Utasok vagyunk

Huszonkét éve vagyok a cégnél. Negyvenkét éves korom ellenére a sofőrök mindig dicsérnek, hogy ilyen jó darab munkaerő már rég volt az ellenőrök csapatában, meg hogy iszunk-e majd kávét a forgalmi irodában, persze az ő kontójukra. Mivel nem akarom őket megsérteni, sokszor elfogadom a kávét, kell a gördülékeny munkakapcsolat. Míg dolgozik a kotyogós kávéfőző, megbeszéljük a céget, milyenek az utasok, melyik sofőr milyen. Aztán mindig szóba kerülnek a verseim, amiket a vállalati újságba írok. Legutóbb azt a versemet rakták be, amiben a buszkerék forgását állítom párhuzamba a bolygópályák spiráljaival. De írtam ódát a bérlettokhoz is. Tetszett mindenkinek, mondták is a cégnél, hogy milyen jó lehet az élettársamnak, egy ilyen érzelemgazdag ember kiváló táptalaj egy remek házassághoz. Mindezek ellenére gyakran kell, mondjuk így, valami szerves műtrágya a táptalajra, hogy tényleg jó legyen a házasság, hogy gyümölcsöző legyen a kapcsolat. Kezdetben ilyen műtrágya volt az irodalom is. A társam így szeretett belém. Olvasta a vállalati újságban valamelyik versem, azt hiszem, a törött tolatólámpáról szóló szonettkoszorúmat, és azt mondta: Na, Ica, pont ilyen asszonyra vágytam. Néhány héttel később összeköltöztünk, Ő hozta a két gyerekét, két pattanásos tinilányt, én meg magamat, meg a négy váltás ruhámat, plusz az alsóneműk. Továbbá hoztam még két edénykészletet, amit a legutóbbi élettársam mentett ki anno a SZOT-üdülőből, de ezeket végül levittük a pincébe, mert az új kedvesemnek jobban esik a bableves a legális, jogtiszta tányérból, amit valamikori anyósától kaptak a volt feleségével. ĺgy élünk négyen a másfél szobában, tévé van mindenhol, a vécét kivéve, onnan kivittem, mondván, eltereli a figyelmet. A gyerekekkel jól kijövök, bár eleinte megesett, hogy súrlódások voltak köztünk. Nemrég például azért nem beszéltünk napokig, mert mikor hazaértünk párommal (menynyire nem szeretem ezt, hogy párom), szóval, mikor erősen ittasan hazaértünk valami vállalati buliról, a gyerekek a konyhában ültek a kemény neonfény zuhogásában, én meg igazoltattam őket: jegyeket, bérleteket satöbbi. Csak miután a személyiket akartam elkérni, mondta a párom, hogy ez már sok. A nagyobbik lány, mielőtt bevágta volna maga mögött a szobaajtót, még azt mondta kínos nyugalommal, hogy te részeges szukabakter. Persze, napokkal később aztán lecsitultak a kedélyek.

Szeretem a munkámat, csak akkor vagyok bajban, mikor alvó utasokat kell felébreszteni, mivel tudom, hogy egy jó álomból kész pokol a riadás. Az meg csak fokozza az egészet, hogy egy ellenőr áll az ember fölött, aki a jegyekre, bérletekre kíváncsi, egy vadidegen, aki csak úgy beleszól az ember alvástechnikájába. Sokan vannak, akik kamura alszanak, ezeket egyből kiszúrom, látni a szemhéjak feszülésén, hogy melyik az álalvó. Más a színe a redőnyöknek, ahogy mondani szoktam. A másik kaszt az a „van jegyem, de úgy tűnik, elvesztettem” típus. Nemrég, mikor elég rossz passzban voltam, megállítottam a buszt, és az egész utasteret átvizsgáltattam a sofőrrel és a kedves utassal, hátha meglesz a jegy.

Állok a szemerkélő esőben, és várom a következő buszt, amit kezelésbe veszünk a kollégával. A kolléga, ez az alacsony köpcös ember itt mellettem elég türelmes, mikor megkérdezem tőle, nem túl nehéz verssorok-e azok, hogy például „Jegyet váltottam a világba, várom az ellenőrt, aki az út felénél megnézi, jogos-e az egész”, meg hogy „Bérlettokba rakom az univerzum minden ködét, fényképet az Igéről, amit sorsommal pecsételek le”. A kolléga az olyan szavakat kritizálja, mint a „pecsételek”, a többit nem bántja. Meg nem is érti, miről van szó, és mivel hülye ember nem okoskodik, így hát csak az ilyen piszlicsáré pecsételekeken akad ki. Jó ember. Mindig valamelyik útszéli buszmegállóban ebédel, marokra fogja a kolbászt, úgy harapja. Utána meg kettesével eszi a mentolos rágót.

Most éppen a Bélát várjuk, a tizenhárom negyvenötössel jön, utolsó fuvarunk, aztán mehetünk haza. Bírom a Bélát, gusztus van a vezetésében, és vakmerőség. Csak sajnos néha megfeledkezik magáról (vagy csak nálam akar ilyenkor bevágódni), és úgy vágódik be a kanyarokba, hogy majd kicentrifugálódik belőlem a tojásos szendvics. A belső visszapillantóra akasztott rózsafüzér ilyenkor szinte többet van vízszintesben, mint lefelé; a kicsi fluoreszkáló műanyag Jézus nem győz bedőlni a nagyobb kanyarokba, mikor a Béla luizhemiltont játszik és körrekordot akar dönteni Bodagfalva és Csörbepuszta között. Az öreg sárga busz csak hörög és nyekeg, csattognak az alig rögzített ablakok, lobognak a kendők a sápadt-izzadt néniken, akik rekordidő alatt mondják a miatyánkat, miközben a csúszkáló szatyrok után nyúlkálnak. De végül mindig épségben hazatérünk. Nem is rossz verssor ez, mondja a kolléga, hogy „Végül mindig épségben hazatérünk”. Oké, megtartom, úgyis egy jelentős és nem túl nehéz sor hiányzott az „Utasok vagyunk” című balladához.