Sztálin dácsájában hatvan orosz törte rá az ajtót

Zuzana Mináčová felvételeForgatókönyvíróként három Forman-filmet jegyez: a Válogatás, az Egy szöszi szerelmei és a Tűz van, babám! ugyancsak fontos darabjai annak az életműnek, amelyért az elmúlt napokban Cseh Oroszlánnal jutalmazták Prágában. Ivan Passer 1969-ben hagyta el Csehszlovákiát, méghozzá Milos Forman társaságában. De amíg Forman rendezőként dolgozott tovább, egy évvel fiatalabb kollégája és jó barátja, aki a Fekete Péterben asszisztensként működött mellette, előbb különböző egyetemeken tanított (főleg színészetet), és csak később állt ismét kamera mögé. S amíg Forman maradt New Yorkban, ő Los Angelesbe költözött, és ott él ma is. Onnan utazott haza, Prágába, hogy személyesen vegye át a Cseh Filmakadémia rangos díját, a Cseh Oroszlánt.

„Ő nemcsak mesélni tud szépen, hanem hallgatni is” – mondta róla Miroslav Ondříček, a világszerte ismert és elismert cseh operatőr, nem egy Forman-film (Oscarra is jelölt) fotográfusa, akit később, már az üvegszoborral a kezében Ivan Passer mesterei egyikének nevezett. És sorolta a többieket: Vojtěch Jasnytól Evald Schormig, Jan Němectől Jiří Menzelig mindenkit, aki itthoni munkájában inspirálta őt. Majd finom mosollyal az Akadémia tagjainak is megköszönte, hogy: „Kedves gesztussal jelzik, hogy már elmúltam harminc.”

Paradox helyzet: első filmje, az Intim megvilágításban, amelyért a New York-i filmkritikusok díját is elnyerte annak idején, mostanáig az egyetlen cseh filmje. Amerikai állampolgárként itthon azóta sem forgatott.

Ezt sajnálom a legjobban. Hogy nem volt lehetőségem többet dolgozni ott, ahol a pályámat kezdtem, s azokkal, akikkel elindultam. De az örömöm sem kisebb, hiszen olyan filmet hagyhattam magam mögött, amelyet a nézők azóta is nagyon szeretnek. Mehetek bárhová a világban, bármilyen fesztiválra, az Intim megvilágításban rögtön szóba kerül, és mindenki azonnal a hajdani cseh filmiskoláról faggat, ami nagyon nagy boldogság számomra.

Amerikai filmjei közül elsőként, gondolom, a Sztálint írják a neve mögé, amelynek az operatőre az ugyancsak Oscar-díjas Zsigmond Vilmos volt, s egy részét Magyarországon forgatták.

Az utolsó jeleneteket Sztálin dácsájában vettük fel, ezt nem felejtem el soha. Már épp ünnepelni akartunk, bontottuk a pezsgőt, hogy vége, befejeztük, az utolsó snittet is felvettük, amikor hirtelen vagy hatvan orosz tört ránk óriási üdvrivalgással, hogy a Szovjetunió már a múlté, nincs többé, köztársaságokra hullott szét az ország, s természetesen mind, ahányan voltak, részegen tomboltak. A filmbeli Sztálin, Berija és Vorosilov pedig ott forogtak köztük, üres pezsgős pohárral a kezükben. Elképesztő helyzet volt, furcsa látvány. Egy pillanatig úgy éreztem, én okoztam a szovjet nagyhatalom szétesését, amit mellesleg régóta vártam.

Komoly sikere volt a filmnek. Mivel az HBO égisze alatt forgatta, Emmy-díjat nyert, amelyet a szakma televíziós Oscarnak nevez.

Nagyon nagy elismerés volt ez számomra. Azóta is gyakran vetítik, bár az átlag amerikai azt sem tudja, ki volt Sztálin. Maga a történet is olyan számukra, akár egy sci-fi vagy egy horror. De legalább megnézik. Amerikában évente hat-hétszáz olyan film készül, amely nem is jut el a nézőkhöz. Egyszerűen nem forgalmazzák. Ami nem azt jelenti természetesen, hogy nincs köztük jó, csak egyszerűen olyan nagy a konkurencia.

Az orosz nézők is láthatták a Sztálint?

Moszkvában, a Dom Kinóban, a város legnagyobb mozijában volt a bemutatója három és fél ezer ember előtt. Pontosan az történt, amit vártam: sírtak a nézők a film végén. Aki aztán odajött hozzám, azzal gratulált, hogy Oroszország talán még húsz év múlva sem lesz érett egy Sztálin-film elkészítéséhez. Tizenöt év telt el a film bemutatója óta. Egyelőre nem született újabb Sztálin-film. Az oroszok életében ez a téma még mindig komoly trauma.

Az ön életében nem jelentett lelki megrázkódtatást, hogy a negyvenes évek derekán a háborús árvák iskolájába járt?

Egyáltalán. Én már ezt akkor, tizenkét évesen is egyfajta kalandként fogtam fel. Ugyanis a diákoknak csak egy része volt háborús árva, a többiek kezelhetetlen gyerekek voltak. Mint én, aki belevaló kölyökként orvvadász volt. Pisztollyal és öt vadászkutyával.

Pisztollyal?

Loptam. Kiraboltunk egy német katonai vagont. A háború végén megállt egy szerelvény a városunk határában, és ott rekedt. Az SS-katonák elmenekültek, a fegyvert szállító vonat meg ott maradt. Mi pedig, kalandra éhes gyerekek, felfeszítettük a ládákat, és mindenki vitt, amit csak bírt. Nekem még egy amerikai pisztoly is jutott. Iránytűvel a kezünkben bolyongtunk az éjszakában, élveztük, hogy igazi fegyverrel bujkálhatunk a sötétben. Reszkettünk az izgalomtól, nem is akartunk hazamenni, annyira élveztük a helyzetet. Egyszer aztán ki is maradtam otthonról. Tíz napig semmit sem tudtak rólam. Csavarogtam. Nem érdekelt, hogy izgulnak miattam. Nagyfiúnak éreztem magam, akinek hatalmas titka volt: pisztollyal a zsebében közlekedett. Amikor aztán hazataláltam, apám nem sokáig töprengett, mi legyen a büntetésem. Összepakolta a dolgaimat egy kofferbe, és csak annyit mondott: „Beadlak egy bentlakásos iskolába.”

Nem ijedt meg?

Inkább a szabadságomat féltettem. De ahogy átléptük az iskola kapuját, és megláttam, hogy az udvaron szinte élethalálharcot vív a két focicsapat, tudtam, hogy jó helyen leszek. Apámtól gyorsan elbúcsúztam, és már be is álltam közéjük. Hogy ott és akkor véget is ért a gyerekkorom, arra csak évekkel később jöttem rá, amikor benőtt a fejem lágya. Addig viszont csak a hatalmas csatározások izgattak. Volt a fiúk között egy magas, szép arcú srác, akit mindenki csodált, ő meg mintha a vezérük lett volna, úgy viselkedett. Nekem egyáltalán nem volt rokonszenves. Jamesznek hívták, nem Dzséjmsznek, pedig az igazi neve Milos volt. Milos Forman. Az én szememben túlságosan magabiztosnak tűnt, úgy láttam, mindenáron ki akar emelkedni a többiek közül. Mindenben a legjobb akart lenni, s ez idegesített. Az iskolában kifüggesztettek egy táblát. Mind a tizenhét gyerek neve ki volt írva a többségük el is hagyta később az országot, és ma is külföldön él, és minden név mögött pontok álltak, amelyeket akkor kaptunk, ha szépen megágyaztunk, ha rendesen viselkedtünk az órákon, vagy ha tiszta volt a körmünk. A legtöbb pontja mindig Milosnak volt, nekem általában a legkevesebb. Tehát még a táblán is távol álltunk egymástól.

Hogy kötöttek aztán mégis életre szóló barátságot?

Úgy, hogy elkezdtünk versenyezni. Sakkban, teniszben, pingpongban, atlétikában, mindenben. És ez azóta sem változott. Ha elmegyek hozzá Connecticutba, vagy a sakktáblát húzza elő, vagy azonnal odacsal a biliárdasztalhoz. Milos megszállott játékos. Úgy örül, ha győzni tud, akár egy gyerek.

Mikor hagyták el aztán a poděbradyi iskolát?

Amikor bezárták a kommunisták. Mivel a cserkészmozgalom megalapítójának, Lord Robert Baden-Powellnek a felesége alapította, burzsoá fészeknek kiáltották ki, az igazgatónak nagyon sok kellemetlenséget okozva. Tanáraink közül nem mindenki volt a rendszer lelkes híve, de tanított bennünket egy meggyőződéses kommunista is, aki mindig nagyon rendes volt hozzánk. Ettől függetlenül mi Vologyának hívtuk. Pár évvel ezelőtt levelet írt nekem, és küldött egy fényképet, amely a cserkésztáborban készült rólunk. Václav Havel is rajta van, aki szintén ott tanult, velünk. Emlékszem, Bogár volt a beceneve. Biztosan azért, mert mindig olyan kócos volt, rendezetlen, és soha semmiből nem akart kimaradni. Egyszer, lámpaoltás után az idősebb fiúk két pár bokszkesztyűt húztak elő. Az egyiket Havel kapta, a másik párat, merő rosszindulatból, egy nála két fejjel magasabb srácnak dobták oda, aki már az első ütésével hatalmasat mért az ellenfelére. Havelnek azonban semmi sem fájt. Nem adta meg magát. Küzdött, amíg küzdhetett. De akárhogy püfölte is őt a fiú, már patakokban folyt a vér az orrából, mégsem sírt. Elképesztő kitartás volt benne.

Ön meg balhéból balhéba keveredett. Három gimnáziumból tanácsolták el, sőt még a főiskoláról is kizárták egy időre.

A harmadik év után. Akkor jöttek rá, hogy hamis életrajzzal jutottam túl a felvételin. Egyszer össze is számoltam: különböző okok miatt nyolcszor dobtak ki az iskolából. Poděbradyban is mindent szabotáltam. Ennek persze komoly oka volt. Egészen addig szabadon éltem, mint a madár, azt csináltam, amit akartam, aztán bezártak egy erődbe, amelynek három méter vastag falai és kicsi kis ablakai voltak. Órákon át képes voltam a hömpölygő Elbát bámulni, a réteket-mezőket, ahová ki nem mehettem. A füzeteimet és a könyveimet rendszeresen a padban hagytam, a házi feladatot soha nem írtam meg. Azzal tanácsoltak el, hogy nem voltam együttműködő. Hogy az asztaliteniszen kívül semmiben sem jeleskedtem. Ami igaz volt. Egyvalamit azonban mégis ott tanultam meg: dolgozni és túlélni.

Dolgozni? Mit?

Könyvkötészetet tanultunk és kovácsmesterséget. Nekem mind a kettő tetszett. És Milossal is ott kötöttem szövetséget. Bíztunk egymásban, adtunk a másik véleményére. Jó filmeket akartunk készíteni, és ki is találtuk, hogyan. Azokat az alkotásokat, amelyeket főiskolásként láttunk, nem szerettük. Vígjátékokat akartunk forgatni, mert rájöttünk, hogy a humorral szemben elnézőbbek a cenzorok. Azokban az években ráadásul az volt a szlogen, hogy „Szórakoztatni kell a népet!” S hogy a történet valós legyen, kint, az életben akartunk forgatni, nem a berendezett stúdióban. És amatőr színészekkel, mert attól tartottunk, hogy a hivatásos színészek nem hallgatnának ránk, hiszen fiatalok voltunk. A szocialista realizmus amúgy is megfertőzte őket, nekünk az olasz neorealizmus tetszett. Az életízű játék.

Hol talált állást, miután kihajították a filmművészetiről?

Voltam hegesztő és kőműves, dolgoztam egy vízi erőmű építésénél, majd hosszabb időre egy jórészt cigányokból álló vándorcirkusz tagja lettem. Csináltam én sok mindent. Akkor kezdtem el dolgozni, amikor három héttel az érettségi előtt kirúgtak a gimnáziumból, mint osztályellenséget. Ötéves voltam, amikor a szüleim elváltak, apám német munkatáborba került, s amíg nem sikerült megszöknie, különböző családok neveltek bennünket. Mi a nővéremmel ezt végig kalandként fogtuk fel, mert tudtuk, hogy nemsokára visszakerülünk valamelyik szülőnkhöz. Apám később kuláklistára került, és ezt kellett eltitkolnom a főiskolai felvételinél, ezért írtam hamis életrajzot.

A rendezéshez bizonyára akkor került közel, amikor el kellett hagynia a főiskolát, és egy idő után beállt asszisztensnek.

Ladislav Helge rendezte a Magány című filmjét, és amikor egy nap a forgatás vidéki helyszínéről Prágába kellett mennie, hogy az elvtársak bizonyos dolgokat számon kérhessenek tőle, én folytattam a munkát helyette. Miután megnézte a felvett anyagot, megveregette a vállam. Pedig az első napokban még azt sem tudtam, mi a dolga a rendező másodasszisztensének. Csak álltam és bámultam. Nem reménykedtem benne, hogy sokáig maradhatok a stábbal. Egy nap aztán tyúkra volt szükség az egyik jelenethez. Mindenki elindult a faluba, csak én maradtam mozdulatlan. A rendező és a két operatőr olyan furcsán néztek rám, hogy már kellemetlen volt, azért aztán lassan én is elballagtam. De pont ellenkező irányba, mint a többiek. Be is tévedtem egy udvarra, ahol váratlanul rohanni kezdett felém egy kutya, a tyúkok szétröppentek, és egyikük épp a karjaimban kötött ki. ĺgy én voltam az első, aki teljesítette a feladatot. „Maga tehetséges ember mondta a rendező. Menjen el egy üveg borért!” És így maradtam mellette, ezután rendeztem életemben először.

A Formannak írt forgatókönyvek mellett, még az Intim megvilágításban előtt Hrabal novellája alapján rendezett egy rövidfilmet. A Gyöngyök a mélyben egy részét, az Unalmas délutánt. Schorm, Menzel, Chytilová és Jireš is akkor indultak a pályán.

Nem volt köztünk semmiféle vetélkedés, ha arra gondol. Drukkoltunk egymásnak. Úgy éreztük, egymásnak teremtünk lehetőséget, ha jó filmet készítünk. Tehát igyekeztünk a másik segítségére lenni, olvastuk egymás forgatókönyvét, megbeszéltük a szereposztást, később a vágást, olyanok voltunk, mint egy igazi futballcsapat. Elválaszthatatlanok.

Forman forgatókönyvírójaként és az Intim megvilágításban rendezőjeként mennyit kellett várakoznia Hollywood kapujában, míg bebocsátást nyert?

A Cutter útjaival kezdtem 1981-ben, Jeff Bridgesszel a főszerepben. Aztán főként tévéfilmeket forgattam, majd 1999-ben A kívánság fáját, amely egy néger ügyvédnő megható, romantikus története. Egy évvel később ismét tévéfilmet rendeztem, majd 2005-ben, Nomád címmel újra játékfilmet.

Sok mindent olvastam a Nomád forgatási nehézségeiről. Igaz, hogy Szergej Bodrov, a neves orosz rendező fejezte be a filmet?

Igaz. Mivel Kazahsztánban forgattuk a filmet, a helybeliek olyan helyzetekbe kényszerítettek, hogy egy idő után azt mondtam: „Ezt már tényleg nem vállalom.” Mínusz tízfokos hidegben nem forgatok harminc mezítlábas gyerekkel. A bürokratikus gondolkodás azonban nem tette lehetővé, hogy később vegyük fel a jelenetet, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. Szergej Bodrov remek rendező, örülök, hogy végül ő vette át a rendezést. Gyönyörű, egzotikus tájakon hatalmas csatajelenetek és egy feláldozott szerelem. Ez a történet magva. Egy megható, tizennyolcadik századi legenda.

Elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer még cseh filmet is forgasson?

Ez minden vágyam. Túl a hetvenen még egyszer itthon dolgozni. Legalább egyszer, egyetlenegyszer.