Vaktérkép

Dr. Antonin O. Duman, a B. Tudományegyetem Logikai Tanszékének professzora ifjúkorában merő kalandvágyból keresztül-kasul beutazta a titokzatos Észak-Pandémiát, ezért aztán amikor a kezébe akadt egy bizonyos W. Grzejszczak által szerkesztett, a hamburgi székhelyű Világutazó Kiadó által megjelentetett vadonatúj turistatérkép Észak-Pandémiáról, rögtön tudta, neki ezzel a W. Grzejszczak nevű térképésszel találkoznia kell. Dr. Antonin O. Duman professzornak ugyanis azonnal szemet szúrt, hogy a térképkészítő a javarészt még mindig lakatlan, csak nomád lovas hordák által alkalomadtán háborgatott Észak-Pandémia szívében egy, még csak nem is jelentéktelen települést helyezett el a térképen, Rykaznic névvel. A települést a „25 000 és 50 000 közötti lakossággal bíró helységek” közé sorolta, s még egy néhány soros lábjegyzetet is fűzött hozzá, melyben megemlítette, hogy a Rykaznic nevű város „kedvezőtlen éghajlati és talajviszonyainak köszönhetően mezőgazdasági célokra alkalmatlan területen fekszik, csupán különösen szívós fűfajták és néhány cserjefaj honos a környéken, gyakoriak a hosszú aszályos időszakok, az átlagos csapadékmennyiség nem éri el az évi hetven mil?li?métert”. Dr. Antonin O. Dumant bosszantotta, hogy soha nem hallott még erről a településről, melynek ott kellene lennie, az általa olyan behatóan ismert, sőt némi kis – valamelyest saját maga előtt is tagadott – szentimentalizmussal kedvelt Észak-Pandémia kellős közepén.

A térképész fogadta a professzort, egy péntek délutánra beszélték meg a találkozót W. Grzejszczak lakásán, Berlinben; Dr. Antonin O. Duman eredetileg egy kávéházat javasolt a randevú lebonyolítására, a térképész azonban ellenkezett, mondván, évek óta nem mozdul ki a lakásából, s az ismeretlen professzor kedvéért sem fog kivételt tenni. Dr. Antonin O. Duman péntek reggel érkezett Berlinbe, s a térképésszel tervezett találkozó előtt – amely furcsamód rég nem érzett izgalommal töltötte el – találkozott még néhány ismerősével, egy fizikus barátjával, továbbá egy fiatal drámaíró hölggyel, akivel az utóbbi időben izgalmas levelezést folytatott. Kicsit fáradtan lépett este fél hat után néhány perccel a térképrajzoló szerény lakásába, ahol meglehetős rendetlenség és orrfacsaró, kese?rű bűz fogadta. Az öreg, görnyedt hátú, remegő kezű W. Grzejszczak kávéval kínálta – melybe ő épp csak belekortyolt, de ihatatlannak találta, s hagyta kihűlni –, majd pedig minden kertelés nélkül a professzornak szegezte a kérdést, mit akar tőle. Mikor a professzor megemlítette Észak-Pandémiát, melyet, mint hangsúlyozta, maga is kiválóan ismer még ifjúkorából, az aggastyán magához ragadta a szót, s vendégét nem is engedte szólni többé. Észak-Pandémia sivár szépségéről kezdett beszélni, az aszott testű, csúnyácska kecskékről, melyeket a nomádok saját lakásukban tartanak, a gyermekeik együtt nevelkednek velük, meg a száraz nád éjszakai suhogásáról, melynek alapján pontosan meg lehet jósolni a következő nap eseményeit; s anélkül, hogy Dr. Antonin O. Duman felhozta volna, már át is tért Rykaznicra, a nagy múltra visszatekintő városra, amely majdnem Észak-Pandémia mértani középpontjában fekszik, egy kiszáradt tó medrében. A professzor itt kíméletlenül félbeszakította az öregembert, s kerek perec szembesítette vele, hogy ő bizony nem tud semmiféle városról Észak-Pandémia ezen részén, holott utazásai alatt bejárta azt a vidéket. W. Grzejszczak a vendég iránti teljes közönnyel, vaksi szemével a semmibe bámulva folytatta mondókáját. A nagyszülei Rykaznicban éltek, egy dúsgazdag lengyel férfi házában, aki a markában tartotta a fél várost, de hát ez is egy különös történet, a nagyszülei, amikor a lengyel férfiról beszéltek, mindig egy lélegzetvételnyi szünetet tartottak a „lengyel” szó előtt, mintha magukban előre is megdorgálnák magukat a hazugságért. Negyvenháromban a „lengyel férfi” eltűnt, a házat W. Grzejszczak nagyszülei kaparintották meg, s később, közvetlenül a háború utáni években gyakran időzött náluk ő is, éretlen kiskamaszként, a ház padlásán talált magának egy kedves kis zugot, ahonnan, egy tetőcserepet félretolva, kilátás nyílt az egész furcsa, sebzettségében is szép városra, a tornyokra, amelyeken galambok ültek, s ő, a kisfiú akkor egyenlőnek érezte magát a galambokkal, úgy érezte, tud repülni, anélkül, hogy el kellene rugaszkodnia a talajtól. A tornyokat hamarosan lebontották, ő is felnőtt, és nem gondolt többé a repülésre, egészen addig, míg sok évvel később térképeket nem kezdett készíteni: akkor megint fel kellett emelkednie a föld fölé, hogy mindent pontosan lerajzolhasson.

Dr. Antonin O. Duman a fejét csóválva állt fel az alacsony dohányzóasztal mellől, odavetett még néhány, nem kifejezetten barátságos szót a vénembernek, majd elhagyta a büdös lakást, és a térképet hanyag mozdulattal a legelső útjába kerülő kukába hajította.