Zord Sancho Panza, a versben bujkáló kedves alak

„Gyűlölöm a képmutatást és a butaságot, rendkívül szeretem viszont az embereket”Somogyi Tibor felvételeHa stílusosak akarnánk lenni, most ráérősen, lazán hátradőlve kellene beszélgetnünk. Teával kellene kínálnom téged – langy téát beteg idegünknek –, hiszen vendég vagy, ráadásul szombati vendég. Ehhez képest a te szervezőkészséged kellett ahhoz is, hogy találjunk egy viszonylag nyugalmas helyet, ahol zavartalanul beszélgethetünk, s ahol rá is gyújthatsz. Hát ki is vagy te tulajdonképpen?

Ember vagyok. Legalábbis úgy néz ki, mintha ember volnék. Végül is... Miért, akár senki is lehetnék. Senki kapitány.No, de most ne hülyeségeket beszéljél…

Nem hülyeségeket beszélek, arra válaszolok, amit kérdeztél, hogy ki vagyok én. Hát Kyvagiokén. Mit tudom is én? Úgy gondolom, egy ember vagyok a sok közül, aki annak ellenére, hogy ez-az van a háta mögött, meg valamiféle ügyek folytán talán ismertebb a nagy többségnél, semmiben nem különbözik az emberek nagy részétől, kivéve a pszichopatákat, remélhetőleg. Normális érzelmeim vannak, álmaim, hibáim, minden van nekem, ami embernek van. Ez van. Vagy mire vagy kíváncsi, hogy mivel foglalkozom?Azt mindenki tudja, hogy mivel foglalkozol, én arra vagyok kíváncsi, hogy honnan indultál…

Muzslai ember vagyok…… hogy miféle ügyek folytán lettél ez a nálamnál talán ismertebb ember, aki lettél?

Nagyon sok szempontból meghatározta mostani magatartásomat, ami akkor történt, mikor a szüleim elkísértek a kassai ipariba felvételizni. Aludnunk kellett valahol, de nem volt szállodai szoba. Egy idős hölgynél, egy kassai polgárnál, de nem a Márai-féle értelemben vett kassai polgárnál, inkább azt mondanám, kassai kispolgárnál szálltunk meg. Mikor bementünk, a hölgy elmagyarázta, hogy hol fogunk aludni, majd bevitt a fürdőszobába, és azt mondta: ez a fürdőszoba; a piros csapból folyik a meleg víz, a kékből meg a hideg víz. És akkor az apám azt mondta neki: mi igen jól tudjuk, hogy a piros csapból mi folyik, és a kék csapból mi folyik, mert mi nem vagyunk bivalybasznádi emberek. És mit képzel itten? Tehát, az apám többé-kevésbé olyan vérmérsékletű volt, mint én. Ez rendkívül fontos dolog, ha valaki énnekem a habitusomat kutatja. Hogyha már annyira meg van őrülve, hogy énbennem kutakodik, hogy mért vagyok olyan, amilyen. Valószínűleg ezért. A másik meghatározó dolog, hogy én jó értelemben véve aktivista típus vagyok. Hogyha bekerülök valahova, akkor én ott…, hát hogyha nem is a saját képemre igyekszem formálni a kollektívát, de az elképzeléseimet akarom érvényesíteni. Hogy jön ehhez a versírás?

A versírás úgy, hogy…, végső soron mindenkinek van ilyen időszaka, ez általában 15–25 éves kor között szokott zajlani, amikor verset ír. Szerelmeset, szentimentálisat vagy akármit. No most így írtam én is ezeket a dolgokat eleinte. Először a kassai ipari diáklapjába, az Acéltollba, aztán a Szabad Földművesbe, ahol három évig dolgoztam, majd mikor Dunaszerdahelyre kerültem, írtam a Csallóközbe, melynek a kulturális-irodalmi rovata közismert volt a szlovákiai magyar irodalmi körökben. ĺgy kerültem el arra a pontra, hogy 80-ban megjelent az első verseskötetem Sancho Panza szomorú címmel a Főnix Füzetek sorozatban…81-ben.

Nem, 81-ben már a Vízbe fúlt plakátok jelent meg, én úgy tudom. Ez a második kötetem volt.Az 82-ben.

No mindegy, majd nézz utána.Utánanéztem. Épp arra gondoltam, milyen érdekes, hogy 71–72-ben jelentek meg az első verseid nyomtatásban…

Jó, hát azok szarok voltak…… aztán 81-ben a Sancho Panza, 82-ben a Vízbe fúlt plakátok. Volt közben 87-ben a Szelíd pamflet, 90-ben gyermekversek, az Időbolt, 92-ben az Inzultusok kora, 96-ban egy válogatás, a Titanic-verzió, majd 96-ban a Csapdában, publicisztika, próza, 2000-ben bővített kiadásban a gyermekversek, s most 2001 van. És én már tudom, kész az új köteted. S hogy kinyögjem végre, mi milyen érdekes, hát az a vonal: a 71–81–2001. Azt hittem, direkt dolog, és most kiderült, nem is jól tudod.

Hát, jól van. Lényeg az, hogy nem tartoztam semmilyen nemzedékhez…Tényleg, Szeberényi Zoltán említi is, hogy kimaradtál a Megközelítés című antológiából, s hogy máig tisztázatlan okokból. Mit is jelent ez?

Ez azt jelenti, hogy az antológia szerkesztője, Tóth László úgy látta, hogy én nem vagyok érett erre a kötetre. Én azt gondolom, hogy nem én nem voltam alkalmas az antológiában való szereplésre, hanem nem feleltem meg a koncepciójának. Az, hogy nem kerültem bele az antológiába, nem viselt meg, de igazságtalannak tartottam, s azt gondoltam, hogy nem érdekel, akkor leadom az önálló kötetemet a Madáchba. A kéziratot Szeberényi Zoltán lektorálta, ő ajánlotta kiadásra. Azóta már vagy nyolc ember jelentkezett, hogy ő fedezett fel engem, ez nem igaz, mert Szeberényi volt.Aztán Szerdahelyen is hamarosan felfedeztek.

Hát igen. Valamikor 87-ben az Irodalmi Szemlében megjelent egy novellám Üzenet a partról címmel, amely egy kisváros groteszkje volt. Polgármesterestől, pártbizottságostól, mindenestől. Természetesen Dunaszerdahely is motiválta bennem ezt az írást. Mikor megjelent, felbolydult az egész város. Hatalmas sikerem volt, világéletemben erre áhítottam. Hogy hasson az, amit én papírra vetek.Hatott.

Olyannyira hatott, hogy a Dunaszerdahelyi Városi Nemzeti Bizottságon a polgármester elrendelte, hogy engem ki kell rúgni a városból. Csak a probléma az volt, hogy nekem senki nem szerzett állami lakást, én szövetkezetiben laktam, úgyhogy eléggé nehéz feladat lett volna már abban az időben, hogy engem onnan kirúgjanak. Nagy botrányok voltak, de a pártbizottság, ugye, az úgy működött, hogy az ideológiai osztálynak volt a dolga, hogy elsimítsa a botrányokat, mégpedig azért, mert az ő fölöttes szerveik számára az negatív megítélés lett volna: hogyhogy van itten botrány? Tehát elsimították. Többé-kevésbé ekkor váltam én ismertté Dunaszerdahelyen. De aztán egyéb kisvárosokból is kaptam visszajelzést, micsoda mocskos állat vagyok, hogy én őróluk ilyesmiket írok. Akkor győződtem meg róla, hogy talán ennek van valamiféle megemeltebb értéke is, hogyha már más is ideges lett tőle. Úgyhogy ez volt az első sikeres prózai tettem, amelyért egyébként Dzsungel-díjat kaptam.Úristen, az micsoda?

Ez a novella úgy született meg, hogy Bereck Jóska barátommal jártunk féldecizni a Partizán nevű kocsmába – amolyan prolihely –, annak is a legkoszosabb részébe, a söntésbe, az volt a Dzsungel. Nemcsak az ivásnak szenteltük ezt az időt, hanem beszélgettünk is, és akkor született meg az az ötlet, hogy szervezzünk egy rendhagyó novellapályázatot, egy barátunk, egy reklámgrafikus, akinek semmi köze nem volt az irodalomhoz, legyen a bírálóbizottság, hogy elfogulatlanul ítélhesse oda a törzshelyünkről elnevezett Dzsungel-díjat. A novellapályázaton névtelenül vettünk részt nyolcan-tízen, többek között Bereck József, Mészáros Károly, Zirig Árpád, Soóky László, és ez a novellám nyerte meg a díjat még a botrány előtt. Úgyhogy kaptam egy üveg grúz konyakot. Az akkor nagyon finom és nagyon drága ital volt ám! Csak pult alatt lehetett kapni, mint a kemény Spartát. És erre én nagyon büszke vagyok, a mai napig is ez az egyetlen díjam van. Persze, teljesebb lenne a dolog, ha semmilyen nem volna, mert ez egy picikét rontja a díjtalan imázsomat. Az imázsodról jut eszembe. Hogy van az, hogy ha én veled találkozom, beszélgetek, akkor mindig egy jópofa, rokonszenves, nagyon is emberi figurát látok, közben meg olyan híred van – közéleti, kiadói ember lévén részt veszel mindenféle bizottságokban –, hogy szent isten! Miért félnek tőled?

Komolyan elégedett lennék, ha nem félnének tőlem, de ez lehetetlen. Valószínűleg a vérmérsékletemmel is összefügg – amiről az elején beszéltem –, és azzal, hogy két dolgot rendkívüli módon gyűlölök, ez pedig a képmutatás és a butaság. Valószínűleg az lehet velem a probléma, ha valakinek velem problémája van, hogy általában kimondom, amit gondolok.És ez okos dolog?

Azt hiszem, hogy okos dolog, mert a múltkor voltam például EKG-vizsgálaton, s utána közölte a főorvosnő, hogy olyan a szívem, mint egy húszévesé. Azt mondta, hogy engem nem a szívem fog elvinni, hanem majd valaki agyonszúr. Hátulról. Tehát valószínűleg azért nem lesz nekem infarktusom, mert megmondom, amit gondolok. Bár agyvérzésem, az lehet, hogy lesz.Infarktusuk meg azoknak, akik részt vesznek veled egy-egy bizottsági ülésen.

Az lehet a probléma, hogy nem szoktam diplomatikus lenni, mert célratörő vagyok, ez is az aktivizmusommal magyarázható. Úgy gondolom, hogy a feladatokat és a problémákat legkönnyebben úgy lehet megoldani, hogy nem vargabetűkkel jutunk el a célba. És ez szerintem másoknak sem rossz, mert a problémák általában meg szoktak oldódni, s a feladatokat el szoktuk végezni. Egyáltalán nem vagyok viszont haragtartó, s rendkívül szeretem az embereket.A verseidet olvasva, visszamenőleg is, már a Sancho Panza-beliek is egy igen finom lelkű, sebezhető, érzékeny, együttérző, amolyan lírai embert mutatnak.

Ez így is van. Azt szoktam mondani magamról nagy derültséget kiváltva mindig, de tényleg úgy is gondolom, hogy a zord külső egy mimóza lelket takar.Tehát az vagy te, aki a verseidben van.

Persze. De különben ha írok, ha verset írok is, én mindig arra törekszem, hogy megismerjenek az emberek.Versekkel jó régen törekedtél már erre, az Inzultusok kora óta, tehát 92-től nem jelent meg új köteted. Mostanáig erre készültél?

Nem készültem, megmondom őszintén. Eszemben sem volt, hogy készüljek rá. Soha nem úgy írtam verset, hogy aztán majd összegyűjtöm egy csokorba, és átnyújtom néktek, hanem ha be akartam avatkozni valamibe, akkor megírtam a kötetemet. Két hónap alatt, s célzott kötet volt mindig. Ez a mostani, mely hamarosan megjelenik Úgyis kicsinálnak címmel, ez viszont nem így kezdődött.Hanem!

Hanem eredetileg kizárólag azért készült, mert ötvenéves leszek, s azt mondtam magamban, most majd írok verseket arról, ami a környezetemben történik. Hétköznapi versek egyébként az alcíme, azért mert egy kritikus kínjában kitalálta rólam, hogy hétköznapi költészetet művelek, mert ugye be kellett valahová skatulyázni engem is. Rendkívül találónak tartom egyébként, mert teljesen összecseng azzal, amire világéletemben törekedni szoktam, vagyis aktívan beleavatkozni a dolgokba. Na most, ezek a versek íródtak, azoknak az engem körülvevő hétköznapoknak az ihletésével, amit az elmúlt időszakban megéltem. Eléggé markáns megfogalmazásban, mondhatnám, vulgárisan, azt is mondhatnám, helyenként trágár nyelvezettel, de azért nem mondom, és azért nem gondolom így, mert ezek nem öncélúak. Nem azért használom ezeket a kifejezéseket, hogy a perzsaszőnyegre rondítsak, hanem mert indokoltnak tartom őket. Az volt a szándékom, hogy majd valamikor 2003-ban jelenik meg a kötet, meglepvén magam magam a születésnapomra. S meglepvén a nagyközönséget is. Ajándékul, mondhatnám fennkölten, csak közbejött 2001. szeptember 11-e, a New York-i események. S már sokszor, sok helyütt elmondtam, hogy világéletemben Amerika-imádó voltam, kimondottan New York-imádó. Az 1992-ben megjelent kötetemben van két vers, egyiknek az a címe, hogy Leendő New York-i verseim, a másiknak Az én New Yorkom, amelyek a csodált városról szóltak, s akkor íródtak, amikor még nem jártam ott. Időközben aztán eljutottam oda is, s azok a pozitív érzések, melyek olvasmányélményeim alapján bennem voltak azzal a várossal és azzal az életformával kapcsolatban, csak megerősödtek. Rendkívüli módon megviselt hát ez a terrorcselekmény. Akkor jutottak eszembe ezek a versek, s hogy megdöbbenésemet valahogy levezessem, elővettem őket, s átírtam szeptember 11-e utániakra. S mikor megszületett ez a két vers, mely keretet adott, akkor azt mondtam, ez az az időpont, amikor azt, amit megfogalmaztam az emberek hétköznapi életéről, közzé kell tenni. De amikor azt mondom, hogy az emberek hétköznapi életéről, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy a mi szemétségeinkről, amit nem Amerikában követnek el, hanem itt. A gagyi szappanoperákról, a társadalmi méreteket öltő tolvajlásról, a társadalmi manipulációkról, a politika szennyéről szólnak ezek a versek leginkább, olyan módon, ahogyan az ember megnyilatkozik, amikor maga van, vagy a kocsmában van, amikor valami módon fölajzza magát, bátorságot merít azzal, hogy megiszik nyolc féldecit. Helyenként ilyen hangnemben nyilatkoztam meg ezekben a versekben én is. Hogy hassanak.Nocsak! Nincs új a nap alatt.

Ez így igaz. És még valami: mindig mosolyogni szoktam az olyan kérdéseken – amit egyébként te nem is tettél fel, de ezt szokták nagy komolyan kérdezni –, hogy mi a versnek az üzenete. Ezen, mondom, mosolyogni szoktam, de van üzenetem. Az én olvasatomban van olyan üzenete is, hogy az amerikai események után mindenféle aberrált politikusok, fasisztoid emberek azt mondták, hogy ezt mostan jól megkapta ez a globalizált világ, és ehhez nekünk semmi közünk nincs. Közben ezekben a versekben benne van, hogy ehhez nekünk mennyi közünk van. Azzal, hogy mi menynyire esendőek, buták, ostobák, arrogánsak tudunk lenni, hogyan és miféleképpen követünk el terrort a másikon azzal, ahogyan élünk, ahogyan megszólalunk, ahogy egy kerti partin viselkedünk. Vagy amennyire nyárspolgárok vagyunk. Ettől nagyobb terror nincsen. Csak ebbe nem hatezer ember hal bele egyszerre, hanem milliók. Járkálnak az utcán, és halottak. És ez sokkal rosszabb, mint a tényleges halál. Erről szól a kötet egyébként.Tehát folytatása az előzőeknek.

Folytatása, mert tulajdonképpen mindig is erről írtam mindent, csak markánsabb az az üzenete, hogy nekünk igenis közünk van ahhoz, ami New Yorkban történt, ahhoz is, ami történik Afganisztánban, de ahhoz is, ami a világ legeldugottabb őserdei törzsével történik. Tehát minden érint bennünket is, ami a világban történik.ĺgy az is, hogy mikor jelenik meg ez a kötet.

Már nyomdában van, napokon belül a könyvesboltokba kerül, de az már holtbiztos, hogy november 15-én Dunaszerdahelyen a Vámbéry Irodalmi Kávéházban lesz a bemutatója. És azt gondolom, hogy megváltozik tőle a világ. Mert minden egyes kötetemnél ezt gondoltam. Egyébként meg is változott minden egyes kötetemnél. Számomra legalábbis.Úgyis kicsinálnak.

Úgyis.