A csuka evése, a hallgatáson túl

A tél közeledtével egyfajta pánikhangulat kapja el a horgászt; nosza, rajta, amíg lehet, használjuk ki az időt. Ráadásul ilyenkor kellene – amíg végleg le nem hűlnek a vizek – a halaknak a legintenzívebben táplálkozniuk, hiszen a tél beálltáig el kell látniuk magukat anynyi zsiradékkal, amennyivel kihúzzák tavaszig. Szóval javában tart a csukázó szezon. Ilyenkor eszik igazán a csuka. Hogy mit? Hát kishalat. Csakhogy az sem mindegy ám, milyet.

Nem is kannibál

A csukáról még az iskolában is azt tanítják, hogy kannibál hajlammal megáldott ragadozó, és mindent megzabál, ami kisebb nála. Szó se róla, előfordul, hogy fajtestvéreit is felfalja, ám nem ez a jellemző. Az édesvízi búvárok sokszor leírták már, hogy két-három, mi több, féltucatnyi csukát láttak egy bandában ácsorogni, mégsem estek egymásnak. Sőt, még az orruk előtt elúszó kishalra sem mozdultak rá. Egyszerűen azért, mert nem voltak éhesek. A kiscsukát imitáló woblerre, villantóra is azért vág oda a csuka, mert amikor éhes, nem finnyáskodik, olyankor odakap bármihez, ami mozog és csillog, vibrál és forog. Ilyenkor nem válogat, vagy ha igen, inkább aszerint, melyik a nagyobb falat. Ez alól a kiscsuka sem kivétel. Ennél azonban sokkal jobban kedveli másik két fajtestvérét: a sügért és a balint. Legszebb csukáimat éppen sügérrel fogtam, ám a legeslegszebbiket (igaz, az sem volt három kilósnál nagyobb) egy tíz-tizenkét centis balinnal sikerült elcsípnem, ráadásul úgy, hogy a csalinak talán egy percet sem kellett illegetnie magát a vízben. Alig csobbant a bedobott kishal és a „sétáltatós” stupek, azonnal rárabolt a csuka, és megvadult mozdonyként rohant vele rejtekhelye felé. Elképzelhető persze, hogy nagyon éhes volt, és éppen akkor nem talált eleséget a környéken. A leggyakrabban használt csali azonban a bodorka, a vörösszárnyú, a már említett sügér, a naphal, esetleg a szélhajtó, más néven sneci, ha jobb nem akad. (Utóbbit inkább a süllő kedveli.) Nagyon jó csalinak számít a jász vagy a kis domolykó is, ám ezeket meglehetősen nehéz fogni, szinte a véletlenen múlik.

Sokan állítják, hogy az igazi csemegét nem is ezek a halak jelentik a csuka számára; a mindent verő csali: a kis pisztráng! Állítólag azért, mert sima a bőre, és a csuka könnyebben nyeli. Persze, megnézném azt a „sporthorgászt”, akinek van szíve egy kis pisztrángot feltűzni a kettes, hármas horogra. Ráadásul a csali „nyelhetőségéről” sok téveszmét hallani. Egyesek a sügérnek is levágják a hátúszóját, hogy a csuka könnyebben nyelhesse. Ez természetesen fölösleges, hiszen a ragadozók az oldalról, esetleg hátulról megragadott zsákmányukat általában fejjel előre forgatják be a torkukba, tehát teljesen mindegy, mi meredezik a kishal hátán.

Hol fogjunk kishalat?

Számtalanszor előfordult, hogy barátaim telefonáltak: itt vagyunk a szokott helyen, de nem tudunk kishalat fogni! Egyszerűen eltűntek! Ilyenkor kissé értetlenül állok, hiszen természetes, hogy a vízhőmérséklet változásával a kishalak is változtatják a helyüket. A kínlódó horgász sokszor nem is tudatosítja, hogy tőle alig húsz-harminc méternyire százával hemzseg a küsz és a bodorka, csak meg kell keresni őket; bedőlt fák, gallyak környékén, csöndes öblökben, ahol csapatostul verődnek össze. „Süket” vízbe hiába dobálunk, ott kishalat sem fogunk.

Hol jár a csuka?

Gyermekkorom egyik maradandó élménye, amikor felfedeztünk egy tónak sem nevezhető nagyobb pocsolyát az erdő alatt, amelyben néhány csuka is volt. A tavacska a tavaszi áradás után maradt vissza, benne néhány csukesszal, amelyek nyárra mindent felzabáltak maguk körül. A szünidei hónapokban, más táplálék nem lévén, már éppen a békákra fanyalodtak. Képzelhető, mekkora étvággyal vetették rá magukat az általunk bedobott kishalas szerelékre! Talán ekkor szerettem bele a csukázásba, hiszen alig van annál izgalmasabb látvány, mint amikor az úszó hirtelen cuppanással elmerül, és elindul a víz alatt. A többi csak türelem kérdése.

A csuka azonban nem elsősorban ilyen tócsákban él, bár a legképtelenebb helyeken is előfordul (leginkább ott, ahol nem zavarják). Leggyakoribb búvóhelyei a nádszélek, bedőlt fák, tuskók környéke, de legkedveltebb helye a hinarasok szövevénye. Ezekben a dzsumbujokban időzik leginkább, vagyis olyan terepviszonyok között, amelyekre az öltözéke is hasonlít. De nagyobb vizekben, ha nem talál ilyen akadókra, medertörések táján is szívesen áll lesben; itt általában a meder felé fordulva ácsorog, és várja áldozatát. Előfordult már, hogy a Morva folyón, ahol, különösen az alsó folyáson, alig-alig találunk akadót, a kövezés melletti meredek esésnél fogtam termetes csukát, miközben süllőre számítottam.

A csuka óvatossága

A legtöbb horgász nem lacafacázik: jó nagy hármas kampó, drótelőke, negyvenes zsinór, öklömnyi úszó, így néz ki a csukázó szereléke. Természetesen vize válogatja – és a csuka köztudottan nem olyan válogatós, mint a süllő, amely képes azonnal kiköpni a csalit, ha ellenállást érez –, de azért a durva szerelék még a csukák esetében sem mindig nyerő. Persze, ahol nagy csukákat sejt a horgász, ott indokolt az erős cejg, hiszen a csuka fogai és akrobatikus mutatványai próbára teszik a szerelést. De azért ezt sem kell túlzásba vinni.

Egy példával illusztrálnám, hogy olykor a csuka is óvatos. Néhány éve a bodaki ágvizeket vallattuk, ahol kifejezetten szép csukák vannak. A szerelék a szokásos volt: gömbölyű, „sétáltatós” úszó, zöld drótelőke, a horgon egy jókora bodorka. A kishal elég passzívan sétálgatott a negyvencentis eresztéken, amikor valamitől megriadva, hirtelen aktív lett, és menekülni kezdett a közeli bokor felé. Itt a csuka, gondoltam, és hamarosan fel is tűnt egy jókora árnyék, amely egyre közelített a csalihoz. Döbbenten néztem a mintegy méteres halat, mely uszonyait remegtetve, szinte lopakodva követte a kicsit, ferdén, alulról szemlélve áldozatát. Lélegzetvisszafojtva vártam, mikor ront rá. Hiába. A csuka csak nézte, nézte a kishalat, mintha nem tudta volna eldönteni, mi az, ami szokatlan rajta. Aztán lomhán, egy-két mozdulattal továbbállt. Valószínűleg az előke volt neki gyanús, vagy a dugót nem tudta mire vélni, amely egyszerre mozdult a kishallal, esetleg a horgászt vette észre a szeme sarkából? Sosem tudom meg. A legnagyobb csuka volt, amit valaha láttam, lehetett vagy tízkilós. Néhány nappal később ugyanott két csukát is sikerült elcsípnem klasszikus villantóval. ĺgy van ez: néha elég egy furcsa remegés a vízben, s az éhes ragadozó megfeledkezik az óvatosságról, máskor meg napokig lehet vallatni a vizet, semmi ki nem mozdítja őket.

A csukázásban talán csak két aranyszabály létezik, ám ezek fontosak: ha meghalljuk, hogy valahol eszik a csuka, ne habozzunk, azonnal vágtassunk oda, mert másnap, harmadnap késő lesz. A másik szabály: keressük a rablásokat. Soha ne dobáljuk be a horgot csak úgy, találomra, szánjunk egy kis időt a keresésre. A csuka rablása ugyanis elég szemléletesen elárulja, hol tartózkodik ez a lenyűgöző ragadozó, és hogy éppen étvágyánál van-e...