A botrány dögunalma

A nagyszombati Ján Palárik Színház Motoreszt című előadásának egyik jeleneteFotó: SDÚDe fölvetődik a kérdés: Vannak-e még tabuk? Mi a botrány? Hol vannak azok a határok, ameddig el lehet menni, s aztán egy lépést se tovább?

A fesztivál nyitó előadása, kedden a finnországi svéd drámaíró, Benght Ahlfors Az utolsó szivar c. darabja volt. A Szlovák Nemzeti Színházban bemutatott, úgynevezett „szeretetteljes bulvárt” Emil Horváth rendezte, és az előadás leginkább egy gondosan kifestett, szépen felöltöztetett hullára emlékeztetett. Egy kisváros gimnáziumának nyugdíjas pedagógusa egy reggel ráeszmél, már alig van ideje élni, s élvezetből oly kevés jutott ki neki. Lelkész barátjának kéjsóváran kipanaszkodja magát, s nem restelli felesége halálát is kívánni szabadsága reményében. De nem sokáig vetheti meg a néző a „hormonzavaros vén bolondot”, hiszen nemsokára kiderül: a lelkész éppenséggel a rabtartó feleség szeretője. A darab olvasható melodrámaként is, álfeszültségekkel terhes súlyos helyzetekként prezentálva a kliséken alig túljutó szituációkat, de Emil Horváth a groteszk tálalást, a keserű humort választja inkább. Sajnos a bölcs távolságtartás, az önironikus hangvétel hamar kipárolog az előadásból s marad a görcsös nevettető kényszer, a legolcsóbb bulvárfogások. Emil Horváth a rutinos színész és a fantáziátlan rendező bevált eszközeit mind beveti, hogy a pikantériából csak a bohózati szalonőrület maradjon. Elhangzik, hogy a sekrestyében szeretkezett egyszer a szerelmespár, és fél percre rá a pap már egy temetést vezetetett le, de ez egy a sok fáradt poén közül, nem tudjuk dekódolni, mit is jelent s mik a lelki következményei egy ilyen eseménynek. Ahlfors szereti a kisembert becsapni, úgy tenni, mintha perverziókkal enyhén megspékelt hőse igazi esendő ember lenne, mintha „az életből” lépett volna a színpadra, de csak olyan mértékben problematikus, hogy nagyobb gondok nélkül elviselhető legyen a néző számára. Az előadásban egyedül Emília Vášáryová tud némi méltóságot csempészni a házasságba belefáradt feleség szerepébe, bebizonyítja, a szórakoztatás nem zárja ki az emberi bölcsességet, a közhely mindig enyhíthető némi személyes titokkal. Emil Horváth ezzel szemben csak akkor érzi jól magát, ha egész testét megfeszítve lila fejjel rángatózhat, mint szabadon élő madár (a darab fontos metaforája), esetleg ha meghatódottan szentenciákat mondhat arról, milyen is az élet.

Szerdán a kassai Állami Színház előadása is a határok átlépésről szól, a szó szoros értelmében is. Karol Horák Visszapillantó tükör c. monodrámájának fiatalasszonya nagyon is valóságos életet él, szociografikus körültekintéssel megalkotott közegben vágyik valami másra, de ezek a vágyak nagyon is prózaiak, mégis nehezen elérhetőek, itt a tabu a pénz, a társadalmi helyzet. Egy fiatal nőnek kisgyerekeit magára hagyva olaszországi „rabszolgamunkát” kell vállalnia, hogy a vízvezeték-csöveket kicserélve végre „tiszta víz” folyjon a csapból. A víz különböző alakváltozásaiban végigkíséri a Nő életét: a fürdőszoba számára „a világ köldöke”, az úszómedence, mint az apához való viszony jelképe, a tenger, mint a végtelen szabadság, mellyel végül nem lehet mit kezdeni, a tiszta víz, mint gyerekeinek lehetősége a teljes életre, hiszen cigány férjtől cigány gyerekeket szült, s hátha le lehet mosni az előítéleteket. A víz mellett izgalmas motívum az apa figurája, aki egész életében a lányát terrorizálja és csak a teljesítmény, a külsőségek a fontosak, nem ismeri a saját gyerekét, s az apa rabszolgatartó módszerei szép párhuzamba kerülnek a dohány-betakarítás két hónapos erőpróbájával. Az előadás tere a „hontalanság tere”, központtalan szétvert tér, itt meséli a Nő pitiáner felmagasztosulásának a filmjét. Michal Babjak mint rendező a kezdetektől az „áldozathozatallal” azonosítja az asszony vállalását, felmagasztosult átszellemültséggel önti nyakon a történetet. A drámai súlyosság, az általánosítható áhítat érdekli, de eszébe sem jut rendet teremteni a metaforákban, rendszerezni a színpadi eszközöket, valóban jelbe sűríteni a leglényegesebb motívumokat, s legfőképpen tisztázni a színész megszólalásait, motiválni a színpadi jelenlétét, nemcsak az egyes szövegrészekből egyenesen következő érzelmi állapotokat mechanikusan egymás mellé rendelni. Alena Ďuránová mint színésznő a vendégmunkások sorsára jut, belekényszerül egy helyzetbe melyet jobban rosszabbul teljesíteni tud, de azonosulni vele csak törekedhet. Tehetsége vitathatatlan, az önreflexióra képes, túlérzékeny, mégis nagyon pragmatikus fiatal nő, általa megőriz valamit bakfisságából, egyszerre dacos nagylány és elanyátlanodó fiatalasszony.

A nagyszombati Ján Palárik Színház a Nobel-díjas botrányszerző, Elfriede Jelinek darabjával jött a fesztiválra. Korai drámája, a Motoreszt, vagyis mindenki csinálja az osztrák képmutató, felszínes létezés fölött érzett fundamentalista-anarchista undort féktelenül áradó szóképekben, metafora-szövedékben, primitív bunkóságokat, kocsmafilozófiát elemelt irodalmi nyelvben kibontó szöveg. Már az öröm, hogy egy szlovák előadás látványvilága, vizuális jelrendszere elüt a hagyományosan választott valóságot kopírozón vagy funkcionálisan szolid úttól. A Motoreszt ízlésficamos, műanyag melegségű, test- és lélekellenes, cyber-vágóhidi pornóját a rendező Viktor Kolár előalpesi Lynch-borzalomnak álcázta a műmosolyok hátterében. „Ébred a váladék”, az ember szervek és nedvek kiszolgáltatottja, de a civilizációs bűnbeesés után titkolja ösztöneit. A férfiak sport mögé bújtatják nyamvadtságukat, a nők őszintébben kiéhezettek. A stüszi-idiotizmus igelitfóliás, műanyag poharas, evőeszközös kopár vidékén randevúznak a háziasszonyok két hímállattal, a színpadra valóban egy rénszarvas és egy medve lép be a kellő pillanatban. Az előadás erénye a hiteles közeg megteremtése, a bonyolult, szövevényes szöveg pontos leképzése színészi jelenlétbe és akcióba. A realizmus kísértése viszont túl erős a játszókban, s így féloldalas lesz az előadás: egy kicsit vitriolos német színház, egy kicsit szlovák beszélgetős darab. Kolárnak sikerült a tabudöntögető pamfletszöveget baljós különös „átokföldjévé” alakítani, s megtartani egy rokokó szerelmes álruhás csacskaság dühödt paródiáját is. Elfriede Jelinek világlátása meglehetősen beszűkült, szereplői bábuk, terük a tévéműsor, az apróhirdetés, a pornó, az olcsó revü világa. A darabban hemzsegnek a provokatív életbölcsességek, „A gyerek a nő egyetlen erotikus konkurenciája.”, „Naponta vágyom magamra, ez hiba vagy romlottság?”, „A nők nem szórakozni, elélvezni akarnak!”. Szlovákiában még lehet tabut döntögetni, bár egyre kevésbé nyilvánvaló, mi a normális.