognak a szikrák köztük, hiszen Hanks karaktere nehezen emészti meg, hogy egy nő a főnöke. Meryl Streep egyszerre jeleníti meg a családanyát, a fogadásokat adó nagyvilági nőt és a felelős pozícióba került, itt-ott még bizonytalan üzletasszonyt. A színésznőt Oscarra jelölték ezért a szerepért.

A Pentagon titkaiból ennek ellenére hiányzik a Spotlight frissessége, ez a film beállításaiban és dialógusaiban is inkább Az elnök embereire hajaz. A Watergate-ügy feltárását bemutató filmben egyébként szintén szerepel Ben Bradlee, a Washington Post sokat káromkodó, ám ettől még zseniális főszerkesztője, aki mesterien vezényelte le a Nixon elnök bukásához vezető korrupciós ügyek feltárását. Spielberg utal is erre: a film zárójelenetében azt a bizonyos híres telefonbejelentést halljuk – a szomszédos Watergate épületben gyanús mozgást észlel egy biztonsági őr. De most még csak 1971 júniusában járunk. A Post kiadóját egy olyan nő vezeti, aki 45 éves koráig egyáltalán nem dolgozott, elhunyt férje után örökölte meg a céget. Katherine Graham bizonyítani akar az öltönyös férfiak világában, ezért majdhogynem dacból száll szembe tanácsadóival és bólint rá az iratok kiszivárogtatására.

A film nagy részében középkorú vagy idősebb emberek beszélgetnek az asztal körül. Az menti meg az unalomba fulladástól, hogy sok benne az aktuális áthallás. A Post a Donald Trumphoz hasonlóan republikánus Nixon haragját vívja ki, és hát ismerjük Trump véleményét az újságírókról. A kiszivárogtatott dokumentumok pedig a WikiLeaks-botrányt idézik. Vagyis Spielberg azt akarja szemléltetni, hogy a történelem ismétli önmagát.

Az elmúlt napok hazai történéseit nézve pedig, minden kliséje és szájbarágóssága ellenére sem mondhatjuk erre a filmre, hogy nem hasznos, tanulságos alkotás, hiszen a politikusok arroganciájáról, az újságírók felelősségéről, a sajtószabadság fontosságáról beszél. Épp csak nem moziban, hanem mondjuk egy történelemóra helyett érdemes megnézni.