A Csillag-szóró sikeres évadjai

Köteles Judit: „Soha nem voltam teljesen egyedül, mindig akadtak segítőim, de az állandóan járó motorja én voltam a csoportnak, ami nem kis felelősség”Mit adtak elő?

A kecske temetése című orosz népmesefeldolgozást.

Miért éppen erre esett a választás?

Két évvel ezelőtt Várhidi Attila színpadi játékgyűjteményét forgatva két darab tetszett meg a gyerekeknek. Akkor A hat Jaszohacsi mellett döntöttek, most meg szinte természetes volt, hogy A kecske temetését választjuk.

A darabválasztás, gondolom, sok mindent eldönt.

Igen, sokszor ez a legnagyobb feladat. A Duna Menti Tavasz szakmai értékelésén csoportvezető kollégák szóba is hozták, milyen kevés forrás-, illetve segédanyag áll rendelkezésünkre. Magyarországon több lehetőség kínálkozna, csak nehéz felkutatni, információhoz jutni. Én általában olyan darabot választok, amit még nem láttam senkitől. Szeretem az újat, a kísérletezést. Szerencsém van, mert ebben teljes mértékben partnereim a gyerekek. Ezért is fontos, hogy közösen választunk.

Milyen gondolatokat közvetít ez a mese?

A váratlanul jött gazdagság és a korrupció a témája. Az eredeti szövegkönyvben nem volt benne, hogy mibe pusztul bele a kecske. Mi találtuk ki hozzá, hogy a hirtelen jólétben a gazdái túletetik. ĺgy egy kicsit görbe tükröt tartunk a konzum-társadalomnak, az újgazdagok viselkedési szokásainak, a megvesztegethetőségnek. Természetesen játékos formában.

Mi okozott nehézséget a próbafolyamat során?

Kezdetben a gyerekek idegenkedtek ezektől a gyermekjátékoktól. Egyrészt azért, mert városi gyerekek, akiktől a népi kultúra sajnos elég távol áll, nincs is lehetőségük megismerni, másrészt meg a csoport zöme nyolcadikos, nekik ez túl gyerekesnek tűnhetett. Viszont aztán elfogadták, sőt élvezték-élvezik is. Visszatérő probléma a finommunka, a csiszolás. Amikor már nagyjából összeáll a darab, megvan az íve, jönnek az apróságok, ami rengeteg energiát igényel, sokszor fölöslegesnek tartják, nyúzásnak. Holott rendkívül fontos minden gesztus, mozdulat, arcrezdülés pontossága. Idén a ritmussal bíbelődtünk elég sokat.

Mi szerzett örömet?

Ebben a próbafolyamatban gyakran megleptek a gyerekek külön ötletekkel, főleg a fiúk, ami idáig nem volt jellemző. Magukra találtak a szerepükben általában mindannyian, élvezték a játékot, és ez nagyon jólesett.

Rendszeresen szerveznek alkotótábort is.

Igen, ez nagyon bevált módszer. Három napig csak a darabnak élünk, nem kell folyton az órát nézni, egyéb elfoglaltsághoz igazodni. A műsor 70–80 százaléka ekkor áll össze. A táborokat évek óta Paláston tartjuk. Az Ivánka-kastélyban, a cserkész-központban lakunk, amit most újítottunk fel. Egy ugrásra van a kultúrház, színpadon tudunk próbálni, teljesen ideálisak a körülmények. A gyerekek élvezik az együttlétet, másképp megy a munka.

Már hagyomány, hogy a csillag-szórósok különböző korosztályokat képviselnek.

Igen, most is vannak másodikostól kezdve ötödikeseken keresztül kilencedikesig. A csoport zömét nyolcadikosok alkotják, akik annak idején a napközis csoportomba jártak, sok tehetséges gyerek jött öszsze, bevontam őket. Van gyerek, aki magától jelentkezik, mert megtetszik neki a műsor, van, akit a szülők inspirálnak, vagy éppen a testvérük, esetleg a csillag-szórós barátnő. Meg aztán a sikerek, az utazások is vonzóvá teszik a csoportot. Nem küldök el senkit, és arra törekszem, hogy mindenki a képességeinek megfelelő szerepet kapjon. S hogy érdekes időtöltés a színházasdi, bizonyítja a kitartás. Hammersmidt Éva például már nyolcadik éve játszik, de vannak „hétévesek”, „négyévesek”, és hát ez nagyon megkönnyíti a munkát, hiszen ők már tudják az elvárásokat, fél szavakból is megértjük egymást. Sokoldalú gyerekek: van köztük országos szinten versenyző szavaló (pl. Karvai Erik), többen járnak zeneiskolába (Gubis Éva pl., aki kitűnő érzékkel irányítja az aláfestő zenét játszó kis csoportot), néhányan rajzot is tanulnak, vagy éppen sportolnak. Sok eredeti ötlettel, jó megoldással jött elő Pásztor Gábor, aki a hetedik évadot töltötte velünk. Az idei év nagy meglepetése Hajdú András, aki a címszereplő kecskét alakította – nagy sikerrel.

Kapott-e segítséget?

Sokat köszönhetek Forgács Miklós rendezőnek, aki a palásti táborban néhány óra alatt is rengeteg hasznos tanácsot adott, s megerősített abban, hogy jó úton járunk. Segítettek a kollégák is – Bélik Erzsébet, Bodonyi András –, különösen a gyermekdalok kiválasztásában. Nagy segítséget jelent az is, hogy az iskola igazgatója, Lendvay Tibor rugalmas, lehetővé teszi a külön próbákat, a tábort.

Rendszeresen vállalja a versenyt, a megmérettetést. Miért?

Érdekel a szakmai értékelés, viszszajelzést kapok, meggyőződök arról, hogy amit kitaláltunk, az működik, úgy csinálunk színházat, hogy nem lesünk-lopkodunk senkitől. Sokan zokon veszik a keményebb kritikát, pedig én úgy gondolom, mindenképpen előbbre visz, még akkor is, ha voltak-vannak kínos helyzetek egy-egy értékelésen. Zsűrije is válogatja persze! Meg aztán nem kell mindent mellre szívni. Én mindig tanulok a kollégák munkájából is.

Az idén mit emelt ki a zsűri?

A darab felépítését, ívét, a dramaturgiai megoldásokat, a gesztusok, mozgások érthetőségét, a gyerekek felszabadult játékát, a kellékek használatát.

Mit jelentenek Önnek a díjak?

Régebben talán jobban meghatottak. Mostanában inkább annak örülök, hogy a gyerekek sikerélménye engem igazol, vagyis a díjak hatására belátják, hogy szükség volt a kemény próbákra, a szigorra, a következetességre. És ez majd a jövőben is gyümölcsöt hoz.

Ezek szerint folytatja?

Hát nem hagyom abba! Ez most nagyon tehetséges és összeszokott társaság, kár lenne megfosztani őket a játék örömétől. A siker pedig mindig ösztönöz. Egyelőre nincs még konkrét darab, majd a nyári szünetben keresgélek, próbálok valami új ösvényre lépni megint.

Milyen volt az idei fesztiválhangulat?

Mindig jó találkozni hasonló gondolkodású emberekkel, gyerekekkel. Az utóbbi időben viszont, sajnos, nem láthatják egymást a bábosok és a színjátszók. Nagy kár. Az idén pedig valahogy elmaradtak a spontán beszélgetések. Lezárult a szakmai értékelés, aztán mindenki visszavonult. Nosztalgiázva gondolok vissza az eperjesi táborra, ahol együtt élt gyerekszínész, csoportvezető, szervező, zsűritag. Valahogy közelebb voltunk egymáshoz lélekben is.

A Csillag-szórónak ez volt a tizedik műsora. Egy kis statisztika: a tíz évadban 26 díj határon innen és túl. A legjelentősebbek: 4 nívódíj, 2 fődíj, 2 nagydíj, 5 rendezői díj... Hogyan értékeli ezt az évtizedet?

Jó érzés ezekre az évekre visszagondolni. Soha nem voltam teljesen egyedül, mindig akadtak segítőim, de az állandóan járó motorja én voltam a csoportnak, ami nem kis felelősség. Az elmúlt tíz év azt is jelenti, hogy mozogtam a világban, számos fesztiválon, versenyen fordultam meg itthon és Magyarországon. Emlékezetesek a határon túli gyermekszínjátszó-csoportoknak szervezett lakitelki találkozók, különösen felemelő volt a 2000-es millenniumi műsor. Megismertem sok-sok nagyszerű embert, színházi szakembert. És hát folyamatosan építkeztem belül, hogy építeni tudjak – színpadi játékokat, kapcsolatokat. Egyszóval színtelenebb lenne az életem a Csillag-szóró nélkül.