„A Beneš-dekrétumok alkalmazása nem sokban különbözik attól, mintha ma a zsidó-törvényeket alkalmaznák”

A Pozsonyi II. Járásbíróságon pénteken tartották annak a pernek az újabb tárgyalási napját, amelyet a Szlovák Földalap (SPF) indított két magánszemély ellen. A két érintett ugyanis egy olyan földterületet örökölt, amely ma már a pozsonyi körgyűrű, vagyis a D4-es autópálya alatt van és ennél fogva rendkívül értékes. Az állam nevében eljáró SPF azt állítja, a földet örökül hagyó néhai Wenhardt Gyulától a második világháború utáni években elkobozták az ingatlant, így a mai örökösei jogtalanul tartanak rá igényt. A földalap a bíróság előtt nyíltan a Beneš-dekrétumokra hivatkozik, amelyek a magyarok és németek kollektív háborús bűnösségét mondják ki, és amelyek alapján a negyvenes években megfosztották őket a tulajdonuktól.

A törvényszék előtt az örökösök védői többek közt arra hivatkoztak, hogy Wenhardt Gyulától valójában soha nem kobozták el a vagyonát, ráadásul az állam az utóbbi évek földrendezései során már egyszer elismerte az érintettek tulajdonjogát. A bírósági eljárás már 2019 óta húzódik, a földalap ugyanis közvetlenül a tárgyalások előtt újabb és újabb dokumentumokat húz elő vagy kéret be. Ezek alapján azt állítja, egyértelműen beazonosítható a vereknyei illetőségű Wenhardt Gyula és az is nyilvánvaló, hogy egykor konfiskálták a vagyonát. A bíróság végül pénteken nem döntött, a tárgyalást április végéig elnapolták.

Egy hosszú történet

A Wenhardt Gyula egykori vereknyei lakos birtokaival kapcsolatos ügy közvetlenül a második világháború után kezdődött, amikor is megszületett „a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a 104/1945 számú, a németek, a magyarok és a szlovák nemzet árulói és ellenségei által birtokolt mezőgazdasági tulajdonnak a konfiskálásáról és gyorsított szétosztásáról szóló határozata.” Ahogy több vereknyei család esetében, Wenhardt földterületeire is konfiskációs határozatot adhattak ki mindössze az alapján, hogy magyarnak, vagy németnek vallotta magát. A földalap által bemutatott határozaton azonban csak a Wenhardt Gyula név szerepel, nincs ott sem a születési dátuma, sem a lakhelye, így ez alapján nem állapítható meg, pontosan kire adták ki a döntést. Nem kizárt, hogy az akkori szokásoknak megfelelően az adott vezeték- és keresztnevet több személy is viselte ugyanabban a faluban.

A mostani per döntő mozzanata, hogy egykor vajon kézbesítették-e Wenhardtnak az elkobzásról szóló határozatot. A döntés ugyanis akkor válhatott hatályossá, ha azt az illetőnek megküldték. Erről szóló bizonyítékot a vád, vagyis a földalap nem tudott bemutatni, előhozakodtak azonban egy fellebbezésről szóló dokumentummal. Ezen az áll, hogy egy bizonyos Július Wenhardt az ellene kiadott konfiskációs végzés felülbírálását kérte. A vádlottak, vagyis a vereknyei férfi örökösei, illetve az ő jogi képviselőjük szerint azonban ezt a fellebbezést valószínűleg nem Wenhardt írta alá. A dokumentumon a szignó ugyanis a már említett Július Wenhardt formában szerepel, vagyis keresztnevének szlovák megfelelőjét tartalmazza, ráadásul a keresztnév és a vezetéknév sorrendje is a szlovák helyesíráshoz illeszkedik. A vereknyei férfi azonban sohasem írta alá magát ebben a formában. Ezen túl az is valószínűsíthető, hogy a Július Wenhardt aláírás nem az ő kezétől származik, a korábbi dokumentumokon szereplő szignójának kézírása ugyanis nagymértékben eltér a fellebbezésen lévő kézírástól. Az örökösök jogi képviselője azt állítja, a vereknyei férfi soha nem kapta kézhez a konfiskációs határozatot, ezért is kételkednek abban, hogy fellebbezést adott volna be.

Nagyapai örökség

Wenhardt földjei esetében talán a kézbesítés hiánya, esetleg egyéb adminisztratív hiba miatt sosem jegyezték be az államot az ingatlanok tulajdonosaként, a telekkönyvben továbbra is az ő nevén szerepeltek a földterületek. Maga Wenhardt még 1949-ben reszlovakizált, vagyis írásban nyilatkozott arról, hogy szlovák nemzetiségű. Ezt az elvben önkéntes lépést akkor sokan kényszerűségből választották, hiszen így visszakaphatták állampolgári jogaikat, és mentesültek a vagyon-elkobzás, illetve a kitelepítés réme alól. Itt fontos megjegyezni, hogy a reszlovakizáció nem jelentette automatikusan az elkobzott birtokok visszaadását. 1949-ben aztán a csehszlovák vezetés a mezőgazdaság kollektivizációja, a termelőszövetkezetek létrejötte mellett döntött, ezért gyakorlatilag a rendszerváltásig nem játszott szerepet, hogy ki volt az egyes földterületek valódi tulajdonosa. 1989 után azonban megindult a kollektivizált vagyon újbóli magántulajdonba adása.

Az egyik örökös, Wenhardt Gyula unokája, aki ma már szintén nyugdíjaskorú, a pénteki tárgyalás után elmondta, a nagyapja ötvenes években bekövetkezett haláláig a vereknyei házában lakott, ami a tulajdonát képezte. A család a régi parasztház helyére később egy modernebb lakóingatlant épített, amit azonban az állam még 1989-ben kisajátított. Wenhardt Gyula akkor ott élő utódainak viszont megtérítették az ingatlan árát, ezzel elismerték, hogy ennek az épületnek ők voltak a jogos tulajdonosai. Wenhardt unokája szerint ez azt bizonyítja, hogy a nagyapjától a háború utáni években valójában nem koboztak el semmit, hiszen akkor a házukat is elvették volna.

Az örökségtől elzárva

A pártállami rendszer bukása után az állam az ún. ROEP-eljárás során próbálta beazonosítani az egykori tulajdonosokat. A korabeli földtulajdonosok leszármazottai pedig fokozatosan hozzájutottak azokhoz az ingatlanokhoz, amelyeket felmenőik rájuk hagytak. Wenhardt unokái 2017-re folytatták le a nagyapjuk által örökül hagyott birtokok hagyatéki tárgyalását, tulajdonba vették azokat, kifizették az eljárási költségeket és azóta a tulajdonjoggal járó ingatlanadót is fizetniük kell. Először ugyan a Szlovák Földalap (SPF) is elismerte a tulajdonjogukat, de aztán ugyanez az állami szerv mégis bírósági keresetet adott be, amelyben a Beneš-dekrétumokra hivatkozva vitatni kezdte az örökösök tulajdonjogát. A szóban forgó parcellák rendkívül értékesek, hiszen egy részük a közelmúltban átadott pozsonyi körgyűrű, a D4-es autópálya és a csatlakozó útszakaszok alatt van, az állam által biztosított felvásárlási áron ezek több százezer eurót érnek.

A földalap szerint

Sikerült felvennünk a kapcsolatot a földalap nemrégiben kinevezett igazgatójával, Ján Maroszszal. Az intézmény vezetője elmondta, ők minden esetben arra törekednek, hogy védjék a kezelésükbe adott ingatlanok tulajdonjogát. A földalap ugyanis az állami földterületeken kívül az ismeretlen tulajdonú ingatlanokat is kezeli. Marosz szerint az említett ROEP-eljárások során is történhettek hibák a tulajdonosok megállapításában, amelyeket most ki kell igazítani. „Ha pedig a történelmi igazságtalanságokról van szó, akkor elmondhatom, hogy nem vagyunk közömbösek. Készek vagyunk arra, hogy nyílt és igazságos párbeszédet folytassunk, amely az igazságos rendezést célozza azokban a kérdésekben is, amelyeknek a gyökere egészen a háború utáni rendezésbe nyúlik vissza” – mondta lapunknak Marosz.

A szakértő szerint

Fiala-Butora János, aki a Wenhardt Gyula esetéhez nagyon hasonló Bosits-ügy külső szakértője volt, lapunknak elmondta, a két per nagyon hasonló. Úgy látja, ahogy Bosits Miklós esetében, úgy az állam most is az 1945-ös Beneš-dekrétumok alapján szeretne földeket elkobozni. „Itt is megvannak a jogos tulajdonosok, de az állam, arra hivatkozva, hogy a felmenőjüktől el kellett volna kobozni a földterületeket, most újra megpróbálkozik ezzel” – mondta a szakértő. Hozzátette, mindez annak ellenére történik, hogy az állam az ROEP-eljárás során egyszer már elismerte az érintettek tulajdonjogát. A mostani per okát Fiala-Butora abban látja, hogy az ingatlan hirtelen értékessé vált, hiszen ma már autópálya áll rajta. Szerinte nagyon valószínűtlen, hogy a földalap kétséget kizáróan bizonyítani tudja, hogy a kérdéses konfiskációs határozat a szóban forgó konkrét személyhez, Wenhardt Gyulához köthető. A szakértő azonban rámutat, hasonló esetekben a bíróság már többször az állam javára döntött. „Mindezt szerintem jogellenesen tette” – véli a jogász.

Fiala-Butora azonban rámutat, ha a földalap valamilyen módon mégis igazolná, hogy a kérdéses elkobzási határozatot a konkrét vereknyei férfi ingatlanjára adták ki, akkor sem tulajdonrendezésről van szó, hiszen a szóban forgó földterület most is a Wenhardt-unokák tulajdonában van. „Pontosan ezért akarja ezt az állam perrel elvenni” – mondta azzal, hogy ha csupán az egykor történt adminisztrációs hiba helyrehozásáról lenne szó, mint ahogy azt a földalap állítja, akkor ezt más eszközökkel, közigazgatási eljárásban hajtaná végre az állam.

2020 tavaszán Bosits Miklós esetét lapunk tárta fel, a férfitől a Beneš-dekrétumokra hivatkozva néhány éve el akarták venni az észak-szlovákiai erdőit. A területekre egykor kiadott konfiskációs végzés ellenére több szlovák bíróság is úgy döntött, mivel nem ment végbe az egész adminisztratív folyamat, a vagyonelkobzás nem hatályos. „A Bosits-ügyben a szlovák bíróságok is kimondták, a vagyonelkobzás jogerőssé válásához nem elég a konfiskációs eljárás, arról például értesíteni is kellett az érintett tulajdonost” – mondta Fiala-Butora, aki Bosits ügyét a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságán képviselte. Itt Bositsnak adtak igazat, mivel a szlovák állam jogtalanul avatkozott be a perbe. Ahogy arról korábban beszámoltunk, a második világháború utáni néhány évben a Beneš-dekrétumok alapján a kollektív bűnösöknek kikiáltott magyarok és németek vagyonára összesen 73 304 konfiskációs végzést adtak ki.

Fiala-Butora arról is beszélt, a hazai politikumnak és a szlovák többségnek kell szembesülnie azzal, hogy mi történik az ő nevükben. „Nem sokban különbözik ez attól, mintha ma a zsidótörvényeket alkalmaznák” – jelentette ki a szakértő arról, hogy a bíróságok ma a Beneš-dekrétumokat alkalmazzák. Hozzátette, ez olyannyira botrányos, hogy csodálkozna, ha európai szinten ez visszhang nélkül maradna.