Szerencsés Dániel

Varró Dani: „Élőbeszédben nem vagyok olyan talpraesett, nyilván ezért is írok inkább” Somogyi Tibor felvételeiAzt talán már kevesebben tudják, hogy 99-ben a budapesti Magvető gondozásában megjelent bűbájos verseskötete, a Bögre azúr, melyre a legtalálóbb jellemzőt a fülszövegben olvashatni: „A rímekre, ritmusokra könnyen rátalál, olyan biztonsággal, hogy azt gondolnánk, nem is kereste őket. A rímek és ritmusok és szójátékok keresték meg maguknak őt, mert otthonra találtak Varró Dániel költészetében.” Akkor volt mindöszszesen 22. Most meg Budapesten beszélgetünk a Szamos cukrászdában, oda kérte ugyanis a találkozót. Talán mert nem szereti a kurta kocsmákat. Pedig költő, s már negyedszázados!

Biztosan helyes kisgyerek voltál.

Hát, nem is tudom... Viszonylag helyes voltam szerintem is, ránézésre kicsit kövérkés, aztán lefogytam, megnyurgultam, most meg már megint kezdek kövérkésebb lenni.

Jól nevelt voltál?

Ez attól függ, milyen szempontból nézzük. Nem voltam soha nagyon rossz gyerek, talán kamasz koromban viselkedtem olykor kicsit szemtelenebbül. Másrészt viszont a szüleim semmilyen szempontból nem akartak hangsúlyosan nevelni, nem is neveltek, tehát alapvetően nem sokat tudtam, mondjuk, olyan dolgokról, hogy mit hogyan illik csinálni. Értem ez alatt, hogy különösebb etikettet meg jó modort nemigen tanultam. Úgyhogy ilyen szempontból nem voltam jól nevelt, de rossz gyerek sem soha.

Szóval jól gondolom, hogy nem voltál vásott, nem másztál kerítéseket, a szomszéd néni kutyáját nem kergetted meg...

Valóban, bár fociztunk sokat, s amikor a labda átrepült a szomszédba, érte kellett menni, így kerítést viszonylag sokat másztam oda-viszsza. De nem kergettem meg a kutyát, ezt elmondhatjuk.

Mondod, hogy kövérkés voltál. Hogy jön ehhez a foci?

Nem voltam jellemzően kövér, inkább amolyan kis pufók, s ez is csak abból a szempontból érdekes, hogy aztán hirtelen nagyon girnyó lettem. Egyébként senki nem tartott kövérnek, a nővérem például sokkal kövérebb volt, őt csúfolták is érte, velem az élen. Testvérnek tehát nem voltam annyira jó.

Szüleid?

Mit mondjak róluk, hogy mit csinálnak?

Például. Meg említetted, hogy nem neveltek különösebben, s ha én ezt jól értelmezem, hagyták kibontakozni a személyiségedet.

Igen. És én ennek nagyon örültem. Nem tiltottak kimondottan semmitől, azt hiszem mint szülők nagyon normálisan viselkedtek. A mamám egyrészt az egyetemen filozófiatanár, különben meg tíz éve szerkeszt egy irodalmi lapot, a Magyar Lettre Internationale főszerkesztője, a papám pedig jogász. A szüleim egyébként elváltak, amikor én tizenkét éves voltam. Azóta a mamámmal meg a nővéremmel élek, illetve lakom, de a papámmal is rendszeresen találkozunk, jóban vagyunk.

Tényleg rossz elvált szülők gyerekének lenni?

Nem tudom. Ők nagyon normálisan csinálták, nem voltak emlékezetes viharok meg veszekedések. Az történt, ami általában lenni szokott, hogy a papám beleszeretett egy fiatalabb nőbe, de azért abszolút jóban maradtak a mamámmal, úgyhogy különösebben nem viselt meg.

Arra emlékszel-e, melyik volt az első versed?

Elég jól emlékszem sajnos, mert nagyon rossz volt, tizenkét éves voltam, hatodikos, tehát már nem anynyira kicsi, és teljesen értelmetlen, dalszövegszerű, de nagyon buta verset írtam, az volt a címe, hogy A szomszéd pedig hozott. S az volt az egésznek az indíttatása, hogy a nővérem kiskora óta írt verseket, s nagyon dicsérték, tetszett mindenkinek, s irigykedésből úgy gondoltam, hogy én is megpróbálom, meg hogy én is tudok ilyesmiket. Ez volt a fő motiváció, s aztán így benne maradtam egy kicsit. Körülbelül a negyedik versem lehetett három rövidebb után a Nyuszika című eposz, mely már egy kicsit kevésbé volt bugyuta. Alapvetően a Toldi ihlette, amit épp akkor olvastunk az iskolában, s én Nyuszika különböző hőstetteit beszéltem el felező tizenkettesekben.

Ó, így nem kunszt huszonegy évesen önálló kötettel jelentkezni! Hisz akkor a Bögre azúr már ott kezdődött.

Ott, igen. Meg az is kiderült már, hogy a hosszabb terjedelmű dolgokhoz vonzódom.

Végül is a mamád nyomdokaiba léptél.

Nem igazán. Pont ezért is mondtam azt a tíz évet, hogy amikor én elkezdtem verseket írni, akkor a mamám még nem nagyon foglalkozott irodalommal. Aztán valahogy belekeveredett ebbe a folyóirat-szerkesztésbe, s akkor megismerkedett mindenféle kortárs írókkal, költőkkel. Az, mondjuk, igaz, hogy ő vitt el először felolvasásra, ami nekem nagyon tetszett, s láttam, hogy ez jó dolog. De addigra én már írogattam, csak éppen ott láttam azt, hogy tényleg vannak ma is költők, s hogy azok milyen jópofákat írnak, és ez biztos, hogy hatott rám. De az azért nem igaz, hogy a mamám ösztönzött volna. Körülbelül egy időben történt, hogy ő meg én az irodalmi életbe kicsit bekerültünk, tehát nem úgy volt, hogy ő már benne volt, s bevezetett volna engem is.

Tehát a köteted megjelenésével sehogy sem függ ez össze?

A mamám?

Mondjuk, a mamád.

Nem különösebben.

Arra szeretnék kilyukadni, hogy ma egy fiatalembernek egyszerű megjelennie? Fogja a kéziratát, felkeresi a legjobb kiadót...

Ezt szokták kérdezni, s az a baj, hogy én nem tudom megmondani igazán, hogy is megy. Végig nagyon szerencsés voltam ezzel az írással...

Szerencsés Dániel...

Igen, egy ilyen szerencsés Dániel vagyok. Elég hamar elkezdtem olyan könnyedebb meg formásabb dolgokat írni, melyeket elég könnyű volt megítélni. Már középiskolás koromban küldtem mindenféle pályázatokra verseket, s a zsűri nyilván látta, hogy – mit tudom én – kijön a jambus, nem erőltetettek a rímek, nem szól különösebben semmiről, de nem is akar többet mondani, mint amennyit tud, tehát a maguk nemében rendben voltak. Sokkal nehezebb lehet egy tipikus kamaszköltő fájdalmas szabad verseit minősíteni. ĺgy aztán nyertem különböző pályázatokon díjakat, amivel csak azt akarom mondani, hogy az a kilincselés, amit az ember elképzel, az én életemből kimaradt. Jött automatikusan, hiszen azzal, hogy megnyertem a pályázatot, együtt járt a publikálás lehetősége, mert volt, ahol a díjazottak közlést is nyertek, s tulajdonképpen a könyvem is kilincselés nélkül jött létre. Mikor már viszonylag sokat megjelentem különböző lapokban, felfigyeltek rám, s a kiadók kerestek meg, többen is. Kimondottan jóleső érzés volt, ugyanakkor nagyon furcsa is, hiszen magamtól valószínűleg eszembe nem jutott volna, hogy ilyen korán már könyvet akarjak megjelentetni. Szóval szó szerint megkerestek, rábeszéltek, s így mondhatni, az ölembe pottyant ez a lehetőség.

Milyen kiadók, mondjad!

Nem akarom mondani, de annak nagyon örülök, hogy a Magvető volt az első. Nyilván nagyon sokat számított, hogy ilyen nagyszerű meg jó nevű kiadó jelentetett meg, ráadásul nagyon-nagyon szépen megcsinálták a könyvet. Meg ahogy az egészet bevezették, tudom, az is borzasztó sokat számít. Hogy viszonylag sikeres lett, az nagyon nagy részben az ő érdemük.

Reklámot is csináltak a könyvednek, vagy az is szerencse dolga, hogy olyanok vették kezükbe, akik felfigyeltek és felfigyeltettek rá?

Abszolút reklámot csináltak. Nagyon értenek hozzá. Rendesen be volt vezetve a könyv, különböző lapokban bemutatták, meg kedveseket mondtak róla, arról nem is beszélve, hogy első kötet, mégis kemény borító, tehát szívesebben kezébe veszi bárki.

Meg téged is bemutattak. Én például nagyon határozottan emlékszem, valamilyen délelőtti beszélgetős műsorban láttalak, s ha csak a könyvet mutatják, nem biztos, hogy felfigyelek rá. Ellenben veled mondatták el, mi is ez a Bögre azúr, s az meghatározó volt abbéli döntésemben, hogy nem sokkal utána a könyvhéten megvettem. Hadd lám, ez a helyes gyerek – utalás első kérdésemre, s rá adott első válaszodra, hogy szerinted

is –, vajon milyen első kötetet írt?

Ez jó. Igen, valóban bemutattak, újságokban is voltak velem beszélgetések, kicsit féltem is a pofára eséstől, hogy kritikailag nagyon le fogják húzni, meg hogy nem fog ez olyan sok mindenkit érdekelni, így a végén nagyon örültem és meglepődtem.

Milyen volt a visszhang?

Mivel amik az ideig megjelengettek tőlem folyóiratokban, általában viccesebb, könnyedebb dolgok voltak, én azt gondoltam, ha kiderül, hogy nincsenek mögöttük olyan komoly, olyan igazi veretes versek, akkor az majd csalódást fog okozni. Ehhez képest nagyon jól vették. Biztos nagy szerencse volt számomra, hogy komoly irodalmár embereknek, kritikusoknak, irodalomelmélészeknek vannak elképzeléseik arról, hogy merrefelé megy a költészet, mik a trendek meg milyen összefüggések vannak, és abba én több mindenkinél – úgy vettem észre – beleillettem. Például Kulcsár Szabó Ernő egy véresen komoly tanulmányában hoszszasan elemezte az egyik zsenge költeményemet, rengeteg idegen szóval és nagyon komolyan. Ez nyilvánvalóan segített abban, hogy a kritikai fogadtatás ilyen pozitív legyen, ami, ismétlem, nagyon meglepett.

Nagyon szerény vagy, ugye?

Nem. Igazából nem. Viszonylag visszahúzódó meg halk szavú vagyok, meg...

Meg nagyon óvatosan fogalmazol magadról.

Igen? Én úgy gondolom, hogy próbálom viszonylag reálisan látni magamat.

Erre születni kell biztos, ha mondod, hogy nem vagy jól nevelt.

Ez is nyilván alkati dolog. Bár állítom, nem vagyok szerény, sőt úgy gondolom, a maguk nemében rendben vannak azok a versek, melyek a kötetemben voltak, főleg abban a koromban, amikor írtam őket, mert, ugye, ha most írnék ilyeneket, az már nem lenne annyira rendben. Nem gondolom tehát, hogy amit tizenhét-húsz évesen csináltam, az rossz volna, csak azt sem, hogy valami borzasztó nagy szám.

Nem tudom, miért emlegeted a korodat. Én, az olvasó, amikor a Változatok egy gyerekdalra szövegeit olvasom, ahol is a Boci, boci, tarkát énekled meg nagy klasszikusaink, valamint néhány kortárs modorában, egyáltalán nem gondolok a korodra, inkább ámulok, mennyire meg tudtad fogni őket, hogy ki tudtad fejezni egy ilyen se füle, se farka mondókával. És ez jó. Ezért nem értem, amit hangsúlyozol, mert korod ide, korod oda, mondd már, hogy lehetett volna jobban megoldani ötvenévesen?

Ezek amolyan stílusjátékok, szerintem ez is elég jellemzően fiatalos, pályakezdő dolog, azok írnak ilyeneket, akik még nem tudják, ők maguk mit is akarnak, és próbálják utánozni a nagyokat. De azt mondom én is, hogy talán ehhez van még a leginkább érzékem, s ezt élvezem a legjobban. Úgy gondolom, ez talán maradandó darabja lehet a kötetemnek, úgyhogy ezt még folytatgattam is. A későbbiekben talán egy önálló kis kötetté is kibővítem, kiegészítve további szerzők változataival. Mert ezt tényleg szeretem.

Ennek örülök.

Én is örülök, hogyha azok tetszettek.

Lám, máris ketten örülünk itt a Szamos cukrászdában, bár ez az olvasókat nem igazán kell, hogy érdekelje. Mondd el inkább azt, minek örülhetünk legközelebb, s hogy az mikor lesz? Jól tudom, mesét írsz?

Igen, egy verses meseregényt. Először voltak a gyerekversek, aztán a gondolat, hogy jó volna ezeket valahogy összefűzni. Először azt gondoltam, próza lesz, de az nem nagyon ment, nem igazán tudtam kitalálni, mindenképpen valakinek a modorában íródott, vagy nagyon Lázár Ervin-es, vagy túl Mosonyi Aliz-os lett volna, mert nem vagyok annyira otthon a prózában, s akkor kitaláltam, hogy legyen hát verses, ha már ahhoz jobban értek. Csakhogy ettől kicsit elhúzódott a dolog, mert sokáig tart egy ilyen verses regényfélét megírni, de most már nagyon élvezem, és ha minden igaz, karácsonykor fog megjelenni.

És aztán, tovább?

Terveim vannak, több mindent kigondoltam, hogy milyenféléket kellene írni, de ezekről nem szívesen beszélek, már csak babonából sem. Jártam már úgy versekkel, hogy mielőtt még készek lettek volna, beszéltem róluk, vagy felolvastam belőlük egy részt, és ebből nagyon gyakran az lett, hogy aztán nem tudtam őket befejezni. Nem tudom, miért. Tehát amíg igazából nem kerekedik ki, vagy nem tudom biztosan, hogy sikerül megcsinálnom, addig inkább nem mondanám.

Nemrég szerepeltél Vámos Miklós műsorában, s arról beszéltél, hogy rengeteget fordítasz.

Igen, ez igaz. Főleg színdarabokon dolgoztam az utóbbi időben sokat. Véletlenül jött, de jól jött. Valószínűleg regényt is fogok fordítani, nem annyira magas irodalmi értékű mű, viszont nagyon jó kis regény. Ezt inkább megélhetésből csinálom, jobban fizet, mintha az ember csak verseket írna. Ezzel együtt legjobban verseket szeretek fordítani, de azon belül is van, amire ráálltam. Angol szakos vagyok, s az angol költészetben nagyon sok vicces, jópofa verset írtak egészen komoly költők is, ezen belül ott van az angol nonsense-költészet, amiből sok minden nincs még lefordítva, ezeket szeretem nagyon. ĺgy ha ráérek, ilyenekkel szöszmötölök.

Van tehát dolgod. Emiatt szakítottad meg a tanulmányaidat is?

Igen, halasztok éppen, hát többek között emiatt is, egyébként viszont ez több szempontból kényelmes, sokan csinálják, hogy húzzák-halasztják az egyetemet, hisz az ember addig is diák, van diákigazolványa, nem viszik el katonának, vannak ennek előnyei, semmiképp sem kell elsietni. De tényleg sok minden öszszejött, s amúgy is elég lassú meg túl alapos vagyok, tehát a tanulásban is. Nem tudok egyszerre több mindenre koncentrálni, s úgy gondoltam, az a tiszta sor, hogy egy félévet dolgozom, egy félévet meg járok egyetemre. De most már nincs sok hátra elméletileg, hogy befejezzem.

És aztán mi leszel, ha nagy leszel?

Gondolom, hogy ugyanaz, ami most. Fordító meg költő, esetleg ha adódik valami más, szerkesztés, ilyesmi, de mindenképpen irodalommal fogok foglalkozni, mert mást nem nagyon tudok csinálni.

Egyébként baráti társaságokban milyen vagy? Jópofa?

Egyáltalán nem. Jópofa legföljebb nagyon szűk körben vagyok, két-három legjobb barátommal, a barátnőmmel vagy családi körben. De már egy kicsit is nagyobb társaságban nagyon szótlan vagyok, szeretem a humort, de egyáltalán nem vagyok egy olyan vicces gyerek, nem vagyok társasági ember. Általában is inkább hallgatni szeretem, amit mások mondanak. Talán mert nem gondolom azt, hogy én nagyon érdekeseket tudnék mondani. Még bulizós sem vagyok. Összejöveteleken azt szeretem, ha játszani lehet. Focizni járok, biliárdozni vagy kártyázni, nagyon szeretem a társasjátékokat. Ha arról van szó, hogy kocsmázni, beszélgetni kell, azt már kevésbé, olyankor inkább feszengek.

Minő társasjátékokat játszol mint nem társasági ember, s kivel?

Családi körben például, vagy a barátnőmmel főleg műveltségi társasjátékokat, de van amelyik egészen gagyi, és azért szeretjük, például a Kalandos utazás a Balaton körül, ahol is dobni kell egy dobókockával, kell menni körbe, ha a strand mezőre lépsz, fizetni kell nyolc forintot, ha a mozira, akkor tízet, aztán ha odaér az ember egy városhoz, akkor a Balatonnal kapcsolatos bugyuta kérdésre kell válaszolni...

Szóval rendesen előveszitek a dobozból, kiterítitek a szőnyegen, nekihasaltok a barátnőddel, és játszotok, mint ahogy a gyerekeim?

Pontosan..., vagy az asztalon, vagy az erkélyen... De miért, ez olyan gyerekes?

Nem, inkább irigylésre méltó. De mondd csak, az egyetemen tudják, hogy ki vagy?

Ritkán. Tanárok inkább, főleg az irodalmárok. A hallgatók nem hiszem.

Vagy amilyen szerény vagy, nem veszed észre.

Nem, nem! Azzal olyan borzasztó hírnevet azért nem lehet szerezni, hogy az ember ír!