Vadászat

E lap hasábjain többször téma volt már az újságírókat ért támadások jelensége. Anno magam is rámutattam a fizikai erőszakra és hazai csíráira. Szomorú, hogy kormányunk és parancsolónk újra okot szolgáltat a témával való foglalkozásra. A kormánytagok s legújabban a házelnök és az államelnök verbális kirohanásai, valamint az aktuális uralkodó politikusok közszolgálati tévére nehezedő nyomása a szólásszabadság és a független sajtó ellen irányuló közvetlen támadások.

De nézzük csak, hogyan is kezdte a kormányfő a kormányzást. A választások éjszakáján megalázó módon hajnalig váratta kampánystábja előtt étlen-szomjan az újságírókat. Nem mintha kötelező volna ilyenkor lakomával fogadni a médiát, csak hát tradíció, és illendő, hogy a köz érdeklődését megtestesítő sajtó még a vesztes pártok előszobájában is kap egy pohár akármit, legalább ásványvizet és egy falat akármit. Kulturáltabb pártok esetében az egész napos, nem ritkán 24-30 órás szolgálatot teljesítő, ismétlem: a köz, a választók (csúnyán mondva: az adófizetők) érdeklődését kielégítő sajtó emberei vendégként használhatják a toalettet, az elektromos hálózatot, s nem utolsósorban zavartalanul végezhetik a munkájukat, ami ugye azzal jár, hogy jelen vannak, mikrofonokat és diktafonokat tartanak valakik – sokszor akárkik – szája elé, kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdésekkel bombázzák a konkrétumokban nyilatkozni képtelen politikusokat, a kampánystábot stb., mindenféle kábeleket húznak a szőnyegen, reflektorokkal vakítanak, vakukkal villognak, szóval, melóznak lelkesen. (Olyan ez nekik, akár egy fölöttébb szükséges végbéltükrözés, amit aztán még meg is illik köszönni a doktor bácsinak...) Okos politikus megtanulta, hogy egy újságírót, főleg a véleményformáló média képviselőit úgy kell kezelni, mint a hímes tojást. Nem azért, mert bosszúálló volna, hanem azért, mert a médiával fenntartott viszony kirakati viszony, s azonnal megmutatja, hogyan kommunikál és viselkedik (bárkivel) az adott politikus, menynyire kulturáltan képes kezelni kapcsolatait. Fico akkor még meg sem alakult kormányának választásokkori viselkedése tehát hadüzenetnek minősült mindenféle sajtó felé, következésképpen a választók információhoz való jogát vonta kétségbe. Márpedig ez kultúrállamban politikai öngól.

Másrészt azért is veszélyes a mostani garnitúra offenzív kommunikációja, mert azt sugallja, az újságíró parazita, akit mihamarabb el kell taposni, s ők ebben élen járnak. Az újságíró biztonsága a társadalom szabadságának fokmérője – hangsúlyozzuk többen újra és újra –, ezért aztán aggályos, hogy az ilyen viselkedés következményei fizikai atrocitások lehetnek, vagyis a demokrácia mint olyan sérülhet.

Kormányunk hajtóvadászatot indít, de igencsak meg fog lepődni, hogyha a gyáva nyúlnak látszó „firkászok” helyett egyszer csak medvék és farkasok bújnak majd ki a bokorból, s esetleg visszaköpik a sörétet, visszalőnek, vagy pedig még a vadászatra szólító kürtszó előtt – amolyan amerikai módra – megelőző csapást mérnek a díszes vadászokra... Mert hogy „munkájukkal” (sic!) és viselkedésükkel egészségtelenül sok alkalmat szolgáltatnak ezen hölgyek és urak a jól irányzott újságírói kérdéseknek, az biztos. Szóval, mindkét oldal tölt, cél, tűz! Szomorú...