A festett bábszínház szabadsága

„Szeretem, ha valami olyasmit festhetek, amit átéreztem, amiről tudom, hogy az enyém”Somogyi Tibor felvételeLátott, megélt személyes élmények törnek fel a mélyből, s formálódnak egy ecsettel irányított, rendezett, koreografált színházi játékká. Amelyben arcukat és lelküket maszk mögé rejtő figurák játsszák az élet, a nagy színház, az életre-halálra menő „karnevál” küzdelmeit.

A komáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumában rendezett kiállításán gazdag anyag szemlélteti eddigi munkásságának fejezeteit. Mi volt a mérvadó a válogatásban?

Többféle periódusból állítottuk össze a tárlatot, olyan munkáimat válogattuk be, amelyek számomra is lényegesek, szemléletesen mutatják, hogy mi az, ami meghatározó volt az életemben, és amit szerettem: színház, poézis... Olyan összképet szerettünk volna prezentálni, amellyel saját világomat tudom egy kicsit megmutatni, mivel mindaz, amit egy-egy művem magában hordoz, az az életrajzomból fakad. A gyerekkorban, a tanulmányaim során megéltekből, az utazásaim, múzeumlátogatásaim során szerzett, nemkülönben színházi és zenei élményeimből. Ezek lerakódnak, s az alkotás folyamán elő kell őket ásni, s tudni, mit érdemes, illetve kell elmondani belőlük a nézőnek, akivel a képnek „beszélnie” kell. A kép ugyanis akkor kezd működni, amikor egy teljesen idegen ember odaáll elé, és megszólítja őt. Vagyis ha valaki talál benne valamit, ami az övé is. Ha valami érdekli abból, amit én megalkottam, s megsejt valamit abból, amit mondani akarok neki. Én ugyanis szeretek úgy festeni, mintha egy elbeszélést mondanék el valakinek. Természetesen ehhez a képnek nem kell narratívnak lennie, mint a régi ikonoknak. De ha színházról beszélek egy festménnyel, akkor szeretem, ha annak színházi hatása van, s lejön róla, hogy az élet egy nagy színház, és hogy benne nekünk állandóan játszanunk kell: problémákat megoldanunk, drámákat, szerencsétlenségeket elviselnünk, de szerencsére örömöket is átélnünk.

E festett „színházat” már ismerjük öntől, ám a komáromi kiállításon újabb, más technikával készül munkákkal is jelentkezett.

Ezeket úgy próbáltam megkomponálni, hogy régi színes újságokból kis fecniket téptem ki, összeragasztgatva kollázsokat készítettem belőlük, mint a gyerekek az óvodában, s ezt kiegészítettem valamilyen motívummal. Ezáltal a kollázs nemcsak papírművészetként marad meg, hanem elkezd valamit mesélni. Végül is ugyanannál a témánál maradok, csak a színeket és a kompozíciót nem festékkel keresem a vásznon, hanem papírokból csinálok skiccet.

Ha nem is pontosan így, de azt mondta, az életrajza van a festményein.

Szeretem, ha valami olyasmit festhetek, amit átéreztem, amiről tudom, hogy az enyém, és be tudom róla bizonyítani, hogy fontos. Az embernek, a művésznek az évek során, tanulmányai folyamán szerzett tapasztalataiból és élményeiből fel kell építenie magát, hogy amikor ott áll magányosan a műteremben, a vászon előtt, a belseje elkezdjen működni, hiszen az vezeti a kezét. A lelkivilág nagyon fontos. Manapság sajnos mintha kiveszőben lenne. Olykor azért is nem szólítja meg a közönséget egy kiállítás, mert a néző nem tud eligazodni rajta. Azt hiszi, hogy nem elég intelligens, pedig nem így van. A legegyszerűbb embernek is lehet mondani valami érdekeset. Állunk egy Van Gogh-kép előtt, s attól a mozgalmasságtól, attól a dinamikától, amely abban van, nagyfokú sugárzás kezdődik köztünk és a kép között. Ez a művészet. Amikor az ember átmegy egy más dimenzióba.

Nem pontosan tudom, hogyan is értelmezzem az említett kiveszőben lévő lelkivilágot.

Az erkölcsi támaszra gondolok. Arra, hogy mi más lehetne kiindulópont az ember életében, mint a humánum. Emberek vagyunk, s meg kell találnunk egymáshoz az utat. A szépre, a jóra és a kozmoszra kell figyelnünk. S azt alapul vennünk, hogy hogyan viselkedik, működik a teremtett világ. A madár tudja a dolgát, felébred, hajnalban már fütyül, udvarol és kikölti a kicsinyeit, majd megtanítja őket repülni, elköltözik Afrikába, s ha itt az idő, visszajön. Csinálja a dolgát. Az embernek is ezt kellene tennie. Úgy élni, alkotni, hogy betartjuk a természet törvényeit. Nem azzal foglalkozni, hogy hogyan tudunk ártani, rosszat tenni egymásnak.

A lélekvesztést az emberre vagy a művészetre érti?

Sajnos, mind a kettőre vonatkozik, mert az ember „csinálja” a művészetet, és az az embernek kellene, hogy szóljon. Márai írja a Kassai őrjáratban, hogy Európa nem a csatatereken fog elveszni, hanem a lelkekben. Erről beszélek: hogy a lelkekben kell egymáshoz közelednünk, s akkor fel tudjuk fogni a szépet, a jót és a hasznosat. Ez az, amit az ember nap mint nap próbál, de nem mindig sikerül.

Érdekes, hogy a lélekről beszél, és mégis maszkokba öltözteti a figuráit. Miért a bábok és a maszkok?

Mit tehetett a művészember, ha az élete folyamán nem volt megelégedve a világgal, azzal, ami történt körülötte, és nem volt olyan helyzetben, hogy az asztalra csapjon, felálljon, s megmondja a véleményét. Nem tehetett mást a csúnya emberektől függő helyzetekben, mint hogy ecsettel irányítva eljátszott egy bábszínházat. Ezen ott a gonosz király, és ott van az udvari bolond is, aki mindig megmondhatja a magáét. Én nem tudok odamenni egy királyhoz, hogy fejéhez vágjam, ilyen és ilyen rossz ember vagy. De ki tudom élni magam abban, hogy festek egy bábszínházat, és ott én rendezem el a dolgokat.

A színház iránti vonzalma honnan jött?

Amikor Ungvárról elkerültem Szentpétervárra, nem dúskáltam ugyan az anyagiakban, de koncertre és színházra sose sajnáltam. Hangversenyekre jártam, és igyekeztem az operát is megszeretni. Meg kell szenvedni azért, hogy az ember – nem mondom, hogy értse, mert az tudományos hozzáállás, de hogy – érezze, kicsoda, micsoda Mozart vagy Bach. S hogy muzsikájuk hangjai mit képesek adni az embernek. Nem értek a zenéhez, de azt tudom, ha festés közben olyan muzsikát hallgatok, amelyet szeretek, azt érzem, elszállok, és nem látom magam körül a világot. S csak arra koncentrálok, ami belülről jön. Segít az alkotásban, mert a muzsika olyan, mint a narkózis. De azért, hogy ezt jelenthesse, meg kell küzdeni.

Velence is egy „álomjáték” ebben a (báb)színházban.

Igen, ez is a magánéletből fakadó történetként „került színre”. Kárpátalján mi úgy éltünk, hogy tudtuk, soha az életben nem kerülünk ki külföldre. Miután átköltöztünk Kassára, s kerestem egy kis pénzt, kiutaztunk Olaszországba... S ott sétálhattam Velencében, ami Európa, a világ és kultúránk közepe. Micsoda érzés volt, számomra, aki úgy nőtt fel, hogy tudta, soha nem jut el más országba. Meg kellett csípnem magam, hogy elhiggyem, nem álom csupán. Ezek katartikus élmények, amelyek az emberbe beleivódnak, s később előjönnek színekben, formákban. A maszkokból így tudom megteremteni a saját kis Velencémet.