A bizonytalanság bravúrjai

Hiszen a legfőbb (arctalan, illanékony és rejtőző) téma itt az emberi tekintet, illetve látás és megértés, tekintet és értelem, tekintet és igazság fenomenális összefonódása. Az építészeti formák, a citátumgyanús elemek sokasága mind „csak” staffázs és asszisztáló díszlet, afféle láttamozott referencia – a rafinált duplacsavarok, szemtornáztató illúziók és optikai játékok mögül az észlelés allegóriái sejlenek fel. A fix zsanér és a forgó ajtóA teória képei ezek, jelentés és megértés egymásba bonyolódásairól beszéltethetők – arról, hogy így vagy úgy, de be kell lépnünk az interpretáció körforgalmába. Ahol gyakran a tekintet fejezi be és varrja össze az értelmezés szálait, majd zárja rövidre a felkínált látványfóliákat. Bizonyosság és bizonytalanság paradox játékossággal ölelkezik egymásba, rezonálva Wittgenstein mondatára: ha azt akarom, hogy az ajtó forogjon, a zsanéroknak szilárdan kell állniuk. Vagyis ahhoz, hogy egy igazság „működni” tudjon, kell egy stabil, szilárd, kétségbevonhatatlan elem, melyhez képest minden más (sejtés, feltételezés, szójáték, magától értetődés) mozgatható és kijátszható „ajtóként” gondolható el – miközben maga a fix tengely is csupán azáltal játszik zsanér-szerepet, hogy vannak köré szerveződő ingó igazságok. A mozgolódó motívumok csakis különbözőségük által lesznek tapintható alakzatokká, egymásba ékelődő látványokká. Amúgy is minden elem közlekedik, semmi sem pusztán önmaga, minden részlet valamivé válik, még mielőtt jelölővé szilárdulna: tart, indul, szökken valamerre. Közben folyton ingáznunk kell, bele-belekapaszkodva a felkínált imágók egyikébe, hogy aztán a szkepszis, a lapszus, a csalódás produktív módon billentsen tovább az úgynevezett igazság felé. A képek főszereplője tehát a tekintet, ez a folyton mozgásban levő, értelmet kereső, szubverzivitással és prereflexív agresszióval teli, gyakran maszkulin mód viselkedő tekintet, amely sokszor eleve látni vél, igényli, sőt valósággal kikönyökli a maga cogitatumait, és nem ritkán kulturálisan, érzelmileg és nemileg is olyannyira átszínezett, hogy észre sem vesszük: megvezet, tévutakra terel. A művészettörténet szöveteOrosz István valósággal beleörökíti magát a művészettörténet szövetébe, mintha folyton jelezni akarná, hogy ő is csupán rafinál, tudomásul veszi történelmi meghatározottságát, és azt, hogy paradox bravúrjai is csak az „elődökhöz” képest jelentenek valamit, s csak ennek a történetiségnek a talaján léphetnek működésbe. Így a több helyen megjelenő orrszarvú sem csupán formai poén, kicserélhető staffázs, hanem metonímia, a képgrafika konnotációkkal terhelt emblematikus állata. Maga a művész is megjegyzi Válogatott sejtések című könyvében. „Dürer óta minden valamire való grafikus szükségét érzi, hogy rajzoljon, metszszen, karcoljon ő is egy rinót.” S ha már Dürer, akad néhány neki címzett parafrázis is: egy páros grafikán az tárul elénk, amit a német mester szemléltető figurája, az ideális rajzoló láthatott: egy négyzetháló előtt kibontakozó női altest, széttárt combok, a tekintetnek utat engedő drapériák. Orosz István nem tesz mást, csak továbbvisz egy játszmát, belebújik egy látószögbe: e pontból (a grafikus optikájából) nyilvánvaló, hogy itt is a tekintet ereje diktál. A glanc csiganyomában kikristályosodó értelem – a kép, a látvány által való megértés a téma. A tekintet útjába kifeszített négyzetháló a képernyő elődje, felhasználói felület, amely a szubjektumot tehermentesíti (és észlelését irányítja), mintha csak egy ősmonitor őspixeleit látnánk. Azt a mozzanatot, amikor a kép architekturálissá válik, a látás pedig algoritmizálttá, a raszter a valaminek a látását mint képként látást segíti: a tekintet át- és behatol, feltérképez és elidegenít. Az értelmet kereső tekintet lavírozásaAmúgy minden kiállított mű, amire csak rátekintünk, dubitandummá válik, vagyis a kételkedés tárgyává lesz. A csiki-csuki játszmák mozgatója pedig a tekintet, amely – Vida Gergely versét megidézve – máris „nekiállt kirakni / zárójeleit a tárgyak közé”. Tehát a sejtés, hogy nem a képi alakzatok az értelem letéteményesei, hanem hogy a jelentés (vagy jelentésesség) a kínálkozó formák között, az értelmet kereső tekintet lavírozása által, a tévedések és korrekciók pókhálószövetében telepszik meg. Hiszen az egymásba kapaszkodó, egymást létesítő látványok eleve másféleképpen engedelmeskednek a tekintet erejének – egy tőről fakadnak, egymás által küzdik magukat odáig, hogy formákként szilárdulhassanak meg: lehet, hogy (Vida Gergellyel szólva) tényleg „csupáncsak a kölcsönös névmás / megnövekedett szerepéről van szó”.Orosz István: Dubitandum. Megtekinthető az érsekújvári Ernest Zmeták Művészeti Galériában, november 30-áig. Csanda Máté