A gyerek

A gyerek fölnyúlt a terített asztalra – még épp csak hogy elérte –, s föltette, amit maszatos kis tenyerében tartott.

– Vakondka – mondta. – Meggyógyult.

A vakondka pici volt, kölyökvakond még, hamvasszürke. Döglött.

– Hát ezt hol szerezted?

Nagyanyja adta meg a választ.

– Találtuk. Az erdőben.

– És nem tudtad rávenni, hogy?...

– Látod... Nem győztem a boltban elébe állni, mindenáron föl akarta rakni a pultra... A pultra. Képzelheted.

– Vakondkát szeretem. Vakondka meggyógyult.

Egymásra néztünk.

– Az ördög tudja, mi baja volt... mitől...

– Nem rég... Még meg sem merevedett – mondta a gyerek nagyanyja.

A vakondkának pici vérgyöngy ült a szája sarkában. A gyerek érte nyúlt.

– Mossatok inkább kezet – mondtam. Aztán a gyereknek: – Tudod-e, hol él a vakondka? A föld alatt. Ott érzi jól magát. Ott szokta meg. Én azt mondom, tegyük vissza a föld alá. Keresel neki egy szép dobozt, mondjuk, azt, amelyikben a lendkereket tartod, aztán elássuk. Úgy lesz jó neki.

– Akkor nem lát. Átlátszóba tegyük.

Kerestünk egy műanyag zacskót, virágot szedtünk, kopjafát faragtunk. Vakondka fejéhez.

– Mert vakondka meghalt.

A gyerek aznap még vagy háromszor ki akarta ásni. Sikerült lebeszélnünk róla. De este nem tudott elaludni. Már régen sötét volt, mikor fölült:

– Dédi is – tette hozzá nagy sokára.

Hallottuk, csak forgolódik: időbe telt, míg elnyomta megint az álom.