„A gondolathoz keresem a követ”

Mostanában gyakran előjönnek a gyerekkori élmények. Ez még tíz évvel ezelőtt sem volt így, még akkor is csodálkozva hallgattam az öregeket, hogy évre és napra pontosan tudják, mi mikor történt. És lám, most nekem is beugrott például az a nap, amikor először mentem iskolába. Fújt a szél, lobogott a lányok szoknyája, az iskolaudvaron szinte hófúvásszerű szélben készült az osztályról az első csoportkép.

Ilyenkor mindig arra kényszerítik a művészt az újságírók, hogy öszszegezze eddigi pályafutását...

Igen, tulajdonképpen harminc évet kellene összegeznem, sőt többet is, mert már gyerekkorom óta farigcsálok. Az első meghatározó időszak a kassai iparista évekre esett, ekkor ismerkedtem meg Löffler Béla bácsival. A szobrai azonnal megérintettek, szinte bevésődtek a tudatomba, olyannyira, hogy bármit csináltam, a végén mindig hosszú, nyújtott alakú „Löffler-szobor” lett belőle. Ha annak idején nem Kassára kerülök, talán egész más irányba indulok el. Nem mondom, hogy nem lettem volna szobrász, hiszen az ember gyerekkorától készül valaminek, és én egész korán kezdtem kacérkodni ezzel a gondolattal. A szó szoros értelmében hivatásos képzőművésznek azonban csak öt éve tartom magam. Nem vagyok kiállítós típus, általában viszolygok, ha felkérnek rá. Csoportos kiállításokon azonban szívesen veszek részt, mert ott elvész az a néhány szobrom, nem kerülök annyira górcső alá. A nagykaposi jubileumi kiállítás összeállítása például kész megpróbáltatás volt számomra, mert stílszerűen ötven szobrot kértek tőlem. Nagy bátorság kell hozzá, hogy az ember ki merjen állni a nagyközönség elé a műveivel.

Az általam ismert képzőművészek pont fordítva gondolkodnak: keveslik a kiállítási lehetőséget, és mindent megtennének egy-egy önálló kiállításért, mert azt vallják, hogy ha az alkotó nincs jelen a galériákban, nem is létezik.

Lehet, hogy kivétel vagyok. Dolgozni nagyon szeretek, kiállítani viszont nem. Az utóbbi években főleg megrendelésre dolgozom. Ezeknek a szobroknak már előre megvan a helyük. A megrendelőnek általában van elképzelése arról, mit szeretne, én viszont annak örülök, ha rám bízza a dolgot, és csak annyit mond, hogy női alakot vagy arcot szeretne. Ez is kihívás, mert meg kell felelni az elvárásoknak, emellett a művészi szabadságnak is érvényesülnie kell.

ĺrók szokták nyilatkozni, hogy szégyellik a tíz-huszonéves korukban írt műveiket, legszívesebben kitépnének a korai kötetekből néhány oldalt. Ön is szokott változtatni régebbi szobrain?

Magához a témához biztosan másképp nyúlok, mint huszonöt éves koromban, de amit akkor csináltam, azt ma is vállalom. Vállalom, hogy akkor úgy gondolkodtam, ahogy. A rám jellemző stílusjegyek már az akkori szobrokon észrevehetőek. Akkor is elsősorban figuratív szobrokat csináltam, hangsúlyozott gesztusokkal, ha úgy tetszik, kinagyított érzésekkel és alapvetően lírikus hozzáállással.

Először volt a fa, aztán jött a kő. Hogyan zajlott Önnél az átmenet egyik anyagról a másikra? Általában ha valaki fából szeret faragni, rá se néz a kőre.

Én is ezt mondtam ezelőtt öt évvel! Azt hittem, a fa olyan anyag, amelynek kiismerésére egy élet is kevés. Bizonyára valami tudat alatti vonzódás sodort a kő felé. Előző életemben talán egy kőbányában dolgoztam... Mindent meg lehet csinálni kőből, amit fából, csak a keményebb anyag nagyobb fizikai erőt és komolyabb technikai felkészültséget igényel. ĺgy viszont még nagyobb örömet szerez, ha végül sikerül kibogoznom a kőből a gondolatot, ha tudok az anyag nyelvén beszélni.

Ha meglát egy követ, már látja benne a majdani szobrot? Az alapanyag adja a témát, vagy a témához keres alapanyagot?

Is-is. De inkább az utóbbi, legtöbbször a gondolathoz keresek követ. Ha erősen akarok valamit, megtalálom a hozzá való anyagot.

Környezete mennyire befolyásolja a művészetét? Fontos Önnek, hogy Kelet-Szlovákiában él?

A bodrogközi és az Ung-vidéki közeg engem maximálisan kielégít, sosem vágytam „nyugatabbra”. Érzem, hogy itt szükség van rám, sőt nemcsak rám, hanem minden olyan emberre, aki tenni akar a vidék szellemi fejlődéséért. Nem hátránynak, hanem előnynek tartom, hogy itt élhetek, amellett, hogy persze tudnék panaszkodni a magas munkanélküliségről és az emberek kilátástalan helyzetéről. Itt a legnagyobb művészet megélni abból, amit én csinálok. Már öt éve kizárólag szobrászatból élek, sőt nemcsak én, hanem az egész családom.

Beszéljünk egy kicsit az Ön által kedvelt népi eredetű, illetve bibliai témákról.

Csak ajánlani tudom minden kezdő kollégának a népi motívumkincs behatóbb tanulmányozását. Az alapok elsajátításához nagyon jó terep a népi díszítőművészet, ebből aztán messzire el lehet rugaszkodni. A bibliai témák pedig szinte maguktól kínálkoztak. Az olyan erős vizualitású könyv, hogy egyes részeit, szereplőit szinte látja maga előtt az ember.

Mennyire sikerül pontosan megformálnia azt, amit „belül” lát?

Addig faragom, amíg nem lesz olyan, amilyenre szeretném. Érdekes módon nálam mindig a legelső skicc a jó, azt nem érdemes tovább rajzolgatni. A téma lényegét kell elkapni, nem szabad túlfaragni. Tulajdonképpen gondolatban faragom meg a szobrokat. Persze áttanulmányozom azt a kort, amelyben az ábrázolt alak élt, megnézem például, milyen volt a korabeli viselet. Ez nagyon fontos része a munkának, mert ha a kor belém rögzül, a többi már improvizáció is lehet. Most is egy II. Béla-szobron végzem az utolsó simításokat, ez egy négy és fél tonnás kősziklából készül. Vaján községben szentelik fel szeptember 27-én. Nem baj, hogy ezt megmondtam, ugye?

Sőt, azon csodálkozom, hogy így kellett kiszednem Önből...

Ez a szobor a főtéren áll majd. Sosem számoltam, de hozzávetőleg tizenöt köztéri kőszobrom áll Ung-vidéki és bodrogközi településeken, vagyis a szűkebb pátriámban. Biztosan azt akarja kérdezni, miért nem tevékenykedem Nyugat-Szlovákiában is: hát azért, mert ott is élnek tehetséges kollégák, ott dolgozzanak ők. Ez nálam tudatos elhatározás.