Tőzsér Árpád „bestseller”-képéhez

Nem fogok megjegyzéseket fűzni ahhoz, hogy a szerző miért éppen azzal az állítással foglalkozott bővebben („egydimenziós művészetfelfogás”), amely nem vonatkozott rá (az általa idézett szövegemből ez félreérthetetlenül kiderült), az viszont megér egy-két mondatot, hogy miért bizonyulhat zsákutcának a „bestseller” Tőzsér-féle megközelítése. Szintén nem fogom bizonygatni, hogy a szövegemből éppen az volt kiolvasható, amit Árpád hiányolt belőle, tudniillik hogy „ma mi a »bestseller«”. Ehhez elég egy pillantást vetni a két írás hivatkozási rendszerére: Árpád a Világirodalmi lexikon 1970-es szócikkét idézi, eszmefuttatásom viszont egy ennél jóval későbbi jelenséggel indít, Hawking 1988-as „bestsellerének” tanulságaival. Ugyanakkor nem tartom túl érdekfeszítőnek azt sem, hogy maga a „bestseller” szó mit jelentett valaha, azt viszont annál inkább, hogy miképpen értelmezhető az ezzel a szóval jelölt folyamat. Mielőtt erre rátérnék, hoznék egy példát arra, hogy miért érdemes óvatosabban bánni a Világirodalmi lexikon-típusú kézikönyvekkel, egy másikat pedig arra, hogy miért félrevezető Árpád állítása a tudományos „bestsellerekről”, aztán röviden kifejteném, hogy költőbarátom másodkézből származó „bestseller”-definíciója miért alkalmazhatatlan.

A Világirodalmi lexikon 1. kötetében szerepel többek között a Balfas szócikk. Megtudjuk a szerzőről, hogy karácsonykor született, író, költő, kritikus, a Masjarakat szerkesztője, pszichologizáló novellista, kinek fő műve a Lingkaran Lingkaran retak, amellyel a világirodalom rangjára emelkedett az indonéz irodalom. Nos ezzel nincs is semmi probléma, de nem árt tudatosítani, hogy a szerzői név mit jelent kiejtve, illetve azt, hogy a szerkesztőség (élén Hamvassal) az ilyen szócikkekkel tette nevetségessé a cenzúrát. Magyarán, gondolták, ha ez átmegy a közlési rendszeren, akkor átláthatóvá válik az azt fenntartó ideológia (a szakértelem hiánya). Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a lexikon minden szócikke ilyen lenne, de azt igen, hogy jó néhányuk bizony elavult szemléletet tükröz. Az Árpád által idézett „bestseller” szócikk tökéletesen ilyen (mármint elavult).

A második példát egy idézettel kell indítanom. Árpád a következőket mondja: „A »tudományos bestsellereket« kihagyom ebből a szemléből, mert azok esetében természetesen mások a kritériumok, de néha azok is – és a kritikájuk is – megérik a pénzüket. Emlékezzünk például a Sokal-afférra, amikor is 1996-ban egy Allan Sokal nevű New York-i egyetemi tanár a Social Text című tekintélyes szaklapba provokációként egy blöff-szöveget, -dolgozatot küldött be, a lap készségesen lehozta, a kritikusok megdicsérték, sőt »tovább fejlesztették« az abszurd értelmetlenségektől hemzsegő »posztmodern elméleti szöveg« állításait.” Emlékezzünk hát… Alan Sokal (egy l-lel) szövege amire példa lehet, az nem a „tudományos bestseller”, hanem a tudományparódia műfaja. Az előzőek ugyanis nem parodizálják saját tudományterületüket, hanem népszerűsítik azt. Másrészt az „intellektuális imposztorok” vita nem a természettudományra irányult – bár Alan Sokal és szerzőtársa, Jean Bricmont fizikusok –, hanem a posztmodern értelmiségiek fogalomhasználatának visszásságaira. (A tanulsága az lenne, hogy a filozófusok, irodalmárok stb. szövegei hemzsegnek az olyan fogalmaktól, melyek a matematika, a biológia, a kvantummechanika stb. nyelvéből származnak, és kontrollálatlanul kerülnek át az egyik diszkurzusból a másikba. Innen nézve elvégezhető a humántudományok fogalomhasználatának kritikája. Erre itt nem térnék ki bővebben.)

Most vessünk egy pillantást Árpád „bestseller”-definíciójára, az idesorolhatónak vélt regények jellemzőire, melyeket Braňo Hocheltől vesz át. Idézem: „1. a téma attraktivitása; 2. fordulatos cselekmény, bonyodalom, bizonyos rejtélyesség állandó jelenléte; 3. a témának és motívumrendszernek az emberi tapasztalatok átlagos, sőt átlagon aluli szintjén való megjelenítése; 4. a stílus (a szókincs és szintaxis) elemi szintje.” A problémát az jelenti, hogy attól, hogy ezeknek a kritériumoknak megfelel egy szöveg, még nem lesz „bestseller”, és fordítva, a „bestsellerek” többségének nem feltétlenül ezek a jellemzői. Ez pusztán egy nagyon-nagyon szűk tartományra igaz, ezért távolról sem általánosítható kritériumrendszer. A „bestseller” természetesen jóval tágabb szöveguniverzumot jelöl (ezt már előző írásomban kifejtettem) és reprodukciós folyamatok eredményére utal (Árpád csak az eladhatóságot említi ezek közül).

De nézzünk egy példát. Tegyük fel, hogy a fenti négy pontnak eleget tesz mondjuk a Harry Potter-sorozat vagy A Gyűrűk Ura (bár persze a 3. és a 4. „vádpont” ellen máris többen tiltakoznának). És tegyük fel (ezt könnyű belátni), hogy nem tesz eleget neki Auster New York trilógiája, Rushdie Az éjfél gyermekei című regénye, Norfolk A Lempriere-lexikon című alkotása, Somoza Athéni gyilkosok című szövege, Ellis Amerikai Psychoja stb., stb. (hiszen ezek poétikai szempontból jóval bonyolultabbak az előzőeknél), mégis mind egyként „bestsellerek”. Ezen a kettéválasztáson nagyon jól szemléltethető, hogy mi a különbség a hatás és a recepció között. A hatás a hagyományképzésnek a szöveg által meghatározott, a recepció pedig az olvasók által meghatározott eleme. A „bestseller” egyértelműen recepciós folyamatok eredménye, ezért nem írható le maradéktalanul hatásösszefüggések felől. Ezért nevezhető zsákutcának minden olyan kísérlet, amely ezt a kettőt összekeveri. (Ennek tisztázásához nem elég annyit megjegyezni, hogy az eladhatóság és az esztétikai érték úgymond találkozhatnak.)

A vitát valószínűleg az vinné előrébb, ha belátnánk, hogy nem a „bestseller” fogalma mentén választhatók szét azok a dimenziók, melyekről Tőzsér Árpád és Szigeti László a Szalon első számában értekeztek. Ezért mondhatjuk azt, hogy nem maga a „bestseller” ártalmas komponense a kultúrának (legalábbis nem ebből kellene elvonni a kárhoztatott jelenségek ismérveit), hanem az a szemlélet, amely úgy értékeli le, hogy közben nincs tudatában annak, hogy amiről beszél, az rendkívül összetett és szerteágazó korpusz. (Hangsúlyozom: Árpád ennek részben tudatában van; ám a tárgyalt szövegegyüttes leszűkítése és szembeállítása az „igényes” és „értékes” művekkel azt eredményezi, hogy a „bestseller” szitokszó lesz, miközben eltűnik a láthatárról sok-sok könyv, amit jelölt.) Stílusosan arra futtathatnám ki mondandómat, hogy bizony nem én fogom megenni a kalapomat, ha a „bestsellerről” végre bebizonyosodik, hogy nem „elkeserítő trend”, és hogy a gondolkodás nem „kevesek privilégiuma”, hanem mindenki lehetősége, amit többek között tudományos „bestsellerek” közvetítenek. Ehelyett inkább arra utalnék, hogy mindazok, akik tudják, hogy honnan származik a kalap-hasonlat, azt is tudni fogják, hogy ami általa ott történik („bestseller-írók” párbeszéde), nagyon is része annak, amit – kisajátíthatatlan szóhasználattal élve – kultúrának nevezünk.