A fotográfia újrafelfedezése

Szabó Réka felvételeHozzá kell tennem: nem mindennapiak A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában kiállított képek sem. Hogy mi teszi őket különlegessé? Az ellentétek játéka, a fekete és fehér árnyalatainak összhatása és ellentmondásai – és persze a gondolatok, melyeket sejtelmek útján közvetítenek.

Ahhoz, hogy megértsük különös művészetét, nem szabad figyelmen kívül hagyni, amit minden, a témával foglalkozó kiadvány hangsúlyoz: hogy autodidakta módon tett szert a fényképezési ismeretekre. Ez azért is fontos mozzanat, mivel későbbi, már a kilencvenes években készült képei egyedülálló technikát képviselnek. Visszatérve azonban a „hőskorba”, Kerekes Gábor képei 1973-ban szerepeltek első ízben egy csoportkiállításon Szentendrén, majd ezt követően rendszeres résztvevőjévé vált a magyarországi kiállításoknak. A hetvenes-nyolcvanas években készült felvételeken érezni, hogy olyan mondanivalót hordoznak, melyet nem lehet – vagy az adott korban éppen nem szabad – megfogalmazni. A transzcendenst, a megfoghatatlant keresi képeiben, melyeken a felületes szemlélő csupán házakat, épületeket, szoborrá merevedett alakokat lát? Nyilván ezt is; de Kerekes ennél „mélyebbre lát”, a gyökereket kutatja, melyek az embert egy elfeledett illúzióhoz – talán a paradicsomi állapothoz – kötik. Felvételei elkészítésére különleges technikát választott: nagy látószögű, 21 mm-es gyújtótávolságú lencsével felszerelt gépébe ORWO PF 2-es filmet fűzött. Ezt főképp mozifilmesek használják filmek másolására, és – mindamellett, hogy hihetetlenül nagy a felbontása – leginkább a XIX. század első felében használt filmekhez hasonlít. Mivel fokozottan érzékeny a kék és ultraviola spektrumra, a vöröset és a sárgát pedig elnyomja, a fotókon szinte nincs ég, nincs felhő, és nincs napsugár sem – csak a nagy űr van. A tér, ahol Istennek kellene lennie, homályossá, bizonytalanná válik; Szilágyi Sándor szavaival élve „úgy is fogalmazhatunk: Isten hiányáról szólnak ezek a képek.”

Kerekes Gábor igényességét, a perfekcionizmus határát súroló teljességre törekvését jellemzi, hogy a kilencvenes évek elején megsemmisítette a korábbi két évtized során készült fotóit és több ezer tekercs filmjét, negyvenhét felvételnek kegyelmezve csak, melyeket megőrzésre a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumnak adott át. Ebben az is közrejátszott, hogy 1986 és 1992 között a művészi indíttatásból fényképező fotóművész pozíciójából át kellett állnia a hivatásos pályára. Ez lett a megélhetése, és bár a hat év alatt minden létező díjat megnyert, végül – talán ráérezve arra, hogy ezután már csak az elfásulás, a beskatulyázás következhet – zsákutcába került. Nyolc éven át tehát végképp nem fényképezett, hanem olyan területeken képezte magát, melyek csak nagyon távoli kapcsolatban állnak a fotózással – az asztronómiában, az asztrológiában és az alkímiában. Az így szerzett tudásanyagot úgy sikerült érvényesítenie, hogy a harmadik korszakában készült munkái – anélkül, hogy művészi értékükből veszítettek volna – kissé tudományosak, kissé misztikusak. Mintha az alkímiai konjunkciót valósítaná meg általuk. Jó, ha tudjuk, hogy az alkímia művelői számára a mai tudomány elfogadhatatlan, „tudománytalan”, mivel nélkülözi az egész felfedezésére és a részek közötti összefüggések kutatására irányuló akaratot. Az egység, a mikro- és makrokozmosz törvényszerűségei feltárásának igénye a 19. század második felében elveszett, a materializmus kényszerzubbonyának felvételével pedig a tudomány egyre speciálisabb részterületekre esett szét, és célt tévesztett. Eredeti célja ugyanis az Ember és a Természet, az Ember és a Világegyetem kapcsolatának feltárása volt, ám fokozatosan kiveszett belőle a Nagy Mű átlátásának még a gondolata is. Dehumanizálódott, üressé vált; Kerekes kilencvenes években készült felvételein azonban megidézi a XIX. század szellemiségét, ismét a mindennapi élet dolgainak a felfedezése válik vezérelvvé, a „lassú haladás a csillagok alatt”. Olyan jelenségeket mutat meg a maga különleges vegyi eljárásokkal kidolgozott képeivel, melyek – bár a mindennapok részei – az egyetemesség gondolatának hordozói. A művészet oldaláról megfogalmazva: az intuíció és a ráció mégiscsak együvé tartozik, és csak e kettősség révén ismerhető meg igazán a bennünket körülvevő világ.

A Pozsonyban kiállított huszonkilenc kép Kerekes Gábor első korszakában készült; a szocializmus építésének vidám évtizedeiben, amikor az ember és érzései egyre inkább a háttérbe kerültek, átadva helyüket a tömeges „műörömöknek”. Az ipari épületszörnyek, majd a Vidámpark kísértetkastélyának bemutatása szinte rímel egymásra, miképp a repedezett tükörben készült önarckép is a meghasonlásról árulkodik. A képsorozat – talán szimbolikusan, talán túlságosan is realistán – a Kerepesi-úti temetővel zár.

A kiállítás a hónap végéig tekinthető meg.