Túl van a nehezén, bekerült a Született feleségekbe

Oláh Csaba felvételeNem ez volt az első magyar filmje. Szomjas Györggyel dolgozott (még kint, Amerikában) a Mr. Universe-ben, három évvel később pedig (már Budapesten) Grünwalsky Ferenccel a Goldberg variációkban. Ez utóbbiban nyújtott alakításáért a filmkritikusok díját kapta, és hat éven át szinte folyamatosan forgatott. Senkiföldje, Esti Kornél csodálatos utazása, Franciska vasárnapjai, A napfény íze, A színésznő és a halál, A tekerőlantos naplója – játékában mindig volt valami érzelmi többlet, egyfajta lelki ráadás, különös belső ragyogás. Magyarországon készült amerikai produkciókba is hívták. Bekerült A bukásba, a Veszélyes zónába, a Hazudós Jakabba. Ez utóbbiban – lengyel prostiként – Robin Williams partnere lehetett, akivel korábban, még New Yorkban a Moszkva a Hudson partján című filmben is szerepelt. Orosz táncosnőt játszott boldogan, hiszen már kislányként balett-táncosnőnek készült. Hároméves korában Giselle szerepében látta Galina Ulanovát, a legendás orosz balerinát, s attól a naptól fogva ő is a Bolsoj színpadára vágyott. Még oroszul is megtanult.

Gáti Kati végül a színészi pályán kötött ki. A Budapesten töltött hat év után Los Angelesbe költözött, ahol olyan nagyágyúk társaságában állhatott kamera elé, mint Burt Reynolds, Wesley Snipes, John Leguizano vagy Susan Sarandon. A Vejedre ütök terhes litván nőjeként Ben Stiller mellett remekelt, majd népszerű tévésorozatok szereplője lett. Bekerült a 24 órába, majd a Vészhelyzetbe, legutóbb pedig a Született feleségekbe.

Nyolcadik éve már, hogy viszszaköltözött Amerikába. New York helyett azonban Los Angelest választotta. Beverly Hills-i lakása falán ott a Sose halunk meg plakátja. 1998-ban utazott el Budapestről. Úgy érezte, ebben ennyi volt, most már vissza kell mennie?

Az első négy évben nagyon jó szerepeket kaptam Magyarországon. Aztán amerikai színdarabokba és amerikai stílusú filmekbe hívtak, amelyek sokkal kevésbé érdekeltek. De hogy ne vesztegessem várakozással az időt, beindítottam egy süteménycéget. Finom, egészséges sütiket készítettünk, én is imádtam mindegyiket. A következő lépés tíz Nusi Nasi kávézó lett volna, de rögtön az első beindításánál úgy átvágtak, hogy azonnal leálltam. Úgy fogtam fel ezt az egészet, mint egy üzenetet, hogy „itt a vége, fuss el véle!”. És elfutottam. Vissza Amerikába. 1990-ben már eltöltöttem kis időt Hollywoodban, be is kerültem egy sikeres szappanoperába. A folytatás igazán ígéretes volt, csak közben kiderült, hogy halálos beteg az édesanyám. Csapot-papot otthagyva repültem hozzá Kanadába, és az utolsó napig mellette voltam. Egy év elteltével azonban már hiába mentem volna vissza Hollywoodba. Senki nem emlékezett rám. De nem is volt nagy kedvem az ottani gépezethez, fáradt voltam, lelkileg teljesen kimerült, hiszen elvesztettem az édesanyámat. Akkori élettársam, Dettre Gábor Magyarországon rendezett filmet, és rábeszélt, hogy menjek vele Budapestre. Csak két hónapra. Úgy gondoltam, az pihenésképp is jó lesz. A két hónapból aztán hat év lett.

És abból merített erőt, hogy másodszor is szerencsét próbáljon Hollywoodban.

Három évet adtam magamnak. Azt mondtam, ha nem megy, viszszajövök Magyarországra, igyekszem bekerülni ismét a szakmába, ha pedig nem fogadnak vissza, folytatom a sütést. Hat év alatt rengeteget dolgoztam Budapesten. Játszottam vagy húsz filmben, nyolc színdarabban... túl sok új kihívásra már nem számíthattam. És csalogatott vissza az eredeti álmom. Hollywood azonban senkinek semmit nem ígér. Itt naponta újabb és újabb harcot kell vívni. Néha jól bírom, máskor kevésbé. Minden szerep, amit eddig kaptam, egy kisebb csoda számomra, hiszen három-négymillió amerikai színész közül engem talált meg a feladat. Erre mindig így tekintek. Szinte röhej, hogy ennyien vagyunk. Minden szerepre színészek ezrei pályáznak. A 24 óra nagyon sok Emmy-díjat kapott, ez jól mutat a szakmai önéletrajzomban, a Vejedre ütökben Ben Stiller mellett Barbra Streisand, Robert de Niro és Dustin Hoffman is szerepet vállalt, velük együtt én is végigsétálhattam a vörös szőnyegen. A Trade-ben, amely Kevin Kline főszereplésével készült, egy orosz maffiózós kemény nőt játszom. Hogy bejönnek-e a számításaim? Ha hálátlan akarok lenni, akkor azt mondom: még mindig nem, miközben élem az álmomat, végre Hollywoodban dolgozom, mint színész, isteni otthonom van, és süt a nap.

Ha most kérhetne valamit Magyarországról, mi lenne az?

Sok minden. A kolbász, a Tokaji aszú, a mennyei fehér kenyér és persze a barátok, a családi hangulat. Ahogy az ország örökbe fogadott, és én érezhettem, hogy tartozom valahova. A magyar nyelv! Ha Los Angelesben valaki magyarul beszél, mindig odarohanok. Az illető pedig nem érti, miért vagyok olyan lelkes. Mi otthon mindig magyarul beszéltünk, apukám karmester volt, anyukám operaénekesnő, az ’56-os események után vándoroltak ki Kanadába. És hiányoznak természetesen a magyar rendezők is. Az amerikaiak nem igazán irányítják a színészt. Inkább technikásak. Azt mondják: „Kathleen, légy szíves, állj oda, abba a fénybe!” Vagy: „Erre nézz, ebbe az irányba!” De hogy milyen szívvel fogadom az orvost, aki közli velem, hogy meghalt a fiam, azt nekem kell kitalálnom. Én úgy gondolom, egy színésznek az a feladata, hogy előhozzon magából mindenféle érzést, erőt, szenvedélyt, a rendező pedig, akár egy bábut, mozgatja, „megtáncoltatja” őt. Persze az sem jó, ha korlátoznak a szabadságunkban, ha annyi instrukciót kapunk, hogy közben levegővételre sincs lehetőségünk. Meg kell találni a kettő közti egyensúlyt.

A Sose halunk meg Nusikája egy ilyen egyensúlynak a felejthetetlen eredménye.

Eleve jól volt megírva. Rögtön beleszerettem a figurába. Az is fantasztikus érzés volt, hogy sokat tudtam adni magamból a szerephez. Mert én is örülök, hogy lelkileg szabad lehetek, és imádom a finom ételeket, a fákat, a virágokat, a zenét, a táncot... isteni volt, hogy el tudtam engedni magam, és a lelkemnek is jót tett a szerep, hiszen nem sokkal azelőtt halt meg az anyukám, és iszonyatosan hiányzott. Amikor beülök a nappaliba, és ránézek a film plakátjára, mindig olyan nagy-nagy melegség tölti el a szívemet.

Most, hogy a nyolcadik évét tölti Hollywoodban, gondolom, már könnyebb a helyzete, mint eleinte.

Igen is, meg nem is. Nagyon nehéz volt a visszailleszkedés. Senkit sem ismertem, a nulláról indultam. Néhány „kedves” itteni magyar szakmabeli többször is figyelmeztetett: Hollywoodba tizenévesen kell kijönni, én már itt nem várhatok babérokra. Meg hogy jobban tenném, ha azonnal visszamennék Magyarországra, ott mégiscsak ismernek. Ültem otthon és sírtam. Több mint két év után kaptam az első jelentősebb szerepet, onnantól kezdve aztán minden jóra fordult. A múlt év csodálatos volt, mert folyamatosan dolgozhattam. Természetesen ilyenkor sem képzelheti az ember, hogy megfogta az Isten lábát, mert ilyen itt nincs. Hollywoodban is egyedül csak magában bízhat. Boldog, aki megélhet abból, hogy színész. Hogy nem kell mellette más munkát vállalnia. Hollywoodban van is erre egy találó mondás: „Egy kicsit kevesebbet dolgozom, mint néhányan, de sokkal többet, mint az átlag.” Tehát nincs okom panaszkodni, hiszen én mégiscsak azok közé tartozom, akiket már rendszeresen hívnak. Olyan vagyok én is, mint a ló, amelyiken ott a szemellenző. Nem néz se jobbra, se balra, se hátra, csak előre. A répát mindig a szemem előtt tartom.

A válogatásokat, a „majd viszszahívjuk, ha úgy gondoljuk...” hangulatát hogyan éli meg?

Mindig igyekszem a kijelölt szerephez hasonlóan megjelenni a castingokon. Ha az orosz elnök elegáns feleségét keresik, akkor én is elegánsan jelenek meg. Ha egy lompos takarítónőt akarnak, akkor nem öltözöm ki annyira. Ott, helyben nincs sok idő a találgatásra. „Készen” kell menni. Régen egy kisebb szerepre is öt-tíz embert hívtak. Ma legalább ötvenet-hatvanat, aztán tízet-húszat visszahívnak, és a végső döntést a rendező hozza meg. Esélyed akkor van, ha nem hasonlítasz a volt feleségére. Igen, néha ezen is el lehet bukni. Ilyen „apróságon”. Egyszer értesítettek, hogy egy ötvenöt éves, kövér, orosz szállodatulajdonos szerepére keresnek megfelelő színésznőt. Hát, ebből semmi sem voltam, de beöltöztem egy terhesen is trampli, szivaros, túlfestett asszonynak, és erős orosz akcentussal megkérdeztem, hova tegyem a fényképemet? Megbámultak, kifaggattak, aztán viszszahívtak, és meg is kaptam a szerepet. Ilyen is előfordult.

Mennyit kellett változtatnia korábbi magatartásán, gondolkodásmódján, miután visszakerült Amerikába? Milyen hozzáállással tudja igazán helyzetbe hozni magát?

Kezdő színésznő koromban mindent el akartam érni. Siker, hírnév, gazdagság, csillogás – jöhet! Mára sokat változtam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy magammal is meg a sorsommal is elégedett vagyok, de már tudom, hogy mindig az adott pillanatnak akarok élni. Még akkor is, ha kevesebb a munka és kevesebb a pénz. Én most abba a csoportba tartozom, akik a nagy sztárok mellett játszanak, ügynököm van, menedzserem és foglalkoztatnak. De továbbra sem tudom, hogy mit hoz a holnap, mikor csörren meg a telefon, hogy új szerepre hívnak. Ez így nagyon izgalmas tud lenni, de ha rossz napom van, teljesen kikészít. Ma boldog vagyok, mert sztárvendég lehetek a Született feleségek című sorozatban, amelynek az egész világon óriási sikere van. Még sosem játszottam ilyen szerepet. Egy vallásos anya, kisgyerekekkel. Isteni érzés olyan partnerekkel dolgozni, mint Felicity Huffman és Laurie Metcalf. Régen egy komoly színész itt sem vállalt szerepet tévésorozatban. Elmúlt az az idő! Ma mindenki rohan, amilyen gyorsan csak tud, hogy munkához jusson a tévében, a reklámiparban vagy a szinkronban, mert vagy nincs elég dolga, vagy attól retteg, hogy ha valamelyik filmje nem lesz sikeres, akkor elmarad a folytatás. Mindenki visszalépett egy kicsit. Pánikba esett a szakma. Én viszont, mint örök optimista, hajtok, amennyire csak lehet.

Megítélése szerint mennyit tud adni, mutatni magából a jelenlegi lehetőségei alapján?

Csak egy cseppet a tengerből. Egyszerűen nincs rá igény. Nekem ez nagyon nagy gondot jelentett az elején. Emlékszem, két hónappal azután, hogy elhagytam Magyarországot, próbafelvételre hívtak egy tévéfilmbe. Egy nő, aki már anya, és egy nap közlik vele, hogy megölték az édesapját. Tragédia! Bele is éltem magam rendesen a szerepbe, a magamfajta színész számára ez isteni feladat. Ritkán vagyok igazán elégedett a munkámmal, de ott és akkor tényleg mindent beleadtam, apait-anyait. A végén majdnem kiküldtek. Nekik az sok volt. Sokkal, de sokkal kevesebbet kellett volna nyújtanom, mert a televíziós világ máshogy működik. Oda nem kellenek nagy érzelmek.

Aki Beverly Hillsben lakik, az ugye, egészen közel van a tűzhöz. Hamarabb jut lehetőséghez.

Ha tizennyolc éves vagy és lélegzetelállítóan szép fiú vagy csinos lány, talán hamarabb észrevesznek, bár itt gyönyörű fiatalból is rengeteg van. Vagy ha ismertebb sztár vagy. Akkor rohannak utánad. Egyébként senkit sem érdekel, ki vagy, korábban mit csináltál, milyen a lelked vagy az intelligencia-hányadosod. Hollywood szívtelen hely. Nem javaslom a gyenge idegzetűeknek. Azt mondják: itt olyan finom kell, hogy legyen a lelked, mint egy kismadárnak, de a bőröd olyan kemény, mint az orrszarvúnak.

Ki számít ma igazán érdekes, divatos szóval élve trendi sztárnak azon a táján a világnak?

Brad Pitt és Angelina Jolie, Tom Cruise és Katie Holmes a pletykák miatt izgalmasak. Johnny Deppet imádják rengetegen, nekem mégis inkább Sean Penn a kedvencem. De a legnépszerűbbek a tévés színészek. Az öt „született feleség”. Közülük is Eva Longoria.

Magyarországi tapasztalataiból tud valamit hasznosítani?

Otthon nemcsak színész és üzletasszony voltam, hanem művész is. Hollywood nem nagyon engedi meg ezt a luxust. Itt csak színész vagyok, művész az nem. Arra itt egyszerűen nincs szükség. De az ember mindig fel tud használni valamit abból, amit korábban tanult. A legnehezebb pillanataimon például a Budapesten megtapasztalt tisztelet és szeretet lendít át. Az adja a legtöbb lelki erőt. Ahhoz pedig, hogy tovább tudjak menni, és fent maradjak, ebből kell a legtöbb. Itt sem támogatást, sem tiszteletet nem várhatok senkitől. Ez itt nagyon kegyetlen világ.

Ha most megkérdezné valaki, mivel ajánlja magát álmai szerepére, mit válaszolna?

Talán egy korabeli, kosztümös kurtizánt játszanék szívesen vagy egy apácát... a két véglet izgat ebben is. De ha tévésorozatot választhatnék, akkor az olyan lenne, hogy vagy egy meleg szívű anyukát vagy egy jóságos orvosnőt játszanék, hogy kinyithassam a szívemet, mert tele van szeretettel. Szóval egy szőke, nagy, kék szemű, oroszlános érzékenységű nő arra vár, hogy megmutathassa végre a lelkét.