60 éve halt meg a száguldó riporter

Ma a cégér helyén emléktábla emlékeztet arra, hogy ebben a házban született az egyik Kisch testvér fiaként a prágai német irodalom egyik íróóriása és a publicisztika nagymestere, Egon Erwin Kisch.

A „száguldó riporter” 1948. március 31-én halt meg szívrohamban szeretett szülővárosában, alig két évvel a mexikói önkéntes száműzetéséből való hazatérése után. Orvosai még tíz évet ígértek neki, feltéve, ha leszokik a dohányzásról, az italról és a nőkről. A láncdohányos, tetoválással és élettel teli Kischnek esze ágában sem volt megszívlelni ezt a tanácsot, mivelhogy „Egonek” rajongó hölgykoszorúja és az alvilági lebujok éppúgy ihletői voltak prágai riportjainak, akárcsak törzsasztalának vendégei a Central kávéházban. Az asztaltársaság: Kafka, Brod, Werfel és Rilke a prágai német nyelvű irodalom legnagyobbjai, akik a csehektől gondosan elzárkózott prágai németség hivatalos köreitől és fényűző szalonjaitól távolmaradva inkább a kétnyelvű, haladó szellemű kávéházakban vitatták meg a legújabb történéseket és az irodalmi termést cseh honfitársaikkal karöltve.

Egon Erwin Kisch ebből a bohémvilágból nőtte ki magát legendás sztárriporterré, prágai riportjai indították el a világhír felé is. A titkozatos, mesékkel és legendákkal teli régi és a századfordulós Prága különös kevercse kel életre riportjaiban, olyan fura világ, amelyben a riporter szavaival élve „ami magától értetődő volt minden prágainak, azt hihetetlennek kellett tartania minden nem prágainak”. E hihetetlen, cseh, német és zsidó kultúrából összegyúrt világ minden titkát ismerte Kisch, vészjósló árnyoldalaival együtt. A multikulturális mozaik széttöredezése, a cseh és német oldalon egyaránt elhatalmasodó nacionalizmus és antiszemitizmus beszivárgott a város hétköznapjaiba, amit Kisch saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni. Kisgyerekként pincéjük mélyén várta a gazdag németség és a zsidók elleni gyűlölethullám elcsitulását, melynek saját üzletük is áldozatul esett, később a Bohemia német napilap szerkesztőségében a fiatal újságíró megismerte az aranyszabályt: „Nincs cseh szó német fordítás nélkül!”

Kisch ismerte a város minden zugát, a Prager Tageblatt és a Bohemia napilapok helyi tudósítójaként, később oknyomozó riportereként legalább annyira volt bejáratos a város hivatalos intézményeibe, akárcsak a zsidó gettóba és a gyanús lebujokba. Az utóbbi vendégeivel még az 1904-es önkéntes katonaéve alatt ismerkedett össze, ugyanis a vidám katonaéletre készülő fiatal Kisch az év felét a fogdában töltötte számára mindaddig ismeretlen, izgalmas alakokkal, főként a csehek soraiból származó lecsúszott csavargókkal és a szabadság fanatikusaival. Ez a díszes társaság olyannyira elvarázsolta, hogy történeteiben is állandóan visszaköszönnek személy szerint a régi ismerősök. A riporterkíváncsiság nemcsak a szenzációk után űzte őt, riportjainak titka abban rejlik, hogy megszabadította magát az aktualitás kényszerétől, a mindennapok szenzációit kereste: azt, ami szó szerint az utcán hevert. Inkognitóban gyakran riportjai főszereplőjeként hajléktalanszállókban rongyokba öltözve töltötte az éjszakát, Žatecban álnéven beállt a dohányszedők közé, a karácsonyt a városi börtönben töltötte, a városatyák tiltása ellenére bemászott a rabtemetőbe, vagy ellátogatott a rossz útra tévedt nők javítóintézetébe. Beolvadt, figyelt, vizsgálódott. Az eredmény: pazar sztorik, lebilincselő, novellaszerű elbeszélőmód, humor minden mennyiségben akár napi ügyekről, történelmi eseményekről, tájakról, kulturális vagy politikai témáról írt.

Szenzációs ötleteit írótársai is csodálták. Márai Sándor is elismerően szólt róla: „Párizsban, a Café de Dome teraszán volt néhány irodalmi csoport, »asztal«. Az egyiknél én is ott ültem, egy kitűnő prágai újságíró, Egon Erwin Kisch vitte a szót. A Prager Tageblatt munkatársa volt, oda engem is ő ajánlott be akkoriban. Az asztalnál különféle unaloműző társasjátékot űztek. Egyik napon Kisch azt mondta, hogy rosszul megy a lapnak, ki kell találni egy jó headlinet, ami fel?lendíti…persze ő nyerte meg.” Már életében kultusz övezte személyét, melyet ő tudatosan épített fel és gondosan ápolt. Bécs, Prága, Berlin igazi „celebként” ünnepelte. Legendás hírnevét a háború után világszenzációt keltő, tényfeltáró riportsorozatának köszönheti, melyet Alfred Redl osztrák ezredes, a prágai hadtest vezérkari főnökének kémügyéről írt. „A száguldó riporter” 1925-ben megjelent riportkötetetének címe is jó marketingfogásnak bizonyult, Kisch szinonimája lett azok számára is, akik egy sort sem olvastak tőle.

Bejárta a fél világot, mindig és mindenhol riporter maradt. Járt Kínában, Afrikában, Amerikában, a Szovjetunióban, Ausztráliában, hosszabb ideig élt Berlinben, Párizsban, katonaként pár hónapot Gyulán is töltött. Az 1. világháborúban megsebesült, háborús élményei hatására vált pacifistává és a baloldali eszmék harcos követőjévé. A berlini Reichstag felgyújtásának másnapján, 1933 februárjában a nácik elfogták, könyveit nyilvánosan elégették, de csehszlovák közbenjárással kiszabadult. A 2. világháború kitörése után Mexikóba emigrált bécsi feleségével, ahonnan csak 1946-ban tért haza .

Kisch minden akart lenni egy személyben: zsidó, cseh, német, kommunista, polgár, internacionalista, magát egyszerűen világpolgárnak nevezte. Ezeket szerette volna kibékíteni és összekötni egymással, akárcsak szülővárosának nemzeteit. Sajnos egy egész évszázad sem volt elég azóta, hogy az előítéletektől mentes multikulturalitás együttélés ne csak eszmékben, hanem a mindennapokban is megvalósuljon.