Tízéves a Fórum Intézet Etnológiai Központja

A Fórum Intézet megalapítása után egy évvel alakult meg az Etnológiai Központ, mely nemrég ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Mikor mutatkozott meg először az igény egy néprajzkutatással foglalkozó intézmény létrehozására?

Ha a gyökereket keressük, akkor legalább a két világháború közti időszakig kell visszanyúlnunk, amikor kialakult egy szlovákiai magyar tudományos intézmény létrehozásának az igénye. Ennek beteljesedésére akkor látszott először reális esély, amikor 1931-ben Masaryk elnök – a nyolcvanadik születésnapja alkalmából – a csehszlovákiai magyar kisebbségnek egy tudományos intézmény felállítására egymillió koronás pénzadományt juttatott. A Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (népszerű nevén Masaryk Akadémia) létrehozásával lett volna esély a komoly tudományos kutatómunka megszilárdítására. Noha a Masaryk Akadémia a belső klikkharcok áldozatává vált, a néprajzi kutatómunka területén kidolgozott irányelvek és célkitűzések Balogh Edgár megfogalmazásában olyan magas szakmai színvonalúak voltak, hogy némi kiigazításokkal tulajdonképpen a mai napig megállják a helyüket.

A kommunista rendszerben a szlovákiai néprajzkutatás eléggé hátrányos helyzetbe került. Volt ebben az időszakban olyan szervezet, mely aktívan foglalkozott a hagyományőrzéssel?

Az egyetlen szervezet a Csemadok volt, mely ha nem is tudományos célzattal, de támogatta a néprajzot, a „haladó hagyományok” ápolását. A színpadi néptáncbemutatókhoz szüksége volt tudniillik autentikus néptáncanyagra, továbbá arra is, hogy a hagyományoknak megfelelő viseletbe tudják öltöztetni az előadókat. Gyűjtésekre volt tehát szükség, s így indult meg az 1950-es évek elejétől a szlovákiai magyarok népzenei, néptánc- és népviselet-kutatása. E téren akkoriban elsősorban (vagy tán azt is mondhatnám, hogy kizárólag!) Ág Tibor, Takács András és Méry Margit jeleskedett. A Csemadoknak ebből a szempontból igencsak sokat köszönhetünk, hiszen hatalmas adatmennyiséget sikerült megmenteniük. Mivel azonban a Csemadok közművelődési szervezet volt, azzal, hogy színpadra vittek bizonyos folklóralkotásokat, bizonyos szempontból kárt is okoztak, hiszen a szlovákiai magyarság közfelfogásában az a téves elképzelés rögzült, hogy az, amit ők a színpadon látnak, egyenlő a népi kultúrával. Pedig világosan meg kell különböztetni a népi kultúrát attól a folklorizmustól, amit színpadon (vagy nem színpadon) mutat be, általában feldolgozva, de mindenképen válogatva, megszűrve néprajzi jelenségeket. Ez utóbbi már nem népi kultúra (hiszen az állandóan változó, alakuló, annak nincs egyszer s mindenkorra érvényes rögzült vagy rögzített formája!), hanem annak a színpadon történő reinkarnációja. Másrészt a népi kultúra jóval tágabban értelmezendő, mint az ünnepi szokások, a gyönyörű népdalok és táncok, a pompás viseletek. A népi kultúra az egész népélet, napos és árnyoldalaival együtt. S árnyoldalból, lássuk be, sokkal több volt…

A rendszerváltás után hatalmas lendülettel kezdett bele a szlovákiai magyar tudományos néprajzkutatás megszervezésébe és magas szintre emelésébe a komáromi Duna Menti Múzeum falain belül. Miért vált szükségessé mégis egy külön központ létrehozása?

A rendszerváltás után, még 1989-ben alakult meg a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, mely rövid időn belül igencsak jelentős eredményeket mondhatott magáénak, hiszen azon kívül, hogy kutatási programokat állított össze és szervezett meg, konferenciák és továbbképző tanfolyamok megrendezését vállalta fel, még rendszeresen jelentetett meg magas szintű szakmai publikációkat is. Ezzel az erős néprajzi háttérrel jött létre a komáromi Duna Menti Múzeumban a Szlovákiai Magyar Nemzetiségi Osztály, melynek az élére engem neveztek ki. Sajnos az a reményünk, hogy majd ebből idővel kifejlődik az első Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, politikai okokból eléggé tiszavirág-életűnek bizonyult, hiszen a harmadik Mečiar-kormány idején a múzeum igazgatói székébe – finoman fogalmazva – szakmai szempontból nem a legkompetensebb személy került. ĺgy hiába jött létre és működött öt éven át ez az osztály, ahol kollégáimmal együtt arra törekedtünk, hogy a kutatómunka mellett magas színvonalú konferenciákat szervezzünk, nemzetközileg elismert kiállítások anyagát gyűjtsük össze. Sajnos az igazgató ezt nem csupán nem értékelte, de miután visszatértem egy év után Münchenből, ahová az Alexander von Humboldt Alapítvány kutatói ösztöndíjasaként jutottam ki, feleségemmel együtt még el is bocsátott az állásomból.

Ezek szerint egy negatív politikai döntés következményeként alakult meg az Etnológiai Központ. Hogyan jött létre, és miért nem néprajzi központnak hívják?

Mivel a múzeum keretei között nem volt többé lehetőség arra, hogy a szlovákiai magyarság néprajzát tudományos keretek közt kutassák, felmerült a kérdés, hogy akkor ez hol és milyen formában lenne megoldható. Az előző évben, 1996-ban megalakult Fórum Kisebbségkutató (akkor még Társadalomtudományi) Intézet vezetőségével úgy döntöttünk, hogy az adott körülmények közt a lehető legjobb megoldás az, ha a Fórum égisze alatt hozunk létre egy néprajzkutató központot. Nem sokkal ezután 1997. október 1-jén indítottuk el, mindennemű állami támogatás nélkül, a komáromi székhelyű Etnológiai Központ működését, melynek a célkitűzése és feladata a szlovákiai magyar népesség népi kultúrájának tudományos igényű néprajzi kutatása lett. Azért nem Néprajzi Központnak kereszteltük el, mert magában az etnológia szóban egy kicsit benne van az összehasonlítás igénye is. A szlovákiai magyarság kultúráját nem lehet úgy kutatni, hogy közben ne törekedjünk arra, hogy megismerjük a velünk egy földrajzi területen élő népek, népcsoportok kultúráját. Értelmezni sem igazán tudjuk a saját népi kultúránkat az interetnikus kapcsolatok feltárása nélkül. Másrészt viszont ezzel a névadással egy kicsit szerettük volna hangsúlyozni vagy inkább csak érzékeltetni az intézmény tudományos jellegét is.

A néprajztudomány mely területeivel foglalkoznak?

A kezdeti szakaszban kidolgoztuk az Etnológiai Központ által koordinált kutatási programokat. A tudományos kutatómunkánk három fő irányvonala az interetnikus kapcsolatok vizsgálata, a szakrális néprajz kutatása, valamint a kultúra és társadalom változásainak etnológiai szempontú analízise. Emellett széles körű dokumentációs és publikációs tevékenységet is folytatunk.

Új társadalomszerveződési formák létrejötte vagy felbomlása mindig nagy hatással volt a kultúrára is. A szlovákiai magyarság népi kultúrájára hoszszú távon mely események hatottak leginkább?

A kultúra és társadalom változásainak minden területét feldolgozni a mi körülményeink közt nehéz lenne, ezért jelenleg leginkább annak egy szegmensével foglakozunk. Volt egy tévhit a magyar néprajzkutatásban (ez a sokat kárhoztatott német nyelvsziget-néprajz öröksége), mely szerint a diaszpórák jobban őrizték saját archaikus kultúrájukat. A néprajzkutatók, akik a kereszténység előtti elemeket keresték a népi kultúrában, mindig a legöregebb embereket kérdezgették, a régi, archaikus kultúra morzsáit próbálták összeszedegetni, miközben arra nem figyeltek, hogy az adott népcsoport napjainkra hova fejlődött. Megítélésem szerint sokkal izgalmasabb kérdés, hogy az impériumváltozások – kezdve 1918-cal – hogyan hatottak a népi kultúrára. Hiszen a szlovákiai magyarság ettől kezdve az iskolákban a csehszlovák oktatási rendszer tantervi követelményei szerint tanult, a kötelező katonai szolgálatot a csehszlovák hadsereg kötelékében abszolválták, és ezek mind hatottak az egyén személyiségére, viselkedésére. A csehszlovák könnyűipar fejlődésével pedig arányosan ment tönkre a szlovákiai magyar kézművesipar, melynek következtében megváltozott az itteni magyar népesség kultúrája. Mindegyik impériumváltozás után újabb és újabb hatások érték az itt élő magyarokat. Ma már, ha beszélünk egy Magyarországon született és élő magyarral, azonnal szembetűnik nekünk a kommunikációbeli különbség. Itt apró nüánszokról van szó, mégis mások, hiszen őket nem ugyanazok a környezeti és kulturális hatások érték, mint a trianoni döntés után leszakadt területen élőket.

A vallási jellegű néprajzkutatás feltételei hogyan változtak a közelmúlthoz képest?

A szlovákiai magyarság vallási néprajzát a rendszerváltásig ideológiai szempontból nem lehetett vizsgálni, holott nagyon fontos része a népi kultúrának. Ennek a hozzáállásnak a gyökerei azonban távolabbra nyúlnak. Amikor a 19. században kialakult a néprajztudomány, akkor a régit, a népit, a nemzetit keresték benne, és minden hiedelemről, szokásról, mely a kereszténység elterjedése után alakult ki, és nem a „pogány” kori hiedelemvilágból maradt ránk, azt tartották, hogy voltaképpen új, és ezért érdemben nem is nagyon foglalkoztak vele. Még a Horthy-rendszer idejében kiadott négykötetes Magyarság néprajzában is csupán három oldalt szenteltek a népi vallásosságnak azon egyszerű okból, hogy nem volt több feldolgozott, begyűjtött anyag erről a témakörről. A szlovákiai magyarság körében pedig a rendszerváltásig gyakorlatilag semmiféle kutatás nem folyt ezen a téren. Sajnos minden szempontból mi sem tudjuk feldolgozni, hiszen egy emberöltő is kevés lenne rá. Ezért egyelőre a szakrális kisemlékek (tehát képes fák, képoszlopok, út menti keresztek, szentek szobrai, kápolnák stb.) kutatásával foglalkozunk, egész Szlovákiában nincs ugyanis olyan intézmény, amely e fontos egyháztörténeti, néprajzi és művészettörténeti jelentőségű emlékcsoporttal foglakozna.

Az Etnológiai Központba érkezőt agyonzsúfolt helyiségek fogadják. Mindenütt könyvek, irattartók, az intézmény dokumentációs tevékenységének velejárói. Milyen területeket érint a központ dokumentációs tevékenysége?

A hatezerötszáz kötetet tartalmazó könyvállományunk törzsanyaga javarészt Morvay Judit és Barabás Györgyi néprajzkutató adományaként, valamint hagyatékokból (Görcsös Mihály és Sima Ferenc nevét kell itt megemlíteni) került hozzánk. ĺgy viszonylag kevés anyagi befektetéssel sikerült egy jól használható néprajzi-honismereti szakkönyvtárat kialakítanunk. Könyvtárunk a nyilvánosság számára elérhető, ám könyveket nem kölcsönzünk, csupán helyben lehet őket olvasni. Ennek ellenére az utóbbi időben, főleg a komáromi Selye János Egyetem beindulásával jelentősen megnőtt az érdeklődés. Ezen kívül itt kapott helyet a Néprajzi Adattárunk. Jelenleg a leltárunkban valamivel több mint háromezer tétel szerepel, javarészt közöletlen kéziratos anyag, mintegy ötvenezer oldal. Jelentős továbbá a fotótárunk (fekete-fehér fényképek, diák, digitális felvételek), valamint a Szakrális Kisemlék Archívum. Utóbbiban jelenleg több mint 2500, adatlappal rendelkező objektumot tartunk nyilván; az adatlapokhoz általában fényképes dokumentáció, térképek, korabeli dokumentumok fénymásolatai stb. is társulnak. Az Etnológiai Központont dokumentációs tevékenysége kiterjed még a Nemzeti Jelképek Adattárára is. Főleg a Dél-Szlovákiában található kopjafák mint nemzeti szimbólumok dokumentálása, kategorizálása tartozik ide. Más nemzeti szimbólumok, mint például a székely kapuk dokumentálása is hozzánk tartozik továbbá. Mindezek mellett fontos dokumentációs egységet képez a Temető Dokumentáció. Célunk, hogy komplex módon számba vegyük a temetőket, a bennük található sírokat és sírfeliratokat; jelenleg mintegy tucatnyi dél-szlovákiai temető teljes sírfeliratanyaga található meg gyűjteményünkben. Ez az adatbázis szinte kínálja magát kultúrtörténeti, néprajzi, nyelvészeti, demográfiai stb. szempontú elemzésre. A sírfeliratok nagyon gazdag és érdekes anyagot képeznek, meglepő, hogy ezeken mennyire nyomon követhetőek az asszimilációs változások.

Néprajzkutatóként és az Etnológiai Központ igazgatójaként is számos szakmai konferencián vett részt. Az itt szerzett tapasztalatainak köszönhető az Etnológiai Központ által rendezett konferenciák hangos szakmai sikere?

Ez biztos így van, de ez nehezen mérhető. Tény, hogy fennállása óta öt nagyobb konferenciát szervezett intézményünk, ami szám szerint talán nem tűnhet soknak, de ezek között voltak nemzetközileg is igazán jelentősek. A 2000-ben rendezett XII. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencia például, mely előttünk többek között Edinburghban, Bonnban, Prágában került megrendezésre, egészen addig példa nélküli volt, hogy egy ilyen „kisebbségi” intézet kapott volna lehetőséget a megszervezésére. A konferencia egyébként kétnyelvű volt, angol és német nyelvű előadásokon lehetett részt venni, anyagát egy éven belül sikerült nyomtatott formában is kiadnunk. A másik nemzetközi konferencia, amelyre büszkék vagyunk, a német nyelvterületről indult, a 2002-ben Komáromban megrendezett Kisemlékkutatók 15. Nemzetközi Konferenciája volt. Az utolsó általunk megszervezett tanácskozás pedig a Jelek a térben címet viselő „országközi” konferencia volt, erdélyi, vajdasági magyar, magyarországi és honi magyar szakemberek részvételével. Témája a szakrális kisemlékek és nemzeti szimbólumok problematikája volt. No és persze ne feledkezzek el e beszélgetésünk apropójául szolgáló rendezvényünkről, a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából 2007. november 16-án megrendezett Hagyomány — migráció — változás (A migrációs folyamatok hatása a szlovákiai magyarok népi kultúrájára) című tanácskozásunkról, amely egyszersmind az Etnológiai Központ tízéves fennállásának és tevékenységének a mérlege is kívánt lenni.

Úgy alakult az intézet működése és fejlődése, ahogyan a kezdetekben elképzelte?

Tökéletes semmi sem lehet, de nyugodtan mondhatom, hogy igen. Nagyjából elképzeléseinknek és céljainknak megfelelő az intézet fejlődése. Igen, még az a tervünk is megvalósult, ami menet közben olykor már-már megfenekleni látszott. A szlovákiai magyarok néprajza című szintézisre gondolok, amelyet ugyan magam jegyzek, de az adatgyűjtésbe számos munkatárs segített be. Sőt, ha belegondolok, hogy a magyar eredeti mellett szlovák fordításban és egy német nyelvű változatban is megjelent azóta, azt hiszem, elégedettek lehetünk. S részben ehhez kapcsolódik a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiai összeállítása (L. Juhász Ilona munkája), amely mára szinte naprakész. Nincs még egy magyar kisebbség, amelynek ilyen részletes és gazdag, több kötetes néprajzi bibliográfiája volna! Szinkronban vagyunk egyébként a szlovák vagy a magyar nemzeti néprajzi bibliográfiákkal, hogy a nemzetköziekről már ne is beszéljek, sőt olykor-olykor meg is előzzük őket. Már eddig is érzékeltettem, hogy a központ elindítása nem csupán az én érdemem, hiszen sokan tekintették szívügyüknek a szlovákiai magyarság népi kultúrájának megőrzését és segítettek ennek az intézménynek a kialakításában. Ez nem egyemberes vállalkozás, hiszen a kezdetektől fogva a feleségemmel, L Juhász Ilonával, aki maga is etnológus, álmodtuk meg és verekedjük végig, sokszor egymást sem kímélve az egészet. Emellett természetesen viszonylag nagyszámú külső munkatársat foglalkoztatunk, jó kapcsolataink vannak a hazai szlovák néprajzi intézetekkel, és külföldön is számos partnerintézményünk van.

Maga a Fórum Kisebbségkutató Intézet nonprofit szervezet. Ezek után felmerül a kérdés, hogy központ az igencsak kiterjedt kutatótevékenységét, a publikációinak és fenntartásának finanszírozását miképpen tudják megoldani. Részesülnek állami támogatásban?

Minden évben kapunk a Szlovák Kulturális Minisztériumtól és a budapesti Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától anyagi támogatást, de ezeket általában konkrét, előre megszabott tevékenységre fordíthatjuk csupán. Bevételeink zömére pályázatok útján teszünk szert. Ezekkel csupán az a gond, hogy a legtöbbjük egy évre szól, ritkábban két évre, majd ezután ismét pályázni kell. Szerencsére a somorjai kollégák azért ezeket szinkronba hozták, így nem eshet meg, hogy teljesen jövedelem nélkül marad az intézetünk. Az igazság az, hogy kutatási célokra, kiállításaink megszervezésére, valamint publikációkra viszonylag könnyen tudunk pénzt szerezni, így évente megjelenő évkönyvünk, az Acta Ethnologica Danubiana mellett még számos többnyelvű kiadvány megjelentetésére nyílik lehetőségünk. Csak felsorolásszerűen hadd említsem meg az Interethnica, a Lokális és regionális monográfiák és a Notitia historico-ethnologica című kiadványsorozatainkat. Ezzel szemben a működési költségeink előteremtése sajnos elég nagy gondot okoz. A könyvtár fenntartására, a villanyszámlákra, fűtésre bizony nehezen teremtjük elő az anyagi fedezetet. De ennél is nagyobb gondot jelent, hogy az intézmény jelenleg méltatlan körülmények közt, hat pici, zsúfolt helyiségben kénytelen működni. Sajnos hiába írtunk kérvényeket, kilincseltünk, egyelőre hosszú távú, számunkra elfogadható megoldás nem született…

A Selye János Egyetem Tanárképző Karának tanáraként hogyan ítéli meg: a diákok kellőképpen nyitottak a néprajztudomány iránt?

Mivel az általam oktatott tantárgyak zömében a választhatóak közé tartoznak, így azok a diákok, akik e mellett voksolnak, általában érdeklődőek, nyitottak. Természetesen minden csoportban akad olyan diák, aki szeretne minél kevesebb munkával túljutni a vizsgán, de ők vannak kisebbségben. A tavalyi évben nyolc diák írta nálam a záródolgozatát, amelyek között voltak valóban kimagasló színvonalúak is. Ebben az évben pedig még többen jelentkeztek. Nézze, világjelenség, hogy a néprajz (és még jó pár „kis” szak) nem tartozik a slágerszakmák közé. Müncheni öreg barátom, példaképem, Vajda László szokta emlegetni, s teljes mértékben egyet lehet vele érteni: nem kell félteni a néprajzot. Az igaz, hogy az eszes gyerekek zöme elmegy jogot, közgazdaságtant vagy medicinát tanulni. De mindig akad majd (ahogy a múltban is akadt) egy-két jófejű őrült, aki a néprajzot választja. S nekünk ennyi éppen elég…