A cseh fotósok hősies ellenállása

Az 1934-ben született és 1968-ban elhunyt Jan Svoboda a cseh fotóművészet egyik legmeghatározóbb egyénisége.

Bár sok felvétele eltűnt, hagyatékából sikerült összeállítani szinte egy teljes képsorozatot, melyet Kövek címmel állítanak ki Pozsonyban. Egzisztencialista és expresszionista hatások figyelhetők meg a képeken, melyek olyan sokatmondó címeket viselnek, mint Félelem, Balsejtelem, Alkony és Bukás stb. Svoboda maradéktalanul megvalósítja az „átlelkesült, átszellemült fotográfiát”, mintha minden képében lelki állapota válna anyagivá, kézzel foghatóvá. Pedig „csak” köveket fényképez, háttér gyanánt olyan anyagokat használva, melyek textúrája önmagában is művészi alkotásnak minősül. Később már magához a tárgyhoz sem ragaszkodik, képein csak a vászon vagy a háttérként használt fal jelenik meg.

Jan Svoboda munkásságával lerakta a cseh impresszionista képalkotás alapjait.

Hanzelka & Zikmund, a két világjáró

Van-e, ki e két nevet nem ismeri? – tehetném fel a kérdést, bár kötve hiszem, hogy akad az olvasók között, aki nem találkozott volna e két jeles cseh világcsavargó nevével. Hiszen olyan, az útleírások között már klasszikusnak számító művek kerültek ki kezeik közül, mint A két óceán között, A folyón túl van Argentína, a Világrész a Himalája alatt, A fejvadászok földjén, az Ezerkét éjszaka, a Fordított félhold, az Afrika az álmok világában és a valóságban és mások.

A két mérnök utazó 1947 és 50, valamint 1959 és 64 között Tatra T 87-es, illetve Tatra 805-ös autójával harminckilenc országot járt be, beleértve a kontinensnyi kiterjedésű Szovjetuniót is. Eredetileg egyikük sem készült hivatásos fényképésznek, bár mindketten középiskolás korukban megismerkedtek a fotózás minden csínjával-bínjával. Azokban az országokban, ahol ők maguk számítottak egzotikumnak, egyedinek mondható technikát vezettek be: míg egyikük szórakoztatta az őslakosokat, a másik fényképezett. Ezért nem derül ki egyik fényképről sem, hogy ki a szerzője – mindössze annyit tudunk, hogy: Hanzelka & Zikmund.

Sajnos a két utazó sem kerülhette el azoknak a sorsát, akik a szocializmus éveiben többet láttak a világból a kelleténél. 1968-tól, a szovjet megszállást követően hallgatásra ítéltettek, húsz éven át nem publikálhattak. A Szovjetunióban – például a Kamcsatkán, Burját- vagy Jakutföldön, Tádzsikisztánban, Kirgíziában vagy Üzbegisztánban – készített felvételeik nagy részét a cenzúra elkobozta, mivel túl lényegre törőn tárták fel a „fényes” szovjet valóságot. A Szlovák Nemzeti Múzeumban rendezett kiállításuk anyagát két expedíciójukon készült felvételeikből válogatták össze.

Tomki Němec, a „másképp látó”

Teljes erővel tombolt még a tél, amikor Václav Havel volt cseh köztársasági elnök udvari fényképészével, Tomki Němeccel első ízben találkoztam. „Védjegyként” állandóan ott lógott a nyakában a kis Leica, s mintha csak találomra tenné, itt-ott elsütötte.

Jól ismeri Szlovákiát, az elnököt kísérve sokszor járt itt, mondta akkor, és a fotós szemével nézve valódi kincsesbányának tartja e tenyérnyi földet. Mert bizonyos jelenségek megmaradtak olyannak, amilyennek a XX. századelő fényképészei láthatták, csak mi, akik mindennap látjuk ezt az időtlenséget és változatlanságot, észre sem vesszük. Ezért is töltött el nagy megelégedéssel, amikor tavasszal tudomásomra jutott, hogy Tomki Němec „idegenként” megnyerte az IVO Társadalomkutató Intézet évi rendszerességgel kiírt pályázatát, mely egy könyv formájában is kiadandó fényképtanulmány elkészítésére szól. Tavasszal már arra készült, hogy egy szál fényképezőgépbe „öltözve”, autóstoppal bejárja Szlovákiát; így is tett.

A néhány hónapos csavargás eredménye – amely a Nemzeti Népművelési Központban tekinthető meg – önmagáért beszél. A képeken látható arcok mintha hasonlítanának ránk, de mégsem. Mintha mi lennénk, csak az idő nem ül... Hol vagyunk, melyik évszázadban? Tényleg ilyenek vagyunk, de nem vesszük észre magunkat?...

A turocszentmártoni benzinkút mellett égbe meredő Szabadságszobor-utánzat valóban sok mindent elárul arról a népről, melynek nemhogy igazi szabadság, de még egy rendes Szabadságszobor sem jut – legfeljebb annak kicsinyített, gipszből öntött mása. Kis ország, kis szabadság...