Történetek az irodalmi Nobel-díjról

Túlságosan jelentős esemény egy-egy nemzet irodalmában, szellemi életében a Nobel-díj, semhogy ne kísérnék a Svéd Királyi Akadémia döntését viták, ellenvélemények vagy csupán szimpla meditációk a magas kitüntetés valós vagy képzelt hátteréről. Igaz históriák vagy pletykák a díj kétségtelenül létező politikumáról, meg találgatások arról, hogy miért kaphatta meg vagy éppen nem kapta meg a stockholmi testület elismerését. Kertész Imre Nobel-díja újra aktuálissá teszi az ilyesfajta történeteket.

Kevesen emlékeznek már arra, hogy 98 évvel ezelőtt, 1904-ben a negyedik kiosztott Nobel-díjat egy nemzeti kisebbség írója kapta: a provanszál nyelvű, ám francia állampolgárságú Frédéric Mistral (1830–1914). Ő volt az, aki az 1539-ig még hivatalos nyelvként is szereplő, majd a franciák által elnyomott anyanyelvét és annak költészetét támasztotta fel költészetében. Akkor már a több mint hárommilliónyi provanszált kihaló nemzetként tartotta számon a világ közvéleménye, és Mistral tevékenysége nyomán támadt új életre a nemzeti öntudat, nyert új lendületet a XII. században még virágzó, később tetszhalálra ítélt nyelv és irodalom. Olyannyira, hogy 1981-től Franciaország déli részén már provanszál tanítási nyelvű iskolák is működhetnek. És Mistral naiv eposza, a néki világhírt szerző Mireio (amely nagyjából Arany János Toldi estéjével egyidejűleg látott napvilágot a XIX. század derekán) ma már nem kuriózus alkotás, hanem egy új életre támadt szellemi élet klasszikus alkotása.

Egyébként Mistral előtt norvég író, éppen az a Björnstjerne Björnson lett a Nobel-díj birtokosa, akit Ady „a szorongatott igaz ügyek önkéntes fiskálisának” nevezett, és például Pozsonyban éppen ezért őrzi utca a nevét, mert a XX. század elején keményen kiállt a magyar grófok erőszakos magyarosítási politikája ellen, a történelmi Magyarországon élő szlovákok jogaiért. Ha tetszik, néki is sok köze volt az akkori Európa kisebbségi problémáihoz, hiszen ő, a norvég himnusz szövegének szerzője, hazája szellemi és állami önállóságáért küzdött: a dán kulturális és a svéd állami nyomással szemben képviselte egy viszonylag kis nemzet függetlenségi törekvéseit. A svéd elismerés ezért még a pártatlanság, a szellemi szolidaritás nemes példájaként is számon tartandó: lám, a XX. század elején létezett még ilyesmi.

És ennek a hagyománynak a folytatása, amikor a náci koncentrációs tábor foglyának, a kiváló német publicistának, Carl von Ossietzkynek ítélik éppen a norvégok a békedíjat 1935-ben (irodalmi díjat abban az esztendőben nem osztottak). „Miért kapta meg Carl von Ossietzky Hitler börtönében a Béke Nobel-díjat?” – tette fel a kérdést Fábry Zoltán, a szlovákiai magyar kor- és sorstárs, és a választ is megadta: – „Mert mártíriumot is vállalva mondta meg az igazságot a német tiszti kaszt háborúvalósító mesterkedéseiről. Miért kellett meghalnia? Mert bíráit jó előre és jó utánra hitelesen ábrázolta...” Ez a humanista szolidaritás még működni tudott a hitleráj kezdeti szakaszában, de egy-két évvel később, a müncheni szerződés és a készülődő második világháború árnyékában már csődöt mondott. Ez is a Nobel-díj politikumához tartozik. A kevésszámú kínos kudarchoz... 1938-ban a kor világirodalmának legjobbjai fogtak össze, hogy az esedékes kitüntetést az a Karel Čapek kapja, aki már régen ismert és általánosan elismert személyisége Európának, és ugyanakkor emberi és politikusi tartásával az irodalom világában a masaryki Csehszlovákia demokratikus elveit reprezentálta. Figyelmeztetés lehetett volna ez a Stockholmból érkező gesztus a hitleri veszedelemmel szemben magára hagyott demokratikus országnak. A díjat azonban egy Pearl Buck nevű amerikai írónő kapta, akinek nevére ma már senki nem emlékszik. Čapek pedig 1938 karácsonyán meghalt. Szerencséjére, mert – mint tudjuk – néhány hónap múlva a Prágát megszálló németek le akarták tartóztatni, mert azt pontosan tudták, hogy az író kibékíthetetlen ellenfelük, azt viszont nem tudták (mennyire jellemző ez!), hogy meghalt.

Másfajta konfliktusok is tarkítják a Nobel-díj históriáját, amelyek talán nem is annyira a svéd akadémiát, mint inkább a közvéleményt jellemzik... A nagy horvát író, Miroslav Krleža haláláig nem bocsátotta meg ifjúkora barátjának, Jugoszlávia diktátorának, Titónak, hogy vele szemben a szerb kortárs, Ivo Andrić kitüntetésének gondolatát támogatta, aki 1961-ben el is nyerte ezt a koszorút. Azt nem tudni pontosan, hogy mekkora befolyása lehetett Titónak a svéd irodalmi döntnökökre, akik szüntelenül hangoztatták és sokszor bizonyították is függetlenségüket. Krleža azonban mellőzésének történetét úgy magyarázta, hogy ő mint a horvát kommunista párt alapító tagja túlságosan elkötelezett személyiségnek tűnhetett, míg Andrić tekintélyes diplomata volt a két világháború között, például a királyi Jugoszlávia követe Berlinben, aztán pedig a belgrádi külügyminisztériumban a miniszter állandó helyettese, tehát szükségszerűen jobban ismerték külföldön. Meg aztán Andrić nem is volt kommunista, Tito baráti köréhez sem tartozott, s ezért éppen Tito bátrabban pártolhatta, nem szólva arról, hogy a horvát Titónak esetleg Jugoszlávián belül kellemetlen lehetett volna a horvát Krleža hivatalos jelölése egy szerb alkotóval szemben. Ez volt Krleža magyarázata. Tito és Andrić nem nyilatkoztak, a svéd akadémia illetékesei pedig sohasem magyarázkodtak, bármennyire és bárkik bírálták őket.

Ahogyan 1967-ben sem világították meg, hogy miért változtatták meg döntésüket közvetlenül a nyilvánosságra hozatal előtt, Konsztantyin Pausztovszkij díjazásáról. Pausztovszkij az orosz próza egyik nagy mestere volt, aki idős korában határtalanul felbőszítette Brezsnyevéket a már kegyvesztett Alekszandr Szolzsenyicin és más „eretneknek” számító írók erkölcsi támogatásával. A szovjet diplomácia valamilyen úton megtudta, hogy a svéd akadémia választása Pausztovszkijra esett. A moszkvai ideológiai pápák elfogadhatatlannak tartották, hogy az októberi forradalom nagy pompával megünnepelt fél évszázados évfordulójára árnyékot vessen egy ilyen kitüntetés, és ugyanakkor azt sem feledték el, hogy mekkora nemzetközi botrány követte Borisz Paszternak 1958-as díjazását. Csak 1993-ban kerültek nyilvánosságra azok a bizalmas iratok, amelyek tanúsítják, hogy Moszkva azzal fenyegette meg a svédeket: súlyos gazdasági szankciókkal sújtja Stockholmot, ha a svéd kormány nem akadályozza meg Pausztovszkij kitüntetését. Stockholm ebben az esetben kénytelen volt meghátrálni, a díjat pedig Miguel Ángel Asturias guatemalai író kapta meg. (Asturias egyébként ekkortájt az ugyancsak Nobel-díjas Pablo Nerudával Megkóstoltuk Magyarországot címmel írt útikönyvet.)

Azt azért ne feledjük, hogy a svéd akadémikusok példás bosszút álltak Brezsnyevéken ezért a botrányért. 1970-ben Alekszandr Szolzsenyicinnek ítélik a Nobel-díjat, amely akkora politikai vihart kavart, amilyet sem addig, sem azután a díj történetében nem ismertek, és amely história Brezsnyevék és a dogma hirdetőinek tökéletes vereségével végződött. Pausztovszkij azonban ezt már nem érhette meg, 1968-ban meghalt.

Talán nem illendő most azt találgatni, hogy magyar írót miért csak jó száz évvel a díj megalapítása után ért ilyen megtiszteltetés... Mi, magyarok elsorolhatnánk persze, hogy Ady Endrétől kezdve hányan lettek volna méltók erre a figyelemre. Ugyanúgy, ahogyan más nemzetek saját mellőzött kiválóságaik érdemeit sorolhatnák fel. Az ilyesminek azonban nem sok értelme van. A művészi teljesítmények végül is függetlenek a díjtól, mert ugyan ki emlékszik Sully-Prudhomme, az első kitüntetett költészetére, holott Kosztolányi Dezső fordította magyarra? És mennyivel lett kevesebb mondjuk Lev Tolsztoj, aki már azt is felháborító gondolatnak tartotta, hogy őt egy dinamitgyáros vagyonából tüntessék ki? A világirodalom története nem azonos az irodalmi Nobel-díjasok listájával, de kétségtelenül jólesik, ha észreveszi a nagyvilág a teljesítményt. Most is ez a jó érzés élhet bennünk, amikor hosszú várakozás után mégiscsak magyar írástudót ért a megtiszteltetés.