A Depeche Mode visszatalált a sötétbe

A szinti-pop első számú sztárzenekara a negyed évszázados létezését a tizenegyedik stúdiólemezével ünnepli, amelyet az időközben slágerré vált Precious című dal harangozott be. Nagy-Britanniában ez a fiúk 41. kislemeze, és a 14. TOP 10-es slágere. Érdekesség, hogy még sosem vezették a brit kislemezlistát, sőt, az első háromba sem tudtak bekerülni. A legjobb helyezésük a negyedik pozíció volt, ezt három felvétellel sikerült beállítaniuk: a People Are People (1984), a Barrel Of A Gun (1997) és a mostani Precious címűekkel.

A Ben Hillier közreműködésével készült Playing The Angel az utóbbi idők legsötétebb hangulatú Depeche Mode-lemeze. A producer az előző albumot, a 2001-es Exciter címűt túl finomnak és digitálisnak érezte, ezért úgy gondolta, az új anyagnak dinamikusabbnak és karcosabbnak kell lennie, több analóg hanggal. Az elmúlt években a stúdiómunka szempontjából alaposan ellustult zenészeket kemény munkára fogta, ezúttal végig aktívan részt kellett venniük a munkálatokban. Korábban az volt a gyakorlat, hogy a dalszerző, Martin L. Gore a dalait szinte már a végleges formájukban hozta be a stúdióba, és a keverést az aktuális producerre hagyták. Mint ismert, az énekes, Dave Gahan sem volt kibékülve ezzel a gyakorlattal, a Paper Monsters című 2003-as szólólemezének megjelenésekor kijelentette, ha nem vehet részt a komponálásban, elhagyja az együttest. Most a korong tizenkét felvételéből három neki is jutott – a Suffer Well, az I Want It All és a Nothing’s Impossible. Nem egyedül írta őket, hanem az osztrák turnédobosukkal, Christian Eignerrel és a legutóbbi turnék zenei rendezőjével, Andrew Phillpott producerrel közösen. Az együttes történetében ez az első alkalom, hogy a dalszerzésben külső emberek is közreműködtek.

Fájdalom és szenvedés több tempóban – ez a lemez mottója. Az első dalban mindjárt el is kapjuk a hangulatot, a húzós recsegés, amivel indul az A Pain That I’m Used To a szenvedés első tempója. A folytatás a John The Revelator már oldja a szenvedést, legalábbis a többiek vokálja Dave csiszolt, érces hangja mögött komolytalanabbá teszi a felvételt a többihez képest. A nyitószám húzós recsegését itt a finom prüntyögés idézi, amellyel az elektronikus zene felé húzó rajongóknak kedveznek. A Suffer Well pattogó ütemekkel és fülbemászó gitárpengetéssel scifi hangulatot idéz a hagyományos Mode-hangzás felidézése mellett. A The Sinner In Me a fenyegető alapjaival és az ének nem épp bátorító hatáskeltésével akkor halkul el, amikor azt hisszük, hogy a srácok szerint most már van értelme élni. A vége felé pedig felerősödik, majd hirtelen elhallgat. A Precious sokak szerint az Enjoy The Silence kistestvére, ám attól jóval populárisabb. A Macro egy ballada, a szövegen van a hangsúly, miközben a mélyen lévő lágy elektronika kellő hűvösséget nyújt. Az I Want It All követi a Macro által indított érzéseket, de még annál is lassúbb és melankolikusabb. Az egész egy kimunkált lebegés, furcsa, elfojtott, majd mégis kiszakadt vallomás. „Néha hazudok neked, néha sírok, néha meghalok, ez az igazság” – énekli Gahan. A Nothing’s Impossible erősebb elektronikus alapokat használ. Az instrumentális Introspectre ismét melankolikus, az egész nem több másfél percnél, súlyos elszállás, olyasféle, amelyre rosszindulatú és betegesen cinikus emberek azt mondják: érfelvágós. A Damaged People megint egy gyönyörű ballada, Martin legsötétebb hangulatából merít, szimfóniaszerű hangzással, erősödő, de nem durvuló finissel. A Lilian fáradt szerelmes dal, ahol a fáradt szót egzisztencialista módon belefáradtnak illik értelmezni, nem pedig a progresszió hiányát reklamálva.

A sokszor már-már indusztriális alapokkal rendelkező számokat (The Sinner In Me, Nothing’s Impossible) egy-egy szépen megkomponált gitártéma és a jellegzetes Gore/Gahan-vokál lágyítja, de az ellenkezőjére is akad példa, ahol az alapvetően kellemes dalmenetet kellemetlen zajok teszik izgalmassá. Van a lemezen jellegzetes Gore-féle líra (Damaged People, Macro), Camouflage-t idéző szinti-pop remek dallammal (Lillian), és vallásos témájú elektro-gospel is (John The Revelator), amelynek alapját egy tradicionális dal szolgáltatta. Az utolsó dal, a The Darkest Star a címéhez méltóan sötét lezárása a lemeznek: a Radioheadet idéző harmóniák Depeche Mode-os intenzív és mély zongoraakkordokkal váltakoznak. A lemezcím ebből a felvételből való. Remegő digitális hangok, kissé háttérbe szorított ének, lassan szálló futamok hallatán azt hihetnénk, nincs remény. Pedig van, a zenekar mindent túlélt: a nyolcvanas években fény volt az éjszakában, a szintetikus kilencvenes években tapasztalt megzakkanás után megújulva tért vissza, és most ismét itt van frissen és merengőn. A Playing The Angel középgyors tempójú album. Több számban találkozhatunk a jellegzetes nyolcvanas évekbeli Depeche Mode-hangzással. Szerencsére azonban nem egy nosztalgialemezzel van dolgunk, a visszautalások mellett a korong friss és rendkívül izgalmas. (péjé, origo, est)