Trianon visszaböfögése

Akárcsak az előző, ez is skizofrén könyv, ami már az első oldalakat olvasva kitűnik. Ott ugyanis gyors egymásutánban ilyen mondatok váltakoznak: „Mit hurcolt el J. Černoch magyar hercegprímás Esztergomba azokban az években, amikor más papok százai a kegyetlen és keresztényietlen magyarosítást segítettek átvészelni a nemzetnek?” „A magyar művészettörténészek azt írják az esztergomi Keresztény Múzeum e kincséről, hogy valahonnan Kassa környékéről származik. Aki zsákmányolta, valószínűleg elfelejtette, melyik falucskában szegényítette meg a magyarosítással nyomorgatott szlovák nemzetet.” „A magyarok már nemegyszer ragyogóan írták be nevüket a történelembe: 1956-ban bátran felkeltek, és életüket áldozták a szovjet megszállók ellen vívott harcban, 1989-ben megnyitották Nyugat felé a határokat az antidemokratikus keletnémet állam polgárai előtt, amivel kezdetét vette a vörös rendszerek bukása Európában… A magyar nemzet e világjelentőségű, nagy történelmi tetteihez biztosan társul majd egyszer Budapest döntése visszaadni a szlovákoknak az összes műkincset, amelyek tekervényes utakon, tehát törvényellenesen hagyták el országunkat…”

Ez a dicshimnusz a hős magyarokról olyan, mintha az a bizonyos mesebeli róka hízelegne a hollónak, hátha megszédül a sok dicsérettől, és kiejti a csőréből a sajtot. A másik pszichológiai trükk az „irtózatos magyarosítás”, a szlovákok magyarok általi „megnyomorításának” szüntelen felemlegetése – bűntudatkeltés céljából. A jóvátétel természetesen csak egyfajta lehet – az összes „szlovák” műkincs átadása Szlovákiának.

Csúnya ősmagyarok

Néhány oldallal odébb a hős magyarok már ismét visszavedlenek szörnyetegekké. Vároš Munkácsy Mihály Honfoglalása kapcsán így ír: „Az ősmagyaroknak a képen nemes vonásaik vannak – nyilvánvaló ellentétben a történelmi valósággal. Freisingi Ottó német krónikás 1147-ben ezt írta: Az említett magyaroknak csúnya arcuk van, beesett szemük, alacsony növésűek... Itt nagyon éles szavak következnek a nyelvükről, erkölcseikről, barbárságukról, emberi szörnyekhez hasonlítja őket.” A kulturált emberi magatartás és gondolkodásmód alapvető elemei közé tartozik a józan tárgyilagosság, főleg tollforgatók esetében. Az objektivitás kiáltó hiányát Vároš még Freisingi Ottó mögé bújva sem tudja eltitkolni. Ahogy azt a rasszista mellékzöngét sem, amely ott sziszeg a beesett szemű ősmagyarok nyilvánvaló csúnyaságáról értekező eszmefuttatásában. De tud Vároš ennél durvább dolgot is: mestere az egymáshoz semmiféle logikai szállal nem kötődő dolgok összemosásának. A manipuláló szándék az ősmagyarok csúnyaságánál is nyilvánvalóbb: az olvasó szemében morálisan diszkvalifikálni a kiszemelt áldozatot. ĺme, egy példa: „A budapesti nagyurak, grófok, politikusok és államférfiak szájából eredtek az olyan szavak, mint Tót nem ember! Buta tót! Vagy ez is: Büdös tótok! Néhány évtizeddel később a német és az európai történelem legsötétebb korszakában így nevezte Adolf Eichmann, milliók gyilkosa a terezíni koncentrációs táborban a zsidókat – röviddel meggyilkolásuk előtt: Büdös, szaros zsidó vagy! Mondd: Büdös, szaros zsidó vagyok! … ĺgy viselkedtek egy európai kultúrnemzet képviselői. A szlovák nemzetnek azok a maiak is problémákat okoznak. Nem törődnek a jogos tiltakozásokkal. Vannak magyarok, akik a kommunizmus bukása utáni új Európában sem viselkednek európai módon. Sajnos ezt már nemegyszer bizonyította sok magyar politikus a mi szlovák területünkön. Mintha mostanáig nem tudatosították volna, hogy már nem létezik az az Uhorsko (a történelmi Magyarország szlovák megjelölése – a szerző megj.), amelynek fővárosa Budapest.” Az összemosás iskolapéldája, hogyan jut el Vároš a bizonyíthatatlan grófi tótozástól Eichmannig, milliók gyilkosáig és addig a kultúrnemzetig, amely első olvasásra németnek tűnik, de kiderül, hogy a magyarokról van szó.

A hülyeség szinonimája

Csak halkan jegyzem meg, hogy manapság szlovák környezetben lépten-nyomon hallani ezt a kérdést: „Čo si, Maďar?!” (Mi az, magyar vagy?) Itt a magyar a hülyeség szinonimájaként funkcionál. S hogy a szomszéd nemzet lehülyézése nem holmi magyar vagy közép-kelet-európai specialitás, elég fellapozni Roget Thesaurusának régebbi kiadásait, ahol az Absurdity rokon értelmű szavai között nemcsak az imbecilityt találjuk, hanem ezt is: Irish-, Hibernic-ism. De sem az íreknek, sem a magyaroknak nem jut eszükbe eichmannozni. Még döbbenetesebb, amit a 185. és a 186. oldalon találunk: „František Vörös (eredetileg Róth)”, „Béla Kun (Kohn)”. Ez a fajta névírás Eichmann és társai, a német nácik gyakorlata volt, manapság pedig az újfasisztáké. Mindennek nem betetőzése, csupán logikus folyománya, hogy Vároš visszasírja a két világháborút, amikor, úgymond, „a románok és a szerbek visszavették a magyaroktól, ami az övék”. Ha műkincsekről van szó, még az ártatlan áldozatok hekatombáival járó háború sem tűnik számára túl nagy árnak. De mivel jelenleg nincs háború, igyekszik legalább másokban is gyilkos indulatokat gerjeszteni „a szlovák földet örökösen kirabló” magyarok ellen.

„Szlovákia öröktől fogva szegény volt, fájdalommal teli és istenfélő” – zokogja Vároš, de siet biztosítani olvasóit, hogy könyvét „emóciók nélkül írta”. Még szerencse. Ipolyi Arnoldot folytatásokban kárhoztatja, műve első és második kötetében is bőven szerepelteti: „Kevesen károsítottak meg minket úgy, … mint ez a szlovákok által nem szeretett besztercebányai püspök, a kegyetlen, keresztényietlen magyarosítás támogatója” – írja róla, és szemrehányóan jegyzi meg, hogy „szlovák anyától lett” (még a szóhasználat is a 19. századot idézi). Ipolyi rettenetes bűne, hogy az ország központi gyűjteményeibe, Budapestre és Esztergomba vitetett gótikus oltárképeket, szobrokat a mai Szlovákia területéről. Váteszi képességek híján az 1886-ban elhunyt Ipolyinak – az 1891-ben elhunyt Simor János kardinálishoz hasonlóan – álmában sem jutott eszébe, hogy ezzel külföldi múzeumokat gazdagít. Ez azonban Vároš szemében nem menti fel őket, ahogy a 18. században élt Fekete bárót sem, akinek felrója, hogy a nagyszombati egyetem Budára költöztetésében segédkezett. Várošnak mindegy, hogy valaki a középkorban vagy a 17. században élt-e, ha valamilyen értékkel – lett légyen az a saját tulajdona – átlépte a mai Szlovákia határait, a szlovákság ellenségének kiáltja ki.

Rómer Flóris száműzetésben

Mert a Trianon bűvöletében élő szerző számára az ott meghúzott államhatárok örökös jelleggel bírnak, mindig léteztek, és létezni fognak. Ezért állítja, hogy „a régi szlovák festőknek, szobrászoknak ... mintha nem lett volna hazájuk. Külföldön alkottak... Csak néhányuknak volt sikere.” Példaként Fadruszt és Benczúrt említi, holott a két művész nem külföldön, hanem a szülőhazájában élt és alkotott. A trianoni határok kísértenek Vároš agyában akkor is, amikor azt állítja, hogy „Szlovákia fővárosának hálás lakosai” állítottak szobrot Rómer Flórisnak. 1907-ben még nem a szlovák főváros lakói voltak azok a polgárok, akik a tudós papnak emlékművet állítottak a Ferencesek terén. (Az már viszont valóban a szlovák fővárosban történt, 1999-ben, hogy a szobrot eltávolították a térről, és az óvárosháza udvarának egyik zugába száműzték.) Ezek és a hasonló időbeli „tévedések” nem apróságok, hanem a szerző koncepciójának fontos elemei. E koncepció szerint Szlovákia a mai határai között mindig létezett; a történelmi Magyarországhoz csupán annyiban volt köze, hogy az mint ellenséges hatalom különböző rendű és rangú képviselői révén időről időre végigfosztogatta, -rabolta templomait, műemlékeit, amelyek nem a közös állam központi gyűjteményeibe, hanem „külföldre” kerültek, Vároš szavaival „elhurcolták”, „kicsempészték őket Szlovákiából”. Hogy életképes legyen ez a konstruált koncepció, a „kegyetlen magyarosítás” indulatos felhánytorgatójának szlovákosítania kell minden magyart, aki egyszer is megfordult a mai Szlovákia területén: csak így lehet elhitetni, hogy Szlovákiához a magyaroknak soha nem volt semmi közük, nem alkottak itt, nem munkálkodtak, nem gyarapítottak, hanem csak raboltak és fosztogattak. Ezért lesz szlovák az erdélyi magyar Pázmányból, az összes arisztokratából, az összes művészből („Jozef Szentpétery, magyar vezetéknevű szlovák”), „a teljesen ismeretlen” Komjáti Benedekből (a 16. században, amikor a bibliafordító Komjáti élt, Komját még magyar falu volt, lásd Dr. Blaskovics József: Az újvári ejálet török adóösszeírásai. Blaskovics könyvét épp azért nem engedték megjelentetni a szocialista Csehszlovákiában, mert a Szlovákiában mindig mindenki szlovák volt tézis cáfolatát látták benne), Batsányi Jánosból („Ján Bačáni ismeretlen nagytapolcsányi költő” – tévedés, Batsányi a Zala megyei Tapolcán született, az A franciaországi változásokra szerzőjét ismeretlen költőnek nevezni körülbelül akkora otrombaság, mintha Ján Hollýt nevezné valaki ismeretlen búrszentmiklósi poétának). A magyarok post mortem szlovákosítása valamiféle beteges kényszer Várošnál: még a pécsi Zsolnayt is Mikuláš Žolnajnak írja, csoda, hogy nem Žilinskýnek. Bartók szerinte nem a budapesti, hanem „a pozsonyi Zeneakadémia zongoratanára volt 1907 és 1934 között”.

Kettős mérce

„A nem szlovák kardinális Szlovákiában nem tartotta meg a hetedik parancsolatot. Ezzel durván megsértette IV. Pius pápa 1474-ben kiadott rendeletét, amely megtiltja eltávolítani és eltulajdonítani a templomokból a régi feliratos márványköveket, díszeket és egyéb tárgyakat” – mennydörgi annak kapcsán, hogy Simor János Garamszentbenedekről több műkincset az esztergomi Keresztény Múzeumba vitetett. Úgy látszik, a tízparancsolat és a pápai tilalom csak a „nem szlovákokra” kötelező, mert kissé odébb már azon lelkendezik, hogy ha a cserényi oltárt visszahozzák Magyarországról, „már nem Cserénybe viszik, hanem a legméltóbb helyre, a Szlovák Nemzeti Galériába”. És miután nem győzi eléggé ostorozni Csernoch kardinálist, amiért az ország központi gyűjteményébe vitette – szerinte „külföldre hurcoltatta” – több templom táblaképeit, Németlipcse szárnyas oltáráról így ír: „Talán egyetlen temetői templomocska sem részesült olyan megtiszteltetésben, mint a németlipcsei Fájdalmas Szűzanya templom: szétszedett szárnyas oltárának műalkotásait több fővárosban kiállították, végül a zólyomi királyi kastélyba kerültek – első galériánk lerakatába.” Érdekes, itt nem minősül rablásnak, ha egy falusi templom oltárképeit múzeumba viszik. Ráadásul a raktárba, holott előbb még amiatt tajtékzott, hogy a Magyar Nemzeti Galéria a lerakatában őrzi Bohúňnak a Jožko Piťo cigányprímást ábrázoló portréját. Ugyanígy kettős mércét alkalmaz, amikor azon háborog, hogy „a 19. század végén a budapesti urak durván megsértették Blutfogel végakaratát”, amikor könyveit, amelyeket 1516-ban a bártfai Szent Egyed templomra hagyott, a Nemzeti Múzeumban helyezték el. Az ellen viszont nincs kifogása, hogy a pozsonyi elvtársak semmibe vették Pálffy Rudolf végrendeletét, és az államosítás után elszállították várából a könyvtárát, holott úgy végrendelkezett, hogy „egész gyűjteményemnek a könyvtárral együtt örökre a vöröskői várban kell maradnia a fiúörökösömnél”.

Van megoldás

Vároš tudja, hogy ma már bajos az első és a második világháború utáni békeszerződésekre hivatkoznia, amelyek még „Csehszlovákia szellemi örökségeként” prezentálták a Magyarországtól követelt javakat. Ezért az ENSZ egyik határozatára hivatkozik, amely előirányozza, hogy keletkezési helyükre kerüljenek vissza a műkincsek. Ez azokra az államokra vonatkozik, amelyek antik görög, egyiptomi, prekolumbián, asszír-babiloni stb. műtárgyakat birtokolnak; például a szárnyas Nikére vagy az egyiptomi ĺrnokra a párizsi Louvre-ban, az USA múzeumainak prekolumbián kincseire, a londoni British Museum Elgin-márványaira, amelyeknek sem történelmileg, sem kulturális vagy egyéb vonatkozásban nincs közük jelenlegi helyükhöz. De próbálja valaki kibogozni itt, a mi térségünkben egy misszálé, egy ötvösremek, egy stallum, egy oltárkép hányattatásainak szálait, egy évezredes földrajzi, történelmi, kulturális szimbiózis produktumainak hovatartozását. A millió összefonódó szálat semmiféle nemzetközi testület nem bogozza szét. A Pozsonyi-kódexet például a somlóvásárhelyi premontrei apácák írták, akik a török vész idején Pozsonyban találtak ideiglenes menedéket. Akkor kit illet? Ki mondja meg, hány kódexoldalt írtak a vásárhelyi kolostorban, és hányat Pozsonyban? Történelmet, kultúrát, szellemiséget, művészetet nem lehet darabra, dekára mérni, ollóval szabdalni. Igazságos elosztás nem létezik. A Vároš követelte megoldás nem hoz megbékélést a két ország között, csak újabb konfliktusokat, sérelemérzetet, a gyűlölködés konzerválását. Még a Prága által táblaképekkel drágán megfizettetett bajmóci oltár precedense, a csere sem jelent kiutat. Egyetlen megoldás van: azok a közös szlovák–magyar kulturális projektumok, amelyekre egyre több példa van (a legújabb a szlovák–magyar–román Andrássy Kulturális Út). Szerencsére az igazi szakemberek (Milan Petráš muzeológus, Dušan Buran, a Szlovák Nemzeti Galéria régi művészeti gyűjteményének főkurátora, Ladislav Snopko volt kulturális miniszter) nem osztják Vároš véleményét. Az ő hangjuk azonban csak a szűkebb szakmához jut el, míg Vároš gyűlöletszító, hatalmas publicitást és egész sor díjat kapott könyve a legszélesebb tömegekhez.

(Milan Vároš: Stratené slovenské dejiny (2). Matica slovenská, 2007, 560.)