Ma is szenvedéllyel táncolna

A tánc ifjúkora óta lételeme Bodrogi Gyulának. Ereje, ritmusérzéke továbbra sem hagyja cserben. Bár szerényen ő csak úgy kommentálja remek színpadi teljesítményét: „Én csak mozgok egy kicsikét.”

Ennél azért jóval többről van szó. Azt ugye, érzékeli a színpadon, hogy pillanatok alatt lázba hozza a közönséget?

Lehetséges, mert a lelkemben megmaradt a tánc. A szenvedély pedig kiül a mozgásomra.

Visszapörgetné az időt ahhoz a ponthoz, amikor a tánc belépett az életébe?

Ez az a három év, amit a Szakszervezetek Országos Tanácsának a néptáncegyüttesében töltöttem. Molnár István volt a vezetőnk és a koreográfusunk. A lelkemből szól ez a mostani előadás. A próbákat is nagyon szerettem.

De hogyan lett az ifjú Bodrogi Gyulából néptáncos?

Egyszerű történet. A nővérem akart jelentkezni délutáni néptánc-koreográfusi iskolába. Az Andrássy út 25-ben volt a felvételi. Akkor én még futballoztam. A nővérem hirtelen megbetegedett. Azt mondta, öcsikém, légy szíves menj el erre és erre a címre, és mondd meg, hogy beteg vagyok. Srác voltam. Hogy kell ilyet elintézni? Odamentem, és vártam, hogy szólítsák a nővéremet. Amikor bementem, rögtön az első kérdés az volt, hogy mit tudok? Attól függ, miről, feleltem. A néptáncról. Ja, arról sajnos semmit. Akkor csináld utánam, mondta későbbi kollégáim közül az egyik. Néztem és csináltam. Közben végig az járt a fejemben, hogy mikor közölhetem végre, hogy a nővérem nem tudott eljönni, mert nem érzi jól magát. De amikor a csapások végére értünk, kiküldtek, hogy várjam meg az eredményt. Aztán párunkat beszólítottak, hogy ti akkor fel vagytok véve. Zsuzsa izgatottan várt otthon. Elmondtam neki, hogy átadtam az üzenetedet, azt nem tudom, mi lesz veled, de engem felvettek. Így kerültem a néptánc közelébe tizenéves, gyámolatlan fiúként. Amit mondtak, megcsináltam, amit nem mondtak, azt megkérdeztem. Utána meg már jött a színművészeti főiskola.

Ahol már kedvére táncolhatott?

Igen, voltak zenés darabok. A négy év alatt mindig kellett valamit táncolni. Sokat gyakorolgattam. Mondták, hogy milyen jól megy ez nekem, ezért mindenféle ilyen dologba bevettek.

Törőcsik Marit, aki nemsokára a felesége lett, könnyű volt táncba vinni?

De még mennyire! Ha összejöttünk egy buliban, mindjárt mentünk táncolni. Ő is nagyon szeretett, és istenien ment neki. Érzéke volt hozzá. Szép volt a keze, a lába.

A cigánytáncot is gyorsan elsajátította annak idején?

Érdekes, hogy azt nekem nem is kellett tanulnom. Én azt mindig tudtam. Nem is értettem, honnan, hogyan? Míg egyszer aztán kiderült, hogy az egyik nagymamám, akit Rafael Idának hívtak, Romániából származott, s mivel olyan környezetben élt, lehet, hogy tőle jött. A gének! Megmutatták, és rögtön csináltam.

Mint cigány handlé, mivel seftel az Esthajnalban?

Mindennel. Van egy kabátom, rá vannak rajzolva különböző dolgok. „Aranyat, ezüstöt, itt a kabátom, benne a világom, minden megvehető!” – ez a nótám első sora. Aztán így folytatom: „Szinte, de szinte minden igaz benne, bár ez nemigen hihető.”

Seftelt valaha az életben?

Lehet, hogy igen, bár nem volt hozzá érzékem. A mamának volt bódéja a Teleki téri piacon. Árult. Az unokatestvéremmel elmentünk néha segíteni neki. Hordtuk a rekeszeket.

A szerepeivel viszont annál jobban seftelt. Hogy csak a legextrémebbeket említsem: volt Arkangyal és Jégapó, Sancho Panza és D’Artagnan, Leprás Mátyás és Szulejmán.

Mondhatom a legeslegextrémebbet?

Süsü, a sárkány?

Nem! Rá, a szürke varjú Dargay Attila rajzfilmjében, a Vukban. Szólt a szinkronrendező, hogy lenne egy szerep, amelyhez nagyon keveset kell változtatni a hangomon. Mi lenne az, kérdeztem. Annyit kell csak mondanod, hogy kár! Károgtam is eleget!

Megőrizve belső nyugalmát? Elvégre egy varjú sem mindig vérgőzös.

Látom, hogy viselkednek mások, ha gondjuk van, vagy dühösek. Nálam ez mindig belül marad, bent dolgozik. Van egy érdekes tulajdonságom, nemrég fedeztem fel. Mindazt a rosszat, ami történt velem az életben, elfelejtettem. Nem az van, hogy mindenről az jut eszembe. Van az agyamnak egy tisztító szándékú része, és a bajt, a gondot kimossa a fejemből.

Mi tudja mégis úgy istenigazából kihozni a sodrából?

Ha pontosan tudom valamiről, hogy úgy jó, ahogy gondolom, és ezt a tudást szívesen átadnám, de nem értik meg.

S ha az a valaki, aki nem érti meg, épp a rendezője?

Azt is elfelejtem. Nem is tudnék nevet mondani.

Hálás természet.

Hálás abból a szempontból, hogy amikor dühös vagyok, mindent úgy mondok ki, ahogy a fejemből kijön.

De ha kimondja, ott kő kövön nem marad?

Sajnos rondán mondom ki, nem szelíden. Nem is szeretem azt az énemet.

Ön az egyetlen Chaplin-díjas magyar színész. A Mennyei hang című tévéfilmben nyújtott alakításáért részesült ebben a rangos elismerésben. Csak azt nem találtam meg, hogy hol, melyik országban?

Én is csak arra emlékszem, hogy valahol Európában. Meg kellene keresnem az oklevelet, azon talán rajta van. Chaplint most is nagyon szeretem. A mozgáshumorát. Utánozni lehet őt, csak utánozhatatlan.

Füst Milánnal személyes kapcsolatban állt?

Soha nem találkoztunk.

Így viszont még érdekesebb minden szava. „A Bodrogi? Rendkívül tehetséges fiú, olyan ügyes és otthonos a deszkákon, mintha színpadon keletkezett volna.” Színpadi ember kaphat ennél nagyobb dicséretet?

Ezek tényleg szép szavak.

A „keletkezéséről” csak annyit áruljon el: szerelemgyereke volt a szüleinek?

Igen. És az én életemet is végigkíséri a szerelem.

Melyik volt a legeslegnagyobb?

Mariskát, Törőcsik Marit még ma is szeretem. Itt van a szívemben. Őrületes nagy szerelem volt a miénk. Bár Cannes-ból egyszer azzal jött haza, hogy belehabarodott egy milliárdos.

Sosem volt rá féltékeny?

Máshonnan jött a szeretet. Nem a birtoklásból. Ő sem volt féltékeny típus. Mi mindent elmondtunk egymásnak.

Ötvenhat novemberében Törőcsik Mari Árpádföldön lakott nagymamája legfiatalabb húgánál. „Az orosz ágyúk a Gellért-hegyről lőtték Budapestet – mesélte. – Bodrogi, ez a hősköltemény, elindult hozzám gyalog, a szántóföldön.” Ilyen bátor legény volt?

Szembejött velem egy szovjet tank, aztán közénk került egy magyar teherautó, és felugrottam rá. Miután leszálltam róla, gyalog folytattam az utat. Két katona volt a tankban. Talán megsajnáltak. Ha lövést hallok, gondoltam, az engem fog eltalálni. Nem bántottak. Nem lőttek agyon. Dehogy voltam én bátor! A fenét! De ha elszánom magam valamire, akkor azt meg is teszem.

S amikor kezébe került a cetli, amelyen az állt: „Kedves Bodrogi! Tordyhoz költöztem! Mari!”, az megviselte?

Nagyon rosszulesett. Éreztem, hogy elvesztettem őt.

Haragudott rá?

Én a Tordy Gézára sem haragudtam soha. Mindig jóban voltunk.

Azt a kijelentését sem vette a szívére, hogy: „Életem nagy találkozása Maár Gyula volt?”

Mari nagyon tisztelte Maár Gyulát. Meg is tett mindent azért, hogy ő filmeket rendezhessen. Bevetette a saját értékeit ez ügyben. Nagyon nagyra tartotta őt. De voltunk mi négyesben is együtt valahol a Balaton környékén. Angéla, a párom, Mari, Maár Gyula és én. Úgy telt el a nap, hogy én dumáltam Marival, Angéla meg Maár Gyulával. Mentünk, mentünk mi ketten elöl, ők ketten meg mögöttünk.

Angéla mellett, akihez már évek hosszú sora köti, szép, kiegyensúlyozott életet él. Ő lett az ő Gyuszikája földi őrzőangyala. Ön is így látja?

Angéla a mindenem. A lelki támaszom. Az életmentőm. A fegyverhordozóm. A masszőröm. A szakácsnőm. Még ki sem mondtam, mire lenne étvágyam, ő már el is készítette. Egyetlen szempillantásból tudja, mire gondolok. Őszintén mondom, ő tart életben.

A szerző a Vasárnap munkatársa