Ukranizálódik a szlovák parlament

Andrej Kiska államfő egy nagyinterjúban arra figyelmeztetett: Szlovákiában a politika színtereinek radikalizálódása a politikusok bűne is, közben a lakosság azt tapasztalja, hogy az állam csődöt mond a hétköznapi élet alapvető kérdéseiben. Ha nem kezdődik meg a gondok gyors rendeződése, a politikusok nem mérséklik vitáik tónusát, akkor a következő parlamenti választások a márciusinál is csúfosabban végződhetnek! Ön opponál vagy egyetért? 

Osztom ezt a véleményt, mert Marian Kotleba pártjának országos sikere olyan fordulatot jelent, amely aligha marad következmények nélkül. A történteknek azonban nemcsak utóhatásai lesznek, hanem megvoltak a politikai előzményei is. A Mi Szlovákiánk Néppárt elnöke 2013-ban úgy kerülhetett Besztercebánya megye önkormányzatának élére, hogy a Smer ellinkeskedte saját megyeelnökjelöltje kampányát. Ez a nemtörődömség nyitott utat a Kotleba-pártnak ahhoz, hogy a nagypolitika farvizein 2016 márciusában tizennégy képviselővel parlamenti szerephez jusson. Persze, ehhez hozzájárult a társadalom frusztráltsága, hiszen a nemzeti és radikális pártok törzsválasztóin kívül az emberek zöme, 1989 óta először, az utolsó pillanatig bizonytalankodott, kinek adja szavazatát. 

De hogyan tekintsen valaki tisztelettel a most formálódott parlamentre, melyben a rutinfeladatként terítékre került kormányprogram vitája is helyenként a politika alagsorának szintjére süllyedt? 

Tény, hogy a parlamentünk bizonyos fokig ukranizálódik, bár nálunk tettlegességekre még nem került sor. Az üléstermi viták hangneme nemegyszer alpári, aminek egyik alapvető oka – az egyéni ellenségeskedéseken kívül – még a mečiari idők örökségeként ránk maradt választási törvény. Szlovákiában ugyanis nem azok versengenek elsősorban a választók rokonszenvéért, akikre megyéjükben a lakosság föltekint, akik köztiszteletben állnak, hanem a politikai mozgalmak országos pártlistáira jutott jelöltek. Ők megválasztásukkor nem a választóiknak, hanem főként a pártjuknak tartoznak felelősséggel. Képletesen szólva másfélszáz „anonim” parlamenti képviselőnk van, akitől a faragatlanság sem idegen, ha szemellenzős pártszempontokat követ. Azonban azt is érdemes észrevenni, hogy a parlamenti kultúra ugyan romlott 1989 óta, viszont a társadalmi légkör pozitívan változott, az emberek továbbra is bíznak a demokráciában. 

Rontott vagy javított a társadalom közérzetén, hogy az utóbbi négy évben a Smernek pár képviselői szavazat híján alkotmányos többsége, az országnak pedig egypárti kormánya volt? 

Ez is főként a szlovákiai választási rendszer sajátosságainak következménye, egyúttal bizonyos mértékű politikai válság jele. Az ilyen pártokban és azok egyeduralmi kormányaiban ugyanis ritkaság az arra való érzék, hogy saját céljaik követése és az indulataik fékezése helyett az ország tényleges adottságaira figyeljenek; illetve a szélsőségekkel való összejátszás helyett a józan közép keretében megvalósítható szándékokat válasszák. Ezzel szemben a valóban demokratikus köztársaságoknak van egy hallgatólagos elvük: a többség nincs mindenre felhatalmazva, muszáj tekintetbe vennie, hogy ő nem azonos az egésszel. Hiszen a demokratikus alapokon szerveződött kisebb pártok és kisebbségi közösségek is részei mind a politika, mind a közélet színterének. 

Eszerint az ön szemében nem tüske Szlovákia március végén alakult „húsvéti” négypárti koalíciós kormánya? 

Minden hibája és a vele szemben felhozott kifogások dacára sokkal jobb politikai konstelláció, mint Robert Fico egypárti kabinetje volt. Egy koalíció pártjai természetes úton ellenőrzik egymást, és ami nem kevésbé lényeges, hogy a legerősebb Smer, az erős SNS egyaránt tudatosítja: a koalíció két kisebb pártja akár meg is buktathatja a kormányt. Ezt pedig aligha fogják kockáztatni. Más kérdés, hogy a kormánypártok tudatosítjáke az oktatásügy, az egészségügy, a kasztrendszerre épült korrupció égető problémái halaszthatatlan megoldásának, illetve a kisebbségi közösségek gondjai rendezésének fontosságát. Meggyőződésem, ha a kormány a közélet legfájóbb területein eredményeket tud felmutatni, akkor az mind a parlamenti viták hangnemére, mind a politikai közbeszéd stílusára jótékony hatással lehet. Bár ettől még nem fog megváltozni a jelenlegi választási rendszer, s így a parlament személyi összetételének minősége sem. 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"229870","attributes":{"alt":"","author":"Somogyi Tibor felvétele","class":"media-image","height":"340","title":"Samuel Abrahám","typeof":"foaf:Image","width":"260"}}]]
Ami majd azt is jelentheti, hogy Marian Kotleba betartja szavát? Azaz akár megduplázza legutóbbi nyolcszázalékos eredményét? 

Felelőtlenség lenne a következő választásokról már most konkrét jóslatokba bocsátkozni. Viszont a mai helyzet paradoxona, hogy a Mi Szlovákiánk Néppárt hangsúlyos jelenléte a hazai törvényhozás legfelsőbb fórumán, a párttal való kapcsolattartás dolgában, együttműködésre késztetheti az egyébként sűrűn összeszólalkozó parlament több pártját. Mert abban okvetlenül közös nevezőt kell találniuk, miként viszonyuljanak ehhez a fasisztoid megnyilvánulásokat is mutató radikális mozgalomhoz. Ugyanis hogy annak mik a céljai, nyilván nem tudhatja senki, viszont amit cselekszenek, azt világosan látni: a rendkívül veszélyes és a demokráciát fenyegető politikai ténykedésüket. Az pedig kétségtelen, hogy a gyűlölködésre épülő kirekesztő politika eleinte „csak” rosszat tesz Szlovákiának, később egyenesen pusztító erejű lehet. 

Európában manapság senki sem teremthet totális diktatúrát, de az autoriter ambíciók így is hatalmas kárt okozhatnak. Világos, hogy például Putyin nem Sztálin, és Kotleba sem kiált „Heil Hitler”-t, „csupán” karlendítéssel köszön, és egy perc kegyeleti csendet kér a parlamentben Jozef Tiso halálának évfordulóján. 

Ezért mondtam: ha a kormány nem javít az egészségügy, az oktatásügy, az igazságügy, a kisebbségi közösségek helyzetén, és a korrupció felszámolásában is bénázni fog, akkor Kotleba szabadon radikalizálódhat, a támogatottsága pedig látványosan növekedhet. Nem tartom túlzásnak, hogy Szlovákiában ő olyan figura, mint az USA-ban most az elvakult támogatókban és a protestszavazókban bizakodó Donald Trump. Nálunk a rendőrség tehetetlensége, az ügyészség cselekvésképtelensége, a bírói kar paralízise ad lovat Kotleba alá. 

Évekkel ezelőtt Csehországban sikerült mind a politikában, mind a közéleti közelharcokban elhallgattatni a Kotlebáéknál sokkal intelligensebb, de hasonképpen radikális Miroslav Sládek vezette Csehszlovák Republikánus Párt xenofób extrémistáit. Nálunk is hasonló megoldásokat kereshetnénk? 

Ragaszkodjunk a tényekhez: Sládek republikánusaival hivatalosan senki sem tárgyalt, nem kaptak parlamenti tisztségeket, a demokratikus pártok képviselői közül többen Sládekék gátlástalan exhibíciói közben elhagyták az üléstermet. És pozitívan konspirálva összefogott a sajtó is: simán ignorálta, hagyta a saját levében főni a Sládek-pártot, hadd derüljön ki a primitivizmusuk, a korlátoltságuk. De manapság hasonló a helyzet például a németországi tartományi parlamentekben, ahol teljes politikai elszigeteltségben tartják az újfasiszta NPD-t; Franciaországban pedig Le Pen radikális képviselőinek ugyan joguk van beülni a törvényhozás padsoraiba, de a felszólalásaik vagy javaslataik rendre visszhang nélkül maradnak. 

Miként vélekedik annak a hamar hamvába holt jobboldali kormányzati koalíciónak esetleges sanszairól, amely az SNS 15 képviselőjével együtt is csak 72 biztos szavazatra számíthatott, így hát Boris Kollár fura formációjának kétes külső támogatása nélkül az egyszerű minősített többségnek is híján lettek volna? 

Ezt a kormányzati alternatívát az első perctől kalandorságnak tartottam. Nem csak azért, mert az SNS gyorsan leszögezte, hogy egy ilyen koalícióba nem kíván belépni. Eleve elképzelhetetlennek tartom, hogy Richard Sulík és Igor Matovič kormányzati, illetve Boris Kollár külső támogatói együttműködése az öttagú koalícióban több lett volna egy tiszavirág-életű nekibuzdulásnál. Hiszen Richard Sulík személyében mennyire megbízható és felelősségteljes az a politikus és „miniszterelnökjelölt”, aki röpke három nappal azután, hogy az egóját sértve füstbe ment a kormányfői poszt iránti álma, már újra európai parlamenti képviselőként Brüsszelben kávézgat, és a német közszolgálati televíziók vitaműsoraiban áskálódik. Ahelyett, hogy a 12 százalékot szerzett SaS elnökeként és frissen megválasztott parlamenti képviselőként – egyéni politikai tekintélyének súlyával, illetve Robert Fico egypárti kormányának megszűntével – elsősorban az itthoni társadalmi-közéleti gondok megoldását szorgalmazná. Úgy tűnik, ő abban a szerepkörben érzi magát igazán jól Brüsszelben, mint 1989 előtt a Szövetségi Gyűlés szlovák képviselői Prágában. 

Az oktatásügyi tárca sikerrel megküzdhet a radikalizmus további terjedésével, ha a miniszteri bársonyszékbe éppen Peter Plavčan, a korábban sokat gyűlölködő SNS jelöltje került? 

Az új miniszter a tárca hivatalnoki törzsállományának régi tagja, ezért valamennyi részletében behatóan ismeri a hazai oktatásügy gondjait. Pusztán gyakorlati szempontból ezért amondó vagyok, hogy ezen a poszton őt látom szívesebben, mint mondjuk Anton Hrnkót, az SNS vérmes szavú képviselőjét vagy egy vaskalapos ideológust. Igaz, Plavčan úrral szemben sincsenek különösebb illúzióim, viszont ő az, aki ha akarja, akkor szakmai jártassága révén sokat javíthat az évtizedeken át nyomorgó szlovákiai oktatásügy elhanyagolt helyzetén, és ezen a radikalizmus elleni küzdelmet is értem. Hogy meglesz-e ehhez a bátorsága és akaratereje, csakis őrajta múlik. 

A parlamenti viták hangneme, a közéleti közelharcok parázs hangulata, a legutóbbi választások kimenetele láttán kiutat jelenthetne egy új szlovák centrumpárt létrejötte? 

Ez egyelőre inkább csak költői kérdés, noha bizonyosan találni olyan „politikusokat”, akik szívesen sütkéreznének fényében. Számomra most inkább az a reális kérdés, hogy a legitim úton alakult új kormánykoalíció képes lesz-e – és ezt nem győzöm hangsúlyozni – életképes megoldásokat hozni az oktatásügy, az egészségügy, az igazságügy aggasztó gondjaira, a kisebbségek jogi helyzetének javítására, és megbirkózik-e a korrupció szorító csápjaival. Ebből a szempontból szinte mindegy, hogy időközben megjelenik-e egy új párt is, hiszen ha csökkennek az ország társadalmi gondjai, akkor nemcsak a xenofób radikalizmus veszít erejéből, hanem a hagyományos pártok arculata is kifinomul.