Szellemi rezervátumok

Az előttem szólók után (Új Szó, Szalon, 2007. február 10., 18. – a szerk. megj.) a magyarság megosztottságáról, a nemzettudat állapotairól írni nem könynyű, folyamatosan alakuló nemzetfogalmaink, és (félre)értelmezéseink okán hálátlan és kényes feladat. Számomra azért is, mert a témá(k)ba vágó gondolataim egy részét már közöltem legutóbbi könyvemben, s nem szeretném ismételni magam. Nem állhatom meg azonban szó nélkül (ez is egy olyan magyar nemzeti karakterjegy?), hogy néhány észrevételem meg ne fogalmazzam. Ami a találóan felemlegetett rezervátumot, skanzent illeti, a magyarországi hivatalos politika meglehetősen skizofrén helyzetben van.

Tekintettel arra, hogy ez az intézmény a múltidézés, valamint a történelmi hitelesítés legkézzelfoghatóbb eszköze lehet, a mindenkori magyar hatalomnak „valahol” érdeke fenntartani az „ősit”, hogy legitimálhasson bizonyos történelmi és politikai alapállásokat. Másrészt viszont tudja, a rezervátumok megértek a felszámolásra, s el is indultak annak gazdasági útján, hiszen társadalmi és szociális státusuk tarthatatlan. Mert amikor a társadalom mesterségesen őrzi meg a rezervátumot – így az ott élés már nem lehet a társadalomból való kivonulás –, akkor ugye, ki akar ott nyomorogni? Gettóra szükség van, mert ahhoz képest lehet látványos fejlődést felmutatni, miközben illene megszüntetni, hiszen egyben a fejlődés alacsony fokát jelzi.

A magyarság egységes. Mégpedig megosztottságában. Én köztudottan a pluralitás híve vagyok, nem hiszek a nagyon erős egységekben, egyértelműen azonosítható ellenségeimmel sem szoktam álszent módon barátkozni, nem rejtem véka alá meggyőződésemet, „magyarán” eléggé konfliktogén tudok lenni bizonyos helyzetekben, de a megosztottság jelenlegi foka engem is idegesít. Szlovákiában is koppintjuk az „anyaországot”: Anyád! Anyánk! Az itteni magyarok egy része is vehemensen zsidózik, cigányozik, tótozik… Közben el sem pirulnak, nehogy valaki rézbőrűnek nézze árja-szittya pofázmányukat.

A politikai (e rezervátumban könnyen visszavetítve a már lecsengett és újraélesztett népi–urbánus viszonypárra) bal kontra jobb, rekontra liberális tagoltság is látványos. Pikáns, hogy a szlovákiai gyurcsányisták és orbánisták ugyanarra a pártra szavaznak, mert a néhai logikus politikai differenciálódást egy választási törvénysuhintással „megoldotta” a parlamenti küszöb bevezetése. A párton belüli érdekérvényesítési megmozdulások résztvevőit így aztán néha könnyű árulónak és még könnyebb nemzetárulónak bélyegezni, és/vagy megszabadulni tőlük. Hovatovább Szlovákiában is érezhető a Magyarországon egészségtelen méreteket öltött kölcsönös magyar–magyar bizalmatlanság. Az ember ismeretlen társaságba csöppenve a beszélgetés első húsz szorongó percében ki kell derítse, vajon milyen politikai meggyőződésű közegbe érkezett (a többiek is óvatosan tapogatóznak), s csak az első elszólás vagy bátrabb nyulat kiugratás után oldódik vagy éleződik ki a feszültség, s derül ki, maradjunk vagy menjünk, „tökös magyar” gyerekek vagyunk, „mocskos kommunisták”, „idegenbérenc liberálisok”, esetleg „értelmes szociálisan gondolkodók” vagy egyenesen „nácik”. Középút nincs! Csakis végletek, mint egy rossz értelemben romantikus mosószappan-operettben. Fel sem merül, hogy esetleg valaki többféle értékrendszert is képes megérteni, értékeiket anélkül vállalni, hogy demonstratíve, ordibálva beállna bármelyik radikalizálódó sorba. Netán nem él az állásfoglalás jogával. Fölöttébb kellemetlen ez nyilvános eseményeken, mert ott ugyebár illik kerülni a botrányt.

E jelenség begyűrűzött az irodalomba. Politikai(nak mutatkozó) tagoltságot mutat a „szakmai” szervezeti tagság, sőt a kiadók és lapok palettája is. Úgy egy éve konzervatívabb folyóiratban jelent meg tanulmányom. A személyes visszhangok zöme nem az írásra reagált, hanem a periodikum megválasztásának tényére. Amikor meg egy liberálisabb lapban közöltem verseim, akkor az volt a baj. Kikérem magamnak, hogy valaki engem eszerint katalogizáljon ilyen-olyan oldalinak! Egyrészt mert sértő. Másrészt, mert manapság igazán független (és egyben jó) lapokból nagy a hiány, s a legnagyobb irodalmi autoritású literátorok is csak ritkán engedhetik meg maguknak, hogy ignorálják ezt a stigmatizáló gyakorlatot. Oda jutottunk, hogy az ember nyilvános helyen már újságot sem mer olvasni, mert az egyenlő az önmegbélyegzéssel. Mintha feltűzném a sárga, vörös vagy más színű, alakú csillagot.

Az ilyen megosztás megmérgezi a mindennapi életet, mindent képes megfertőzni. Ahhoz az orvoshoz ne vidd a gyerekedet, mert amazokra szavazott, ebbe az étterembe ne ülj be, mert cigány a szakács, ezt a csatornát ne nézd, mert jobbos vagy balos, abba az iskolába ne add a gyereked, mert zsidó az igazgatója, amannak a szomszédnak ne köszönj, mert a lánya jehovista… Ez jó magyar, az meg nem jó ember. Jelképeinket is leértékeli az ilyen megosztottság. És akkor még nem szóltam a részegen himnuszt énekelve körbevizelt kopjafákról, a képzőművészek helyett másodosztályú sírköveseknél rendelt minden szempontból, csak anyagilag nem olcsó emléktáblák dömpingjéről, ünnepeink, egyházaink bizonyos fokú átpolitizálásáról. Ha egy zászlót, egy koronát, egy teret, egy írót, egy templomot, sőt egy nemzetet kisajátíthat egy csoport bármilyen alapon, akkor ott az egész nemzettel van baj, mert a nemzet mint olyan (ilyenkor milyen?) nincs tisztában a problémakezelés módjaival.

Sajnos, egyre láthatóbb határokat húzunk. Nem területek, hanem emberek közé. Újkori rezervátumokat hozunk létre. Nem a nemzetek vagy nemzetiségek rezervátumait. Nem is a dicső múlt és nem a gazdasági nyomor rezervátumait, hanem a sokféle szellemei nyomoréit.

Ardamica Zorán