Téglagyári történet

Szerette kihallgatni a nagyokat. A bátyja jóval idősebb volt nála, igazi nagyfiú, s nemigen törődött vele. Egyszer ugyan megmutatta, hogyan kell úgy csinálni, hogy kijöjjön az emberből az, és belőle kis is jött, az. Ez mi, kérdezte, amikor látta a furcsa valamit félrecsorranni. Egymillió kisgyerek, törölte le magát a bátyja, és beledobta a zsebkendőt az udvari klozetba. A fiú elsírta magát. A bátyja most egymillió csecsemőt hajított a klozet bűzébe. Nem úgy van az, nevetett a nagyfiú, csak az egyikből lehetne gyerek. A fiú tovább zokogott, mert egy gyerek klozetba dobása is gyilkosság. Elképzelte, hogyan vergődik az udvari budi szarában az a csecsemő, amíg meg nem fullad. Hülye vagy, csapta fejbe a bátyja a bukósisakjával.

Most is hallgatózott. A nagyok Aniról beszéltek. Az Ani nekem tegnap megvolt, hencegett a bátyja Dugó előtt. Kétszer is. Hogy volt meg, vakkantott rá Dugó. Kazlazott éppen…

Hogy a kazlazás mit jelent, a fiú éppenséggel nemcsak tudta, hanem művelte is. Ilyenkor a száradó téglát meghatározott formákban kell átrakni, magasan, fel a tetőcserepekig, hogy a friss nyerstéglának legyen hely a szárító-színekben. Másnap hajnalban épp kazlazni megy a téglagyárba, hogy annyi pénzt keressen, amennyin nadrágot tud venni magának.

Rakta a téglát, folytatta a bátyja, amikor hátulról megleptem. Meglepted, köpött egy hegyeset Dugó. Megleptem. Meglepted. Hogy lepted meg?

A fiú szájpadlása kiszáradt. Mozdulatlanul ült az ajtó hasadékánál, és lüktetve fülelt. Hogy lepted meg? Hátulról. A tó felőli színben. Hátulról, dünnyögött hitetlenkedve Dugó, a tó felőli színben. Ott. Rakosgatta a téglát. Rövidnadrágban volt, meg egy vékony pólóban. Melltartó nélkül. Nem volt rajta melltartó? Nem volt. Szép, duzzant mellei vannak. Sejthető, hagyta rá Dugó. Mögéje settenkedtem. Nagyot nyelt. Maga elé képzelte a jelenetet. Ahogy a bátyja Ani mögé oson, aki rövidnadrágban és egy szál pólóban hajlong. Aztán, hogy volt? Hátulról megmarkoltam mind a két mellét. Szédült. Nem ellenkezett? Nem. Hát akkor mit csinált? Remegett. Remegett? Remegett. Harsányan röhögött a két nagyfiú, neki majd megszakadt a szíve. A többit nem mondom el. Még szép, fuldokolt a röhögéstől Dugó, még szép. Elkaphatod te is! Akár el is kapom. Nem fog ellenkezni? Ugyan, marháskodsz? Akkor elkapom… Röhögés, csönd… Kerülünk egyet? Kerüljünk, hagyta rá a másik. Picsába a nőkkel!

Nyugtalan éjszaka hajnalán baktatott a téglagyár felé. Egyenesen a tó felőli színbe ment. Kelletlenül kezdett hozzá a téglák pakolásához. Pontosan illesztgette az éleket, nehogy kifelé tartson a kazal, mert akkor rádől valakire.

Szia, kicsi! Egész testében megrándult. Szia… Ani! Te is? Mit gondoltál, kelletlenkedett a lány. Tegnap elhülyéskedtem az időt. A bátyám mégis igazat mondott… Nem is nézel rám? Dolgozom. Akkor dolgozz, sértődött meg a lány, és a szemközti oldalon hozzákezdett a munkához.

A szeme sarkából néha rápislantott. Fehér rövidnadrág, vézna trikó. Mellbimbói kidomborodtak a hitvány anyag alól. Némán dolgoztak. Délben mindketten hazamentek, a fiú rántott levest evett és pörköltmaradékot uborkasalátával. Fájt a karja, de inkább a szíve hasogatott. A kis kurvája. Elkapom én is. Még ma.

Lassan telt a délután. Továbbra sem beszéltek. A fiú összeszorított fogakkal rakta a kazlat, megkettőzte erejét az elhatározás. A kétségbeesés.

Most, gondolta, amikor kezdett homályosodni a színben. Itt az idő. De a lábai nem vitték a lány felé. Meg merem csinálni. Nem fog ellenkezni. De nem indult mégse.

Meddig maradsz, kérdezte Ani. Amíg a kezemet látom. Te? Én még végigrakom ezt a sort, azután hazamegyek. Elég volt mára.

Rakta tovább a téglát. Mellmagasságig ért a sor, nem kellett hajlongania hozzá. Abbahagyta a munkát, a lányt nézte, aki csak dolgozott, semmit se vett észre az egészből. Elindult. Megállt mögötte. Ani érezte tarkóján a fiú leheletét. Ő is megállt, várt. A fiú mázsásnak érezte a kezeit, beleizzadt, ahogy felemelte őket. Egészen közel lépett hozzá, hasán érezte a kemény fenék nyomását. Lassan ölelte körül a lányt, mindkét tenyerét rátapasztva a meleg, rugalmas mellekre. A lány nem ellenkezett. Állt, remegett. Remeg, ujjongott fel a fiúban. Sokáig álltak így. Keze egyre görcsösebben markolta a lányt. Nem tudta, hogyan kell innen továbblépni. Hogyan kell megkapni. Hogyan lesz meg Ani…

A lány türelmesen várt a sorsára, ami nem következett el. A fiúból egyszerre feltört a zokogás, a szégyen, a reménytelenség, a tehetetlenség, a megalázottság zokogása. A lány ugyan nem nagyon értette, mi zajlik mögötte, de a sírás hallatán anyai ösztönei feltámadtak benne. Gyöngéden lefejtette melléről a görcsös kis ujjakat, szembefordult a fiúval, átölelte, később az ölébe ültette, hagyta, sírja tele a mellét a könnyeivel.

Aznap éjszaka Ani megkísértette álmában. Megint ott álltak a színben, ő a lány háta mögött, keményen markolva kemény és forró melleit. Egyszerre olyasmit érzett, amit azelőtt soha. Reggel nagyon szégyellte magát, és a pizsamanadrágját eldugta a párnája alá az anyja elől. Nem tudta, mert nem tudhatta, ezen az éjszakán Ani elindította a férfikor komor ragyogásai felé.