Szigorúan ellenőrzött mondatok, Hrabal nélkül

Kleb Attila felvételeEz fogta meg Jiří Menzelt, az Oscar-díjas prágai rendezőt is, aki az író több művét filmre vitte már. Jan Dítě kis pikolófiúból lett milliomos szállodatulajdonos, majd zuhant egy nagyot, és életét útkaparóként fejezte be. Hányatott sorsa volt a regénynek. Bohumil Hrabal 1971-ben írta, de sokáig csak kézirat formájában jut(hat)ott el az olvasókhoz. Előbb Nyugaton jelent meg, majd 1982-ben félig illegálisan Csehszlovákiában is kinyomtatták, de nem sokkal később be is vonták. Amikor hivatalosan került a könyvesboltok polcaira, 1989-ben a legendás Činoherní klub társulata, Ivo Krobot rendezésében – hatalmas sikerrel – már be is mutatta. 1995-ig volt műsoron a darab, s 193 alkalommal játszották. Sok bonyodalom előzte meg a regény filmre vitelét is. Több mint tízéves huzavona után került vissza a rendezés lehetősége Jiří Menzelhez, aki elsőként kapta meg a szóbeli beleegyezést az akkor már nem igazán egészséges írótól. Aki azzal, hogy Karel Kachyňának is igent mondott, mindkét rendezőt kellemetlen helyzet elé állította. Később, amikor Bohumil Hrabal halála után Jiří Menzel emelt fővel került ki a megfilmesítés körüli, immár produceri patáliából, Milos Forman, Jan Svěrák és Jan Hřebejk is megkapta a rendezés lehetőségét. Forman rögvest lemondott róla, Svěrák rövid gondolkodás után köszönte meg, hogy őt is felkérték, Hřebejk már a forgatókönyvet is elkészítette, ennek ellenére mégis visszalépett.

Ilyen kerülő úton jutott vissza a puszta lehetőség Jiří Menzelhez, aki a több mint tíz évvel ezelőtt írt forgatókönyvet teljesen elfelejtette, s az elmúlt két év alatt újabb és újabb változatokat készített, míg idén márciusban aztán elkezdte a forgatást. Az Őfelsége pincére voltam felvételei a nyár elején be is fejeződtek, a 66 forgatási nap alatt 42 ezer méter filmszalag fogyott el, ezt kellett megvágni úgy, hogy a film decemberben közönség elé kerülhessen. Jiří Menzel hosszúra nyúlt szünet után tehát ismét filmrendezőként hajol majd meg a színpadon, és ismét Bohumil Hrabal „társaságában”. A láthatatlan emberről beszélgetésünk elején csak annyit mond: „Remélem, onnan fentről ő is eljön majd a vetítésre, és kellemesen fog szórakozni.”

Soha nem telt még el ennyi idő két filmje között. A Csonkin közlegényt ugyanis, Vlagyimir Vojnovics regénye alapján, 1994-ben forgatta. Azóta, mint sokszor nyilatkozta, nem talált kedvére való anyagot. A Hrabal-művet ugyanis a producerek csatározásai miatt több évre el kellett eresztenie. Most boldog? Kész a film...

Másfél évig írtam a forgatókönyvet, miután megkaptam Hrabal úr engedélyét a megfilmesítéshez, utána kezdődtek a zűrök. Ilyesmi másokkal is előfordult, velem most először. Már le is mondtam a lehetőségről, sőt még örültem is, amikor úgy festett a helyzet, hogy Jan Hřebejk forgat filmet a regényből, mert ő az, akit én is alkalmasnak tartottam a feladatra. Az élet aztán mégis úgy hozta, hogy visszatalált hozzám az anyag. Különösebb vágyaim soha nem voltak egy-egy filmmel kapcsolatosan. A Pacsirták cérnaszálon esetében is az történt, hogy amikor megjelent az alapjául szolgáló könyv, az Apróhirdetés egy házra, amelyben már nem akarok lakni, elképzelhetetlen volt, hogy abból film születhessen. Aztán jött a Prágai tavasz, és úgy gondoltam, kár lenne kihagyni a lehetőséget, ki tudja, meddig tart az ideológiai enyhülés. És valóban én szorgalmaztam, hogy a novellából mihamarabb film legyen. Aztán volt még egy nagyobb erőfeszítésem ezen a téren. A Pacsirták után, akárcsak az elkészült film, Hrabal úr is listára került. A mozinézők nem számolhattak vele. Nyolc évembe telt, míg a Sörgyári capriccióval megtörtem a jeget. A többi filmem azonban mások támogatásával, szinte magától született. Nekem a kisujjamat sem kellett mozdítanom, hogy lehetőséghez jussak.

Mindig ilyen kivárós volt? Vagy inkább küzdésképtelen?

Nem tehetek róla, engem így neveltek. A szüleim gyakran letorkoltak, rendreutasítottak. Nekem soha semmit nem volt szabad. Nem vehettem követ a zsebembe, nem kiabálhattam... azért ilyen gyenge a hangom. Engem az anyukám mindentől féltett, nehogy bajom essen, örökké csak aggódott miattam. És mindenkinek köszönnöm kellett.

Önkritikája nem ismer határokat. Lusta embernek tartja magát, azt állítja, ambíciói egyenlők a nullával, és önbizalom dolgában sem áll valami jól. Nincs ebben egy kis rájátszás?

Nincs. De hogy én ezt kimondom... a negatív dolgokat szívesebben hallja önmagától az ember, mint másoktól. A teljes igazság azonban az, hogy én olyan időszakban nőttem fel, amikor az embereket a cselekedeteik alapján értékelték, és nem az alapján, amit önmagukról állítanak. Ma már ez sem így van. Manapság senkinek nincs ideje arra, hogy a másik belső tulajdonságait elemezze, így aztán azt hisszük el, amit magunkról állítunk. Pedig azt, ami bennünk van, másoknak kellene felfedezni.

Első filmje, a Baltazár úr halála a Gyöngyöcskék a mélyben című film egyik epizódja volt. Akkor dolgozott először Hraballal. Hogyan zajlott az együttműködésük?

Akkor én még teljesen zöldfülű voltam, pályakezdő filmrendező. Senki nem ismert. A főiskolán sem tartoztam a kivételes tehetségek közé. Szerintem sokáig nem is kaptam volna lehetőséget arra, hogy játékfilmet rendezzek, ha nem fognak össze az osztálytársaim, hogy filmre vigyenek néhány Hrabal-novellát. Akkoriban jöttem meg a katonaságtól, s máris az ölembe hullott egy lehetőség: a Baltazár úr halála. A kollégáim pedig kezeskedtek értem. A forgatókönyvet – rövidfilmről lévén szó – két nap alatt megírtam. Húsvét volt, senki sem zavart. A további forgatókönyveket már közösen írtuk Hrabal úrral. A Szigorúan ellenőrzött vonatokkal kezdődött a barátságunk. A barrandovi filmgyár akkori dramaturgja tette elém a regény kéziratát, s még mielőtt elolvastam volna, azonnal rábólintottam. Pontosabban: csak azt a részt ismertem belőle, amelyet egy irodalmi folyóiratban olvastam, a híres pecsételős jelenetet. A forgatókönyvet egyébként, az Őfelsége pincére voltam kivételével, mindig Hrabal úr írta, én csak belebeszéltem a munkájába. Finoman irányítottam őt. A Vonatokat egyébként, mint később megtudtam, előttem már három rendezőnek felajánlották, de egyikük sem merte elvállalni. Én annyira szerettem Hrabal úr írását, hogy egy percig sem töprengtem az ajánlaton. Otakar Vávra professzor úr növendékeként megtanultam, mi kell ahhoz, hogy egy könyvből film lehessen, és mindazt, amit ez ügyben tudtam, átadtam Hrabal úrnak. A forgatókönyvön végül is vagy egy évig dolgoztunk, háromszor írtuk át az egészet, amíg csak el nem vették tőlünk, hogy kezdjük el végre a forgatást.

Bohumil Hrabal kijárt a felvételekre?

Párszor megjelent, szerintem udvariasságból. Szemérmes ember volt. Mindig attól tartott, hogy esetleg útban lesz. Játszani sem akart a filmben. Amikor a Gyöngyöcskéket forgattuk, megegyeztünk, hogy majd minden epizódban feltűnik. Egy gyalogos, aki véletlenül arra jár. Abban a részben, amelyet Věra Chytilová rendezett, a Világautomata büfében az volt a dolga, hogy egy kirakatot bámuljon az esőben. Azt is megunta. „Megírom, hogy esik, erre három éjszaka tűzoltók fecskendezik rám a vizet” – jegyezte meg jóval később. Szerintem ott és akkor egy életre megelégelte a filmezést.

Olyan, hogy vitáztak volna...

... nem, ez soha nem fordult elő! Mindig csak dicsért. Egyszer aztán fültanúja voltam egy kiábrándító jelenetnek. Ott álltam mellette, amikor elismerően nyilatkozott arról a kollégámról, akiről korábban rossz véleménye volt, mert tönkretette a munkáját. Onnantól fogva már nem vettem komolyan, ha felső fokon beszélt rólam. Mindig arra gondoltam: csak azért mondja, mert nem akar megsérteni.

Az Őfelsége pincére voltam forgatókönyvét teljesen egyedül írta. Nehéz volt?

Nagyon. Végig Hrabal úr fejével próbáltam meg gondolkozni, és ez szörnyen kimerített. Még akkor is, ha lélekben nagyon közel álltunk egymáshoz. Szerettem őt, egy munka során pedig ez a legerősebb motor. Ha közöm van a szerzőhöz és tisztelem őt, egészen máshogy nyúlok az anyaghoz.

A Sörgyári capriccio és a Hóvirágünnep után újabb tapasztalatokkal lett gazdagabb. Már ami a hrabali forgatókönyvek létrejöttét illeti.

Nála minden fejezet alapján egy külön filmet lehetne forgatni. Bárhol üti is fel az ember a könyvét, ott egy új film kezdődik. Az Őfelsége pincére voltam még ennél is több lehetőséget kínál: abból három-négy mondat is elég lenne egy félórás filmhez. Ha minden írását egy az egyben filmvászonra ültetnénk, évekbe telne, míg minden könyvét „végignéznénk”. A Pincér is rengeteg történetből tevődik össze. Én a lényeget vettem ki belőlük, a legjobb sztorikat igyekeztem összefűzni, mégpedig úgy, hogy az íráshoz hű maradjak, a néző számára pedig mindent érthetővé tegyek. Közben persze végig kétségek közt vergődtem. Hrabal olyannyira inspirálja az embert, hogy pokoli nehézségek elé állítja, amikor döntenie kell, mit tart meg és mit hagy veszni az anyagból.

Talán ezért is olyan népszerű az olvasók körében. Nála nincsenek unalmas részek vagy üresjáratok.

Tudom, mennyire szeretik őt a magyarok és a lengyelek... Budapesten nincs olyan könyvesbolt, amelynek kirakatában ne lenne egy-egy Hrabal-mű... ez mindig megdobogtatja a szívemet. Csehországban ma már nem tartozik a legolvasottabb szerzők közé, s ez nagyon elszomorít.

Ön hányszor olvasta el a Pincért, mielőtt hozzáfogott volna a forgatókönyv megírásához?

Nem számoltam, ezért csak azt mondhatom: nagyon sokszor. Száznál is több, különböző történetet tartalmaz, amelyeket már szinte fejből tudok. Voltak is pillanatok, amikor nagyon dühös voltam az öregre...

... mondja nevetve.

Igen, mert olvasni édes élvezet, csak filmre vinni átkozottul nehéz. Nagyon óvatosnak kellett lennem a jelenetek kiválasztásánál, egymásba illesztésénél és képi megformálásánál. A néző fejében nem kelthetek zavart, ő végig tisztán akar látni, és nem érdekli őt, hogy én mit szenvedtem írás közben.

Ilyen mélyreható, mondhatnám, elemző munka után bizonyára pontosan meg tudja fogalmazni, mi az, ami újra és újra lenyűgözi Hrabalban?

Az, hogy olyannak látja az embereket, amilyenek valójában, mégis mindig szeretettel viszonyul hozzájuk. Ebben rejlik az ő írói nagysága.

Ön is hasonlóképpen viszonyul az emberekhez?

Keresem az okát, hogy miért szeressem őket.

Ne mondja, hogy teljesen kiábrándult.

Jó, nem mondom. De úgy, mint Hrabal úrnak, nekem sajnos nem megy.

Most, hogy tizenkét évnyi szünet után újra játékfilmet forgatott, talán visszajött a régi kedve, hogy ismét ott álljon a kamera mögött.

Én nem mondtam olyat soha, hogy vége, befejeztem, nem akarok már több filmet rendezni, csak nem kaptam nekem tetsző ajánlatokat, koldulni pedig nem tudok. S mivel ilyen az alaptermészetem, ennyit kellett várnom, hogy újra forgathassak. De hogy mit hoz a holnap, arra nincs válaszom. Két felkérésem van Magyarországról. Egy Márai Sándor- és egy Méhes György-regény filmre vitelére kértek fel. Még nem döntöttem.

Milyen érzésekkel várja a Pincér decemberi bemutatóját? Az öröme vagy a félelme nagyobb?

Izgulok, pokolian izgulok. Már ha csak azt hallom, hogy milyen várakozás előzi meg a premiert, a hideg futkos a hátamon. Csak az jár a fejemben, hány embernek fogok csalódást okozni. Tudom, lesznek, akik majd fintorgó arccal jönnek ki a moziból, másoknak meg túl sok lesz benne a művészet. Nagyon nehéz úgy szórakoztatni a közönséget, hogy közben a szellemére és a lelkére is hasson, amit lát.

A Szigorúan ellenőrzött vonatoknak nemrég felújított bemutatója volt Párizsban. Javarészt húszévesek látták, akiknek ez volt az első Menzel-film az életükben. A siker most sem maradt el. Az Őfelsége pincére voltam Hrabal egyik legszebb műve, a színészek pedig, akiknek lehetőséget adott a filmben, a címszerepben Oldřich Kaiser és a bolgár Ivan Barnev, továbbá Marián Labuda, a német Julia Jentsch és a többiek az ön vezényletével tudásuk legjavát adták.

Várjuk ki a végét. A kritikusok nem érdekelnek, már most borítékolni tudnám, mit fognak írni. Én csak azt szeretném, ha a nézők élvezettel néznék a filmet.