Tél volt, hó esett, és jöttek az ünnepek...

A PiramisEzért nagy dolog, hogy a csapat újra összeállt, és megint a régi. Sokunk számára a lázadó ifjúság idejét idézi majd a Becsület, régi hitekre és nagy álmokra gondolunk viszsza a Szállj, szállj fel magasra... című dal hallatán, és jobb adventi hangulatteremtőt el sem lehet képzelni, mint amikor a több száz fős tömeg együtt dúdolja, hogy Tél volt, hó esett, és jöttek az ünnepek... A Piramis utánozhatatlan hangú énekesével, Révész Sándorral a nagy visszatérés apropóján beszélgettünk.

Egy éve senki nem mert volna fogadni arra, hogy valaha még elmehet Piramis-koncertre. Minek köszönhető ez a csoda?

Az a küzdelem, amit akkoriban vívott a zenekarunk két tagja, nem sok optimizmusra adott okot, de hál istennek legyőzték a kísértéseket és önmagukat. Úgy látszik, a teremtő Istennek vannak kifürkészhetetlen szándékai és rejtett erőtartalékai, amelyekkel megajándékozza az arra szorulókat. Ezekből Som Lajos és Gallai Péter szerencsére gazdagon kapott, összeszedték magukat, és most teljes erőbedobással, nagyon-nagyon lelkesen készülnek a fellépésre.

Mikor volt az a pillanat, amikor a Piramis-koncertről szóló álom kezdett reális tervvé válni?

Körülbelül egy éve kezdtünk el találkozgatni és felmérni egymást. A kezdő lökést a menedzserünk, Rózsa István adta meg, aki azzal az ötlettel jött, hogy a Sziget Fesztivál nulladik napján játsszunk egy nagy koncertet. Időközben változott a helyszín, és Rózsa István elfoglaltsága miatt a mostani koncertek menedzsere is más, de azért töretlenül jó a viszonyunk. Az ő felkérése hozott össze bennünket először, és onnantól kezdve már mind az öten nagyon akartuk, hogy újra együtt zenélhessünk. Olyan örömmel, munkamorállal és a fiatalságunkat idéző energiával vetettük magunkat bele a próbákba, hogy magunk is csodálkozunk, mennyire ugyanazok a srácok maradtunk. Azt látjuk magunkon igazolva, hogy a zene a lélekben van, és ha az nem romlik meg, akkor a testi nyavalyák mind legyőzhetők.

Igazi nosztalgiabulikra számíthatunk, vagy új dalokkal is készültök?

Természetesen a régi dalokat játsszuk el, némelyiket egy kissé felújított hangszerelésben, de lesz egy meglepetés is. Az egyik dalt – hadd ne mondjam el, melyiket – teljesen új köntösbe öltöztettük, és ez alól az új köntös alól már felvillan az az új hangzás, ami esetleg az elkövetkezendő Piramis-lemez alaphangja lehet.

Lesz új Piramis-lemez?

Jövő április előtt nem tudjuk ígérni, de akkor biztosan megjelenik. Nem csak a mostani koncertekig tervezünk, hanem sokkal tovább.

Vagyis bátran ki lehet mondani, hogy újra, és nem csak egy alkalomra, összeállt a Piramis zenekar.

Igen, újra együtt vagyunk, dolgozunk, és felőlünk akár jöhet újabb tizennégy év. Lajosnak és Péternek ez egy új esély, hatalmas változás a kórházak és elvonók után, de nekünk hármunknak is nagyon nagy öröm újra velük dolgozni. Sokat nevetünk együtt, olyan az egész, mintha közben nem is telt volna el ilyen hosszú idő. Néha felemlegetjük a régi nagy kalandokat, egykori szerelmeket is. Annyi minden történt velünk azokban a sűrű időkben, hogy talán soha nem fogunk a sztorizás végére érni.

A hallgatás éveiben nem nagyon ápoltátok a baráti kapcsolatokat?

Nem találkozgattunk rendszeresen, de tudtunk egymásról, figyelemmel követtük egymás életét, és ha valamelyikünkkel történt valami, a többiek mindig ott voltak. Két éve halt meg az édesapám, és a Peti meg a Lajos az ismert okok miatt nem, de a Pinyóka meg a Janó anélkül is eljöttek a temetésre, hogy szóltam volna nekik. Ott álltak mellettem, mint két oszlop, akikbe kapaszkodni lehet, és ez nagyon jólesett. Nagy örömök és nagy bánatok idején mindig megtaláltuk egymást, akkor is, amikor egyébként másfelé ágaztak az útjaink. Szerencsére soha nem volt olyan konfliktus vagy disszonancia közöttünk, amely lehetetlenné tette volna, hogy bármikor egy asztalnál vagy a próbateremben találkozhassunk.

Egyáltalán miért kellett annak idején, 1981-ben szétválnotok? Lehet, hogy ha együtt maradtok, végigzenélitek az elmúlt húsz évet is, mint sok más zenekar, és Péter meg Lajos sem kerül ennyire az alkohol hatalmába.

Elsősorban én éreztem megrekedtnek a kreativitásunkat. Ez, sajnos, analógiába hozható egy zátonyra futott házassággal is – egyszerűen mindenből elegem volt. Valahogy nyögvenyelősen mentek a dolgaink, az utolsó lemezünk, az Erotika megszületése számomra már kicsit nehézkes volt, és úgy láttam, itt az ideje, hogy dobbantsak, ha nem akarok ebbe belefásulni. Aztán elmúlt tizenegy év, és 1992-ben már adtunk néhány emlékezetes koncertet – remélem, ezek a mostaniak is ilyenek lesznek.

Az említett két tag nagyon keserves buktatókon keresztül jutott el idáig, hogy újra színpadra állhasson. Ha nem is ilyen nagy kudarcok és ballépések után, de te is sokat változtattál az életviteleden.

A Piramis felbomlása után egy évig egy világjáró hajón, majd egy német szigeten dolgoztam, a hazatérésem után pedig azonnal leköltöztem vidékre. Nem voltak bennem nagy elhatározások, még azt sem mondhatom, hogy teljesen elegem lett a városból, egyszerűen csak csöndre és békességre volt szükségem. Nagyon jó barátaim éltek tanyán, náluk, tőlük láttam, hogy milyen szép összhangban lehet együtt létezni a természettel, és gondoltam, kipróbálom. Aztán, amikor megtapasztaltam, hogy nekem sem okoz gondot fát vágni, cserépkályhában tüzelni, a kútról húzni a vizet, és két kilométernyit biciklizni egy kiló kenyérért, úgy döntöttem, maradok. Annyi húzós, zaklatott dolog történt már addig a pesti életemben, hogy ahhoz képest ez a nyugalom maga volt a csoda – mintha addig csak lihegve kilélegeztem volna, most pedig jó mélyen belélegeztem.

Egyáltalán nem hiányzott a pesti nyüzsgés, a barátok, a koncertek?

Ha hiányzott, akkor feljöttem, de én addig sem voltam egy nyüzsgő fajta, amíg itt éltem és benne voltam a dolgok sűrűjében. Azt mondhatom, hogy vidéken mindenért kárpótolt a természet közelsége. Több tízezer hektáros erdő mellett éltem, hatalmasakat barangoltam, dolgoztam a házamon, nevelgettem a cicáimat, és közben úgy feltöltődtem, hogy onnan adtam ki az első szólólemezemet is.

Mi hozott vissza Budapestre?

Az a tény, hogy ma aktív zenészként csak itt lehet dolgozni, társakat verbuválni, próbálni. Persze, megoldható a dolog úgy is, hogy az ember naponta feljön autóval, de kétszáz kilométeres távolságból ez már fárasztó dolog. El kellett döntenem, hogyan tovább, és húsz év tanyasi lét után azt mondtam, hogy visszatérek a gyökereimhez, ami az én esetemben a várost jelenti. Végül is ez a vidéken töltött idő elég volt arra, hogy elvégezzem az addigi életem teljes leltárját, és megtanuljam, melyek az igazán fontos dolgok. Nem hiszek a véletlenekben, tudom, hogy a sorsom szerves része volt az az időszak, és nem kerülhettem volna el, mert enélkül nem lennék az, aki. Átmosott a természet tisztasága, megtanultam a saját belső rendem szerint élni, nagyobb távlatokban és mélységekben látni a dolgokat. Nagy bánatokat is megéltem abban az időszakban, eltemettem az édesanyámat, a nagyszüleimet, néhány jó barátomat, és mindezt máshol nem tudtam volna így feldolgozni.

Más emberként tértél vissza?

Igen. Levedlettem a régi bőrömet, és egy új, sokkal érzékenyebb, ugyanakkor felvértezett ember jött vissza. A show-biznisz már nem tud olyan sebet ejteni rajtam, ami fájna, mert nem tud meglepetést szerezni. Amikor elmentem vidékre, már betöltöttem a negyvenet, és ahogy Márai írja, a férfinak negyvenéves korára mindent tudnia kell. Azt hiszem, igaza van, mert ettől a kortól kezdve olyan nagyon sok inspiráló újdonság már nem történik velünk, csak ismételjük magunkat különböző variációkban.

Mennyire követted figyelemmel a magyar zenei életet azokban az években, amikor nem voltál aktív résztvevője?

Nem nagyon. Rádiót hallgattam, de televízióm nem volt, és most sincs. A szóra érdemes eseményeken azért mindig ott voltam, ha legendás külföldi zenekarok vagy a hazai nagyok léptek fel, azokról a koncertekről sosem hiányoztam. Fellépéseket csak ritkán vállaltam, egyszer Charlie hívott, amikor Király Lindával énekeltünk, aztán Vörös István, a Prognózis énekese szólított meg, oda is nagyon boldogan mentem, de egyébként a szólólemezeimre tartogattam a mondanivalómat. A zenészkollégákkal azért tartottam a kapcsolatot, a sors mindig úgy alakította a dolgokat, hogy ha feljöttem Pestre, kereszteződjenek az útjaink. Városlakóként nagy örömmel hallgatták az én vidéki élménybeszámolóimat, és némelyiküknek kedvet is csináltam ehhez az életformához. Demjén Rózsi az én példámat követve vett házat vidéken, mert mindig mondogattam neki, hogy ezzel a finom érzékeny lelkével semmi keresnivalója a városban.

Ma is megvan ez a vidéki mentsvárad?

Ma már nincs, de bármikor visszamehetek oda, mert egy nagyon kedves barátom vette meg. De már az életemhez tartozó dolog a természetjárás, és még az is lehet, hogy egyszer újra veszek egy házat valahol egy erdő mellett.

A szólólemezek mellett az elmúlt években dokumentumfilmet is készítettél a Beatlesről. Mikor lehet ezt majd látni?

Még dobozban van a film. Kriskó Zoli barátommal készítettük Liverpoolban, azokon a helyeken, ahol a Beatles tagjai születtek, iskolába jártak, zenélni kezdtek, és egy angol barátunk elmondta hozzá a zenekar történetét. Szerintem egy klassz Beatles-sztori magyar optikával, és remélem, valamikor tavasszal a közönség is láthatja. Most egyáltalán nincs időnk ezzel foglalkozni, mert ezerrel a Piramis-koncertekre készülünk.

Külföldön csak Szlovákiában léptek fel. Ez megtisztelő gesztus az itteni rajongók felé, vagy a véletlen műve?

Természetesen alakult így. A Piramissal régen is nagyon sokat koncerteztünk Szlovákiában, most is úgy megyünk oda, mint a rég nem látott jó barátjához megy látogatóba az ember, és bár izgul egy kicsit, a lelke mélyén tudja, hogy ott fogják tudni folytatni, ahol évekkel ezelőtt abbahagyták.

Mielőtt megszületett a döntés, hogy bevállaljátok az Arénát, felmértétek, van-e igény a mai zenei piacon a Piramisra?

Egyáltalán nem foglalkoztunk ezzel, mert azt hiszem, nem is dolgunk. Tudjuk, mit akarunk, és teszszük a dolgunkat – ha a fogadtatással törődnénk és ahhoz idomulnánk, az már művi lenne. Az az új hangzás, amire az előbbiekben utaltam, szintén magától alakult ki, nem piackutatás terméke, hanem a mi ötletünk, és épp azért bízhatunk a jó fogadtatásban, mert nem idegen a régi Piramistól.

A te hangod mennyire van formában?

Naponta négy-öt órát próbálunk, és már érzem az erejét. Ugyanolyan, mint amikor naponta koncerteztünk, mert mindig vigyáztam rá.

Egyszer egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy neked most már másfajta fények fontosak, nem a reflektorsugár és a vakuk villogása. Azért ekkora bulik előtt csak izgul az ember?

Persze, de már nem a sikeréhség hajt, sokkal inkább a zenélés öröme. Most már nem úgy készülök a koncertekre, mint a saját nagy fellépésemre, hanem ahogy a karácsonyra készül az, aki elsősorban adni szeret. Itt úgysem a Piramis visszatérése a fő produkció, hanem Som Lajos és Gallai Péter példamutatása. Az, hogy most a pódiumra a tudása legjavával kiáll két olyan ember, aki az elmúlt években megjárta a poklok poklát, és már csaknem elveszítette önmagát, mindennél nagyobb teljesítmény, és minden elismerést megérdemel.