A dzsessz négy mozgalmas napja

Mindez a jubileumi 30. Pozsonyi Dzsessznapok hangulatát rontotta kissé, mint ahogy az a tény is, hogy a terem szellőzése még mindig nem megoldott, az ablakokat nem lehet sarkig tárni, csak diszkréten „lebillenteni”. És mivel a gondos szervezők az ülőhelyek számánál jóval több jegyet adtak el, ez bizony zavaró tényezőnek tűnt, főleg „annak fényében”, hogy az erkélyre szintén csak fontos embereket engedtek fel a biztonságiak. Mivel azonban nekem már diákkoromban is ez volt a kedvenc tartózkodási helyem, pici női praktikát bevetve végül feljutottam a kiválasztottak közé. És azt láttam, hogy míg odalent szelni lehetett a párát, és szardíniaként tapadt egymáshoz a nagyérdemű, fent foghíjas VIP-nézőtér árválkodott, sőt tüchtig boxokban lehetett ejtőzni az ablak mellett. Hát hol itt a demokrácia, szegeztem a szervezőknek a kérdést, mire ők a vállukat kezdték vonogatni, hogy a szabadjegyesek fele el se jött, és hogy sokan a bárban iszogatnak még, az est fénypontjára várva. Aki tehát az Incognito, Jimmy Smith, illetve a Level 42 zenekaron kívül másokra is kíváncsi volt, és nem foglalt magának időben ülőhelyet, annak tömören szólva pechje volt idén. Bár az igazsághoz tartozik, hogy a kávéházi asztalokkal berendezett kisteremben óriás kivetítőn lehetett nézni, és korrekt hangminőségben lehetett kagylózni az átellenben zajló eseményeket, sőt közben rá is lehetett gyújtani, ami sokaknál fontos szempont. Az átszerelések alatt pedig hazai formációk szórakoztatták a közönséget. Közülük számomra a Funkadelic Brothers koncertje volt a legizgalmasabb. A techno és a dzsessz összeeresztésével kísérletező formációt az az Anton Popovič vezeti, aki egyik héten szmokingban vezényel egy szimfonikus zenekart, másik héten kamarazenekarral ad elő Bach-kantátákat, majd pedig veszi a trombitáját, és egy DJ-vel, valamint egy dzsessz-zongoristával támadja le groove-os ritmusokkal a mit sem sejtő nagyérdeműt. Említsük meg azért a hazai magyar vonulatot képviselő Deja Vu zenekart is, ők szombat este léptek fel, ha úgy tetszik, Jimmy Smith előtt, és kb. kétszáz iszogató embert szórakoztattak el korrekt módon.

A harmincas jubileum alkalmából idén négynaposra hízott a rendezvény, csütörtökön a hazai élvonal kapott porondot. Nálunk (is) az a módi, hogy mindenki mindenkivel, állandó formációk ritkán alakulnak ki, Silvia Josifovska például olyan zenészeket verbuvált maga köré, mint Oskar Rózsa vagy Juraj Burian, a nagy öreg, Dodo Šošoka pedig fiatalokkal dúsította a hangzást. Az első este szereplői közül később többen feltűntek más formációkban is, ami természetesen nem baj. De térjünk rá a nemzetközi sztárokra, hiszen már péntek este az Incognito döngette a falakat. Kalap le a profizmus előtt, ám számomra kissé sterilnek, túlkomponáltnak, meglepetés nélkülinek tűnt a hangzás. Olyan volt, mintha egy CD-t tettek volna be, ami egyrészt jó, másrészt odahaza is betehetem, és akkor nem kell koncertre mennem.

Szombat este természetesen a Hammond-orgona forradalmárja, a 74 éves Jimmy Smith vonzotta a tömegeket, az előtte fellépő Iain Ballamy ügyesen összerakott, improvizációkkal tarkított dolgai ott és akkor csak mérsékelten hatottak, a svéd Victoria Tolstoy pedig sokaknak egyszerűen „nem jött be”. A nagy Lev Nyikolajevics szőke ükunokájának énektudásával nincs baj, csak éppen az a bizonyos szükséges plusz hiányzik belőle, ami a zongoristájában, Jakob Karlzonban megvan. Korrekt, technikás, de semmi több. Ez a trió, úgy tűnt, énekesnő nélkül is elboldogult volna a színpadon.

Nos, ezek után következett Jimmy Smith, az orgonajáték megújítója, akinek köszönhetően a Hammond a templomokból a koncerttermekbe került. A mester azonban az 1957-es newporti dzsesszfesztivál óta igencsak megöregedett. Ha nem jön vele Pozsonyba Mark Whitfield gitáros, a produkció igencsak felejthető lett volna. Nos, Whitfield, ez a Hiram Bullock-méretű karizmával és sarmmal megáldott fekete mágus, ahogy mondani szokták, „ellopta a show-t”: egyszerűen legitározta a színpadról a megroggyant orgonasztárt. Nála is jobban meglepte azonban a fő szervező Peter Lipát Esbjörn Svensson bejelentése. (Őt a dzsesszistáknak felesleges bemutatni, a többieknek meg legyen elég annyi, hogy 1998-ban Svédország legjobb zeneszerzője, illetve zenésze volt. Egyszerű Petrofot bűvöl, a húrok közé azonban különböző tárgyakat rejt, amelyek rezonálnak, berregnek, pityegnek és zizegnek). Svenssonnak a lehetetlen is sikerült: akusztikus power-dzsessz formációját immár tizenegy éve egyben tartja, és ezalatt hét fontos albumot adtak ki. Nos, a szimpatikus svéd elárulta, hogy tizenhét évvel ezelőtt már járt a pozsonyi dzsessznapokon egy másik formáció észrevétlen tagjaként. Lipa pedig kénytelen volt bevallani, hogy nem emlékezett erre a fellépésre.

Vasárnapra már a közönség is beletanult a helyfoglalási kunsztokba: fél hatkor nem akadt üres szék, mindenütt ruhadarabok és újságok hirdették, hogy foglalt az ülőhely, elbitorolni nem tanácsos. Az már más kérdés, hogy sok szék szinte végig foglalt maradt, „tulajdonosaik” békésen iszogatták odakint a 37 koronás sört, míg zeneszerető társaik állni kényszerültek. Meg is jegyeztem a mellettem ülőknek, hogy nálunk Kassán nem respektálnának ennyire egy székre dobott szvettert.

Az utolsó este volt számomra a legérdekesebb. Stano Palúch hegedűn játszik, szinte a semmiből bukkant fel három éve, azóta a szakma se köpni, se nyelni. Csak fülelnek és fejcsóválnak. Itt ugyanis keveredik dzsessz, kortárs klasszikus, valamint a régió népzenéje, plusz a balkáni népzene. Ha nem a dzsesszhangzás lenne uralkodó, azt mondhatnánk, ilyen az igazi world music. Palúch összeszedett egy besztercei dob-bőgő duót, valamint egy moldáv cimbalmost. Ez utóbbi nevét jegyezzék meg: Marcel Comendant. Megmutatja a világnak, hogy a cimbalom tulajdonképpen a legjobban kihasználható, leggazdagabb dzsesszhangszer.

Az Arnotto nevű francia harmonika-duóról annyit kell tudni, hogy bátran keverik a stílusokat, kihasználva a hangszer adottságait. Hol kortárs zene, hol alternatív elhajlások, hol pedig fékevesztett improvizáció volt hallható, ráadásképpen pedig lenyomták a Police Walking on the Moon-ját, felejthetetlenül. Peter Lipa néhány éve a párizsi reptérről a városközpontba közlekedő vonaton hallott egy ügyes harmonikást, meg is jegyezte magában, hogy lám, Párizs az Párizs. Otto Lechner erre megjegyezte: könynyen lehet, hogy ő muzsikált ott és akkor a vonaton, a monoton zakatolás ugyanis remek inspirációs forrás egy dzsesszistának.

Elérkeztünk a Level 42 zenekarhoz, akik persze inkább rockerek, inkább a fősodorhoz állnak, illetve álltak közel fénykorukban, a nyolcvanas években. Akkor valóban frissnek, rendhagyónak és bátornak tűnt a stílus, amit kitaláltak, ma viszont ugyanezek a számok kissé kopottasan hatnak. A dallamok – isten bocsássa meg nekem – a Duran Durant idézték, ha az ember gondolatban lecsavarta a baszszust és a szaxofont, egyszerű popmelódiákat kapott. Persze a többség nem csavart le semmit, csak élvezte a kifogástalan hangminőséget és a még kifogástalanabb show-t. A világsztárokban oly szerény pozsonyi könnyűzenei kínálat ismét bővült, ráadásul ezúttal abszolút vállalható módon. Mark King brutális basszusát élőben hallani komoly élmény, a funkyból, rádió-popból, emészthető fúvós-betétekből és rockból összegyúrt elegy élőben teljesen korrekt, nívós dolog, bár kevés köze volt a dzsesszhez, hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy Sean Freeman szaxofonos ezen az estén a szokásosnál jóval nagyobb teret kapott.

Summa summarum, szépen ünnepelte a kerek jubileumot a pozsonyi dzsesszmaraton. És bár az Aréna Színházban éjjelente zajló jam-sessionökre nem jutottam el, hallomásból tudom, hogy azok is rendben lementek, a hangulat a kellő hőfokon fortyogott, és érdeklődőkben sem volt hiány. Csak az a kár, hogy a rendezvény egyre inkább protokoll-jelleget ölt, híres emberek pofavizitjévé kezd átalakulni, az egyszerű dzsesszrajongó pedig egyre inkább megtűrt vendégnek kezdi érezni magát.