Világ és mű – József Attila írásaiban

József Attilát a nagy végső kérdések, az abszolútumok foglalkoztatták – különösen szembetűnő ez teoretikus írásaiban, bár életének és életművének bármelyik pontján ráakadhatunk a végletességre. Ilyen vonásnak kell tartanunk a bizonyosság keresésének eltökéltségét. Az Eszméletben a következőket olvashatjuk: „Sovány vagyok, csak kenyeret / eszem néha, e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka.” A bizonyosság kereséséig vezető fölfokozottsággal nála végső soron a Semmiben való elmerülés állt szemben. A végletek, az egymással szemben álló pólusok keresése, az adott szituációban pedig a végletek között megmutatkozó feszültségek megélése mögött minden bizonynyal ott húzódtak gyermekkorából eredő aránytalansági képzetei.

Fontosnak tűnik itt az „ott húzódtak” kifejezés használata, hiszen a gyermekkori tapasztalatokra a felnőtt ember aránytalansági képzetei épültek, azok emezeknek jelentették az alapzatát, ahogyan azt Szigeti Lajos Sándor bizonyította a Szabad-ötletek jegyzéke kapcsán. „A hiábavalóság érzete […] egyúttal a harmonikus, természetesnek tartott világlátás hiányát, az arányosság hiányát is jelenti – olvassuk. – […] amikor a felnőtt férfi megidézi a gyerekkort, verésélményeit, a gyermeknek oly nélkülözhetetlen játék hiányától, mint a gyermekhez arányos világ szimbólumának hiányától szükségszerűen jut el a felnőttkori aránytalansági képzetek megfogalmazásához. […] Nem egyszerűen a gyerekkort idéző sorok utólagos arányteremtési igényéről van itt csupán szó; a felnőtt szól itt önmagáról: magát vetítve vissza a gyermeki énbe.”

Mindebből következően József Attila világlátása és az általa teremtett világ szükségszerűen két pólusú, ahogyan ismét csak Szigeti Lajos Sándor írta: „József Attila költészetének értelmezői gyakran kerülnek kapcsolatba egy sajátos jelenséggel, a költő érzeteinek hirtelen arányváltozásaival: a költő önmagát a létezés különböző szintjeire helyezi, s e szintek szemben állnak egy aránytalanul nagy vagy kicsiny világgal, azaz a költő maga is aránytalanul nagy vagy kicsi az így értelmezett világban.” Az aránytalansági képzet jeleként növesztette fel önmaga alakját az Ars poetica című versben: „Rám tekint, pártfogón, e század: / rám gondol, szántván a paraszt: / engem sejdít a munkás teste / két merev mozdulat között; / rám vár a mozi előtt este / suhanc, a rosszul öltözött”, míg – csak példát idézve – „kis” rikkancsnak nevezte magát az Ad sidera… című versben.

Szinte a teljes József Attila-i világ felfűzhető lenne az így megteremtődő kettősségre, aminek csupán az egyik összetevőjét jelentené az én és a világ szembenállása, sőt maga a szembenállás is, hiszen az én és a világ ellentéte mellé a világ és a mű, a gyermek és a felnőtt, a játék és a valóság, az élet tényeinek és a műben megteremtett világ tényeinek az ellentmondása került. Csupán ez utóbbi kapcsán idézem a következő vallomást: „Én azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni attól, ami szorongat. Engem csak ez érdekel. Az életem.”

Máskor azonban a versírást tartotta legfontosabb tevékenységének, Adyhoz hasonlóan vallotta magát költőnek, s így teremtette meg a versírás terét, időnként a legendáját is, ami az általunk felvetett kettősségek további bővülésére utal. Ennél azonban fontosabbnak tartom annak a kiemelését, hogy nem csupán a különböző pólusok között vibrált József Attila költészete, hanem különböző szintek között is, és költészetének hihetetlen összetettségét, gazdagságát éppen a különböző szinteknek és pólusoknak egy zárt világ törvényei szerinti elrendeződése biztosítja. Lássunk minderre egy példát.

Korai szonettkoszorújában, A kozmosz énekében így írt: „Külön világot alkotok magam. / Kerengő bolygó friss humussza lelkem, / s szépségfák állnak illatokkal telten, / dübörgő gépváros zúgó agyam.” Állítsuk ezzel szembe a „Költőnk és Kora” című verset. A versről Tverdota György elemzéséből tudjuk, hogy „1937 augusztusának legvégén-szeptemberének legelején íródott, tragikus összeomlása ritkuló világos pillanatainak egyikében, barátai, főképpen Ignotus Pál biztatására, megrendelésére”. A vers formateremtő elvként rögzíti is megszületésének körülményeit: „ĺme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / címe: ’Költőnk és Kora’”. Láthatjuk, a vers szintén felidézi az önálló világ teremtésének mozzanatát, de nem csupán valódi világtól elzárkózó, abban csak részt képviselő teremtett világ létét, keletkezését hangsúlyozza, visszautalva az én és a világ eredendő szemben állására, hanem az aránytalansági képzetek más-más szintjét is a felszínre hozza. „Kerengő bolygó friss humussza lelkem” – áll A kozmosz énekében, a „Költőnk és Kora” c. versben ismét kozmikus képpel találkozunk, az aránytalansági képzetek korábbival ellentétes pólusán, a felnövesztéssel szemben a kiüresedés kozmikussá növesztésével: „Űr a lelkem”.

Visszatérve az abszolútumok kereséséhez és József Attila teoretikus írásaihoz: ezekben a főképpen a húszas évek második felében keletkezett írásokban József Attila többek között a világ és a mű, ehhez kapcsolódóan pedig az ihlet és az intuíció meghatározására tett kísérletet. Ezeknek a fogalmaknak a tisztázási kísérletei során ugyanúgy a bizonyosság keresése irányította, mint személyes életében vagy költészetében. (...) Ez a világegyetem egészére irányuló megértési törekvés magyarázhatja a József Attila költészetében szinte folyamatosan jelenlévő kozmikus képeket. (…) A világhiány létét – mint önmaga legszemélyesebb problémáját is – a valóságelemek eltűnésével magyarázta, feloldását pedig az ún. abszolútumokkal, három síkon, a logika, a mítosz és a művészet síkján tartotta lehetségesnek. (…)

József Attila – kötődve metafizikai kiindulópontjához – a művet az ihlettel, a valóságot pedig Istennel hozta kapcsolatba („a műforma magának az emberi ihletnek a tárgyiasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. […] A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a műnél az ihlethez”), a műalkotást pedig „határolt végtelenségnek” látta (…), olyan jelenségnek, amelyik „a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető műegészet alkot”. Ezzel óriási mértékben megemelte a műalkotás jelentőségét, hiszen a „világhiány” feloldási lehetőségének látta, ugyanakkor a mű létezési módját, belső mozgásait, strukturáltságát is szemlélete középpontjába állította, ha lehet ezt mondani, a művet teremtett világként szemlélte, olyan teremtett világként, amelyben megmutatkoznak a nagyobb világ törvényei. Nemcsak a teremtés, az önálló világ teremtésének vágya, hanem a bizonyosságból fakadó törvények keresése iránti igény is innét ered József Attila költészetében.

(Részlet az Új Forrásban megjelent tanulmányból.)