Szellemi őrtüzek a homályban

Liszka JózsefA szerző felvételeLiszka József néprajzkutatóval (1956) szép keszegfalvi házuk kertjében és könyvtárszobájában beszélgetünk a feleség, L. Juhász Ilona gondoskodásától övezve. Könyvtárszoba? A lakás majd mind helyisége annak volna nevezhető, maradjunk hát annyiban, hogy könyvek közt folyik a társalgás.

Kezdjük rögtön azzal, hogy épp most mit olvasol, vagy hogy mit olvastál utoljára. Egyáltalán: miféle irodalmat kedvelsz?

Hát, erre hirtelenjében nem is olyan könnyű válaszolni, ugyanis általában egyszerre több könyvet olvasok. És most nem a szakirodalomról beszélek, hiszen az munka, az a szó szoros értelmében nem is olvasás. Ami az úgynevezett szépirodalmat illeti, azon belül elsősorban a rövidebb műfajokat, a naplókat, kiseszszéket, az Örkény-féle egyperceseket, az Umberto Eco-féle gyufaleveleket szeretem. Vagy az olyan regényeket, amelyek jól tagoltak, tehát ha este leteszem, akkor másnap este pontosan megtalálom, hogy hol folytassam. ĺgy, ha szétnézel az asztalomon, akkor most is több könyvet találsz. Ami már nincs itt, az Thomas Mann naplója. Azzal a napokban végeztem, miközben vele párhuzamosan olvastam Márai Sándor Tájak, városok, emberek című útirajzgyűjteményét, továbbá ismét elővettem az éppen egy esztendeje olvasott Marcel Reich-Ranicki-önéletrajzot, a Mein Lebent.

Ugye, ha jól tudom, arról a Reich-Ranickiről van szó, aki több mint tíz évig vezetett irodalmi vitaműsort egy német televízióban Irodalmi kvartett címmel.

Igen. A Literarisches Quartett a ZDF televíziós csatornának az utóbbi idők legnagyobb közönségsikerű vállalkozása volt. Évente három-négy alkalommal Marcel Reich-Ranicki három társával egyenes adásban négy-öt időszerű német könyvet szedett szét, szinte a szó szoros értelmében. Meglehetősen szókimondó, már-már szabad szájú műsor volt, melyet milliók néztek. Az irodalmi életnek olyannyira fontos része lett, hogy egy-egy író számára nem az volt a sértő, ha ebben a műsorban a lehető legrosszabb kritikát kapta, hanem az, ha nem foglalkoztak vele... Nos, ennek a Reich-Ranickinek, akit előszeretettel neveznek a német irodalom pápájának is, olvastam az önéletírását. Most csak tulajdonképpen beleolvasni akartam, Martin Walserrel foglalkozó passzusait szerettem volna felidézni ismét, de aztán benne ragadtam. A német kulturális sajtó utóbbi hónapokbeli legnagyobb botránya volt ugyanis Walsernek A kritikus halála című, akkor még meg sem jelent regénye. A Frankfurter Allgemeine Zeitungnak ajánlotta föl folytatásos közlésre, de a mű (állítólagos) antiszemita kitételei miatt, s a meggyilkolt kritikusban egyértelműen fölismerhető Reich-Ranicki személye miatt a lap elhatárolódott a regény közlésétől. Pro és kontra rengeteg hozzászólás, észrevétel látott napvilágot az elmúlt időben egy olyan könyvről, amelyik még meg sem jelent... Ezeket részben olvastam, Reich-Ranicki nyilatkozatait is a kérdésről, s szerettem volna újra felidézni, hogy mit is írt annak idején Walserről. Nos, jól emlékeztem, régi gyökerű az ellentét, s a mi népi-urbánus áldatlan vitáinkra emlékeztet az egész história...

Látom, eredetiben olvastad, és itt látok egy másik, szintén Reich-Ranickitól származó könyvet, amelynek előzéklapja tanúsága szerint ez egy neked ajánlott példány. Nem gondoltam volna rólad, hogy irodalomkritikusokkal is tartasz fenn kapcsolatokat...

No, ez azért nem kapcsolat, legalábbis a szó szoros értelmében nem az. Sajnos. Persze kapcsolat: az író és olvasó (talán) gyümölcsöző kapcsolata. Reich-Ranickiról először 1996-ban hallottam, amikor egy esztendeig Humboldt-ösztöndíjasként Münchenben tartózkodtam családommal. Akkoriban inkább még csak hallottam ezekről a Literarisches Quartett-adásokról – hál’ istennek nem lévén televíziónk a müncheni lakásban –, olvastam néhány kritikáját, és magamban számon tartottam őt. Aztán, amikor 2000-ben Passauban töltöttem el három hónapot, szintén Humboldt-ösztöndíjasként, láttam meg a könyvesboltban önéletrajzi kötetét. S olyannyira föllelkesültem, hogy a reformkori úrilányok mintájára írtam neki egy szégyentelenül hosszú levelet, amelyben elmeséltem, hogy miért és mennyire nagyon tetszett a könyve. Nos, erre válaszul küldte el ezt a kis kötetet, melynek a dedikáció mellett az az érdekessége, hogy könyvesbolti forgalomba nem került. A Siegfried Lenz Goethe-díja kapcsán elhangzott Reich-Ranicki-laudáció olvasható benne Lenz köszönőbeszédével együtt.

Milyen hatással volt rád Reich-Ranicki önéletírása? Szólj róla valamit, mert gondolom, a magyar olvasók közül kevesen ismerik.

Pedig megérné lefordítani! Lebilincselő olvasmány, s ráadásul rám általában ösztönzőleg hatnak az efféle (ön)életrajzi „sikertörténetek”. Az életrajz röviden ennyi: egy lengyelországi születésű, Berlinben élő zsidó gyerek a középiskolában ismerkedik meg a német irodalommal (elhatározza, hogy életét a német irodalom népszerűsítésének szenteli majd), s ezzel párhuzamosan a német nemzetiszocializmussal. Mivel nincs német állampolgársága, 1938-ban kiutasítják Németországból, a varsói gettóba kerül, ahol elveszíti szüleit, testvéreit, későbbi felesége szüleit, gyakorlatilag mindenkijét. Sikerül megszöknie, egy lengyel nyomdai szedő bujtatja őket (feleségével) hónapokon keresztül. A háború után Lengyelországban, lengyelül írt cikkeket, könyveket a német irodalomról (nem összekeverve – pedig minden személyes oka-joga meglett volna rá – a hitlerizmust a német kultúrával, irodalommal), majd az ötvenes években Németországba emigrált, s a mai napig a német (a német nyelvű!) irodalom meghatározó egyénisége, népszerűsítője, kritikusa lett.

A könyvnek azok a passzusai is elgondolkodtatóak, amelyek arról szólnak, hogy Reich-Ranicki miként tudta elvonatkoztatni egymástól az irodalmi alkotást szerzője magánéletének botladozásaitól. S milyen objektíven tud ábrázolni eseményeket, amelyek bizony nagyon is szubjektíven játszottak bele magánéletébe... Illetve az önmegtartóztatásai, elvei: kedvenc témájáról, a Hamletről nem merészelt soha egy sort sem leírni, pedig vélhetően (a német irodalom után) azt ismeri a legjobban; akit emberileg, a magánéletben barátjának tart, s ha az történetesen író, annak munkáiról nyilvánosan nem nyilatkozik... Kell ehhez kommentár? Nézzünk körbe nálunk?

Említetted, hogy közben Márait is olvasod. Véletlen egybeesés, vagy valami összekapcsolja, összekapcsolhatja a két könyvet?

Tulajdonképpen véletlen, de mint tudjuk, véletlenek nincsenek. Azt, hogy éppen melyik könyvet veszem le a polcról, azt mintha valami külső erők szabályoznák. Lehet, hogy egy-egy könyv már húsz éve ott van az egyébként helyét folyamatosan változtató polcomon, ám éppen ma veszem kezembe, s hangulata, mondanivalója éppen azokra a problémákra rezonál, amelyek ma foglalkoztatnak. Lehet, hogy öt, tíz éve is levettem, belelapoztam, beleolvastam, de nem fogott meg. Akkor végigsimítottam a gerincét, borítóját, majd visszatettem a helyére... Egyébként a költözködés dacára pontosan ismerem könyveim helyét, s ha valaki leemelte, majd viszszatette őket, azt is észreveszem. (Icu közbeszól: Tanúsíthatom!). S ma elért hozzám az üzenet. Miért?

Szerintem azért is, mert tán nemcsak Reich-Ranicki és Márai Sándor közt feltételezhető valamiféle belső összefüggés, hanem ide tartozik harmadikként az olvasójuk is, tehát Te. Szóval, amiként belőled fakad, amit írsz, nyilván az sem véletlen, hogy mit olvasol...

Persze. De hát nem erről beszéltem eddig? Egy kicsit látszólag messzire vezet, de talán mégis közelít némileg a válaszhoz: jó sorsomnak hála egy német kolléga nyárra üressé váló házában tölthettünk most már három esztendőn át néhány hetet Regensburgban. Az idén, búcsúsétát téve a városban, leültem a gyönyörűséges dóm lépcsőjére, hátamat az évszázados falnak támasztva, fura gondolataim támadtak: annak, aki e katedrális közelében éli mindennapjait, óhatatlanul más lesz a gondolkodásmódja, értékrendje, mint annak, aki egy bajor kis faluban lakik, vagy netán itt, Keszegfalván. A bennünket körülvevő tárgyi világ rányomja a bélyegét érzés- és gondolatvilágunkra, s talán ezért (is) van olyan kibékíthetetlen (vagy annak látszó) ellentét a népi meg az urbánus írók között. Pedig mindkettő érték, csak más érték. Más arra ébredni, hogy ha kinézek az ablakon, a regensburgi dóm az első, amit megpillantok, vagy a prágai Hradzsin, illetve a szemben álló parasztház, vagy az illatozó akácfákkal szegélyezett út a szőlőhegyre. Mindkettőt meg tudom érteni, de valahogy az urbánus világ jobban vonz. Valamelyik előző életemben talán városlakó lettem volna, vagy génjeimben hordozom egykori városlakó ősöm vonzódását a polgári életforma, s annak hiányában a polgári életet visszatükröző irodalom felé? De ez talán már túl meredek egy néprajzkutató szájából?

Már megint Márainál tartunk. Beszélj a te Márai-élményedről!

Márait ma igen nagy divat idézni, az ideológiai barikádok, „lövészárkok” mindkét oldalán. Pedig akik előszeretettel idézik, ha olvasnák is művét, úgy értem, az életművét, s nem csak mások által kikapart idézeteket belőle, valószínűleg már nem is idéznék olyan nagy előszeretettel. Ő ugyanis megvetett minden fanatizmust: a nemzeti fanatizmust éppúgy, mint a vallásit vagy ideológiait. Kereső ember volt. És utazó. Mindig úton volt, akkor is, ha leányfalui házában vagy Itáliában, posillipói kis lakásában gubbasztott. Olyankor a világirodalomban utazott, fáradhatatlanul. Idézhetek néhány sort?

Ez most fölöttébb indokolt is. Utazzunk egyet!

„Átmégy a városon. Hozzád ér néhány ház, egy nő arca, egy kút, a templom portáléja. Sűrű, telt heve van a napnak. Átmégy a városon, s hangtalan horzsol millió idegen tárgy; hozzád ér s már elmarad mögötted; te mégy tovább, ideges vándor, utas; engedd, hogy megérintsen néhány tárgy, lény rajza s elmúljon rólad: a szíved nehéz, de mosolyogsz. Aztán, mielőtt elkanyarodsz a lassú sétából a hotel pozitivitásába: úgy érzed, címet kaptál: utas vagy.” Hát nem szép? S mit gondolsz, hány éves volt Márai, amikor ezeket írta? Huszonhat. Sokszor elgondolkodom azon, hogy miután tudjuk, nyolcvankilenc éves korában hunyt el – halála is csodálatos volt, mint egész élete, tartása –, korai műveit is úgy olvassuk, mint egy sokat próbált, érett férfi bölcsességeit. Nem tudom, vizsgálta-e már valaki a Márai-szövegeket ilyen szempontból? Mennyivel érettebbek a hetvenhat, nyolcvanhat éves Márai sorai a huszonhat évesénél? Érettebbek-e egyáltalán?

Ezt az ihlető kérdést nyitva hagyjuk, másoknak. Téged mi ragad meg Márai útirajzaiban?

Először is talán a stílusa. Pontosabban, bármit írjon is Márai, már a stílusa végett érdemes elolvasni. Másrészt, ami számomra útirajzaiban megragadó, az nem a tények közlése, hanem azok a hangulatok, amelyekkel népeket, országokat, városokat jellemez. A kis francia gyümölcsárus lány, Susanne szemei, vagy a macska, amelyik felugrott az álmos francia kisvárosi vendéglő ablakába, s rövid időn belül ott el is aludt, vagy a páduaiak örök emberi kapcsolata szentjükhöz, Páduai Szent Antalhoz, illetve az a megfigyelése, mely szerint „vannak, akiknek a Central éppen úgy az ifjúság emléke, illatos és bűbájos tanya, mint másoknak egy falu a Maros mentén...” Erről jut eszembe, hogy a népi kultúra idillikus romantikája valószínűleg onnan is eredhet, hogy az idős adatközlők nosztalgiával tekintenek vissza fiatalkoruk falujára. Ahogy nagyanyám is mesélte annak idején: „aratáskor minden este táncoltunk, szép holdvilágos éjszakák voltak... Ma már nincsenek olyan holdvilágos éjszakák...” Neki a Vág-parti holdvilágos éjszakák, egy bécsinek pedig a Central kávéház füstszagú éjszakái jelentették a fiatalságot. S mindkettő egyaránt szép lehetett – nekik, külön-külön.

Épp jókor kanyarodunk a számomra sokkal távolabb eső néprajz területe felé, itt most legalább nem fog annyira feszélyezni, amit mondasz. Tehát: most éppen mit írsz?

Az írással hasonlóan vagyok, mint az olvasással. Általában egyszerre több dolgon is dolgozom. Ismerőseim, barátaim szerint könnyen és sokat írok. Nos, ez így nem igaz. Valójában nagyon nehezen írok, sokszor vért izzadva rakom össze, fogalmazgatom át újra meg újra a mondatokat; ezt viszont rendszeresen csinálom. Szinte nincsen olyan nap, hogy ne írnék valamit, általában egy-két oldalnál nem többet, ám ebből hosszú távon akár sok is összejöhet, s a kívülálló számára úgy tűnhet, mintha valóban könnyen írnék. Most meg kifejezetten mélyponton vagyok. A közelmúltban jelent meg A szlovákiai magyarok néprajza című összefoglalásom, melyen éveken át dolgoztam. S közben tanulmányokat, recenziókat is írtam, csak úgy pihenésképpen, illetve köteteket szerkesztettem, továbbá építkeztünk, költözködtünk...

Jaj! Még a hallgatásába is belefáradtam! Lelkiismeret-furdalást ébresztesz az emberben...

Én is alaposan belefáradtam az életbe, egy jó kis kikapcsolódás kellene, ám most rendezem sajtó alá az említett néprajzi összefoglalásom szlovák verzióját, ezzel rengeteg tennivalóm van, lassan finiselek egy német nyelvű, szintén a szlovákiai magyarok néprajzát összefoglaló-bemutató kötetemen... Egy tanulmányon is dolgozom, mely a szlovákiai magyarok népi kultúrájának differenciáltságát, illetve az ezzel ellentétes folyamatokat, az elmúlt nyolcvan év alatt megfigyelhető egységesülési tendenciákat kísérli meg számba venni és értelmezni. Ja, és majd elfelejtettem, hogy a napokban adtam le a Lilium Aurumnak egy bevezető tanulmánnyal ellátott népköltészeti összeállítást Kossuth Lajos és a 48/49-es szabadságharc a szlovákiai magyarok szájhagyományában címen...

No, és amikor végképp nem megy az egyik téma sem, akkor valamit írok a naplómba. Nem hagyományos napló ez, tehát nem amolyan Thomas Mann-i, aki azt is leírja naponta, hogy reggel fölkelt és megborotválkozott, a reggelinél éppen melyik köntöse volt rajta, s abban hogy érezte magát, valamint hogy mikor volt pedikűrösnél és mikor fodrásznál...

Jó, tudom, most gonoszkodom, hiszen Thomas Mann naplójában ezek mellett, ezeken túlmenően – hiszen nem is ezek a fontosak! – rengeteg jó és szép gondolat, illetve az életmű értelmezését elősegítő bejegyzés van. És hát, aki ismer, az tudja, hogy Mannért azért tűzbe mennék... Csak azért hoztam fel példának, mivel arra szerettem volna utalni, hogy számomra inkább a Márai-féle naplók az izgalmas olvasmányok, amelyekben az író-gondolkodó olvasmányélményeihez, a napi politikai eseményekhez fűz megjegyzéseket, gondolatokat. Jellegét tekintve én is valami hasonló naplót írok: amikor van olyan – általában szakmai – gondolatom, akár szépirodalmi olvasmányélmény kapcsán, akkor azt papírra, pontosabban: számítógépbe vetem... Ez azt jelenti, hogy nem naponta írok bele, de azért elég rendszeresen, s évente olyan két-három ívnyi szöveg gyűlik össze.

Te aztán érted a módját, hogyan hozd kellemetlen helyzetbe az embert! De legalább most, beszélgetésünk közben nem érzem úgy, hogy mihasznaságokkal töltöm az időt: veled utazom, s így ez olyan, mintha én is ezeket olvasnám vagy ezt és ennyit írnék... Csak sorolod itt lazán a dolgaid, mintha ez az egész, Esterházyval szólva, nem egy etwas volna, közben azonban kiderül, hogy írni és olvasni, meg hasábkorrektúrát javítgatni és jegyzetelgetni, munka mellett, noha nyilván ez is a munka része: erre a fél élet megy rá. Vagy az egész?

Életmód és -stílus kérdése az egész. Nem szoktam, pontosabban: nem tudom kettéválasztani a „munkát” a „pihenéstől”. Egyetemista koromban Tápióságon voltam kötelező nyári néprajzi terepgyakorlaton, s betévedtem (utcának nézve azt) egy udvarba, ahol néhány atyafi a jó homoki bortól felvidámultan betonozott. Az egyik klottgatyás bennszülött viszont lerohant, hogy magánlakot sértettem, és igazoljam magam. Mivelhogy ő rendőr. Én meg mondtam, hogy azt alsónadrágban bárki mondhatja. Erre a válasz: „Kedves uram, a rendőr klottgatyában is rendőr”. Hát, valahogy így vagyok ezzel az egész meg fél élet kérdésével én is...