A Duci, a Hosszú, az Öreg és a többiek

Miért vásárol az ember cserépben csípős paprikát, ha főzésnél alig használja? Hát azért, mert a cserepes paprika szép, a konyha dísze lehet, csak ne felejtsük el rendszeresen öntözni. A magam dísznövényét a szemközti piacon vettem egy húszasért, a Löffler Múzeum kiállítás-megnyitójának másnapján, Rácz Noémi „perszonifikált” paprikái miatt. Ezeknek ugyanis egyéniségük van, úgy ácsingóznak a realistára stilizált, aprólékos olajfestményeken, mintha fényképezkednének. Ott van a Duci, a Hoszszú, az Öreg, és persze ott vannak a szerelmesek, „akik” vágyakozva hajolnak egymás felé. Ez az ötlet legalább olyan zseniális, mint Tomáš Blonsky néhány évvel ezelőtti tyúkportréi, ahol szintén eredeti egyéniségek néztek a lencsébe, szintén a Löffler Múzeumban.

Rácz Noémi férjével, Lukács Zsolt grafikusművésszel együtt állította ki képeit, és bár kettejük alkotásai között nem fedeztem fel közös pontokat, a kamaratárlat így változatosabb és izgalmasabb lett.

A művész persze nem ítélhető meg néhány mű alapján, munkáit viszonyítani kell valamihez, leginkább előző munkáihoz. Legtöbben igyekeznek afféle stiláris védjegyet kialakítani maguknak. Lukács Zsoltnak ez már évekkel ezelőtt sikerült, grafikái azonnal felismerhetőek. Absztrakció és figuralitás találkozik rajtuk, érzelmi intenzitás, sőt egyfajta rejtett brutalitás is sugárzik róluk. Olyanok, mint az időzített bombák, vagy mintha a művészt egy elektro-kardiográfhoz kötötték volna, és a keze helyett a szívével rajzolna. A kiállítás kurátora szerint a dolog összefüggésben van azzal az agystimuláló rajztechnikával, amelyet az Egyesült Államokban fejlesztettek ki, és amelyet a művészházaspár oktat is. Ennek része a szürrealista írók által preferált önműködő írás nyomán önműködő rajzolásra keresztelt módszer. Én azonban inkább érzelmi, mint intuitív hozzáállást vélek felfedezni Lukács Zsolt új grafikáin.

Rácz Noéminél a közfelfogással való lázadó szembefordulás helyett a belülről való bomlasztást vettem észre, amikor az alkotó arra épít, hogy a közfelfogás száz év alatt lassan elfogadta a modernizmust, és manapság már az számít korszerűnek, aki úgy támaszkodik a régiek tudására, hogy el is szakad tőlük.

Az alkotások némelyikét egyébként a házaspár kétéves kislánya „kezdte el” színes grafitceruzával, papája pedig kiegészítette és befejezte őket. Lukács Zsófinak nem ezek az első kiállított művei, budapesti és prágai tárlatokon is szerepelt már. A kassai művészházaspár képei december 7-ig láthatóak az Erzsébet utcai Löffler Béla Múzeum emeleti kiállítótermében.