Szakított a Dogmával, de hű marad a valósághoz

Zuzana Mináčová felvétele Tabudöntögető manifesztumuk „a burzsoá művészet világképét tükröző mozi” megtisztítását hirdeti a filmezés mesterséges elemeinek kiküszöbölésével, valamint a történet és a színészi játék erősebb megjelenítésével. A Dogma szabályai szerint a forgatásnak valódi helyszínen kell történnie, kellékek és díszletek alkalmazása nélkül. A hang és a kép csak együtt rögzíthető. Különleges világítás tilos. Kézikamera használata kötelező. Mindennek az elvárásnak elsőként Thomas Vinterberg filmje, a Születésnap felelt meg, amelynek cannes-i bemutatóját elsöprő siker követte. A Filmkritikusok Szövetségének elismerése után az Európai Filmakadémia Fassbinder-díját is a fiatal dán rendező kapta, ezt követően pedig Rotterdamban és Sao Paulóban nyert. Következő munkájával (A végső megoldás: szerelem) öt év elteltével, 2003-ban jelentkezett, tavaly pedig elkészítette harmadik filmjét, a Kedves Wendyt, amelyért Moszkvában a legjobb rendezőnek járó Ezüst Szent Györgyöt kapta.

Thomas Vinterberg húszévesen – minden idők legfiatalabb növendékeként – került be a dán filmfőiskolára, s ma, harminchét évesen a skandináv mozi egyik legjelesebb képviselője. Nős, két gyermek apja. Karlovy Vary fesztiválján sokan azt hitték: az amerikai független filmesek mindenre kapható színésze. Arcával, rokonszenves megjelenésével voltaképpen be is állhatna abba a sorba, amelyben Ethan Hawke vagy Matt Dillon várakozik újabb és újabb feladatokra. De az is lehet, hogy idősebb pályatársa és jó barátja, Lars von Trier hívja majd őt valamelyik filmjébe. Forgatókönyvet már kapott tőle.

Meddig vitte a Dogmát, mikor érezte először, hogy csapdába esett?

Már a második filmem forgatásakor tudtam, hogy visszaütött a dolog. Azzal, hogy ilyen nagy siker lett belőle, elvesztette forradalmi jelentőségét. Legalábbis számomra. Évekig tisztító hatással volt rám, élveztem, hogy teret nyitott a fantáziámnak, leoldott rólam mindenféle terhet, szabaddá tett, játékossá. Aztán ahogy mindenki erről beszélt, az új stílusról, az új évezred technikájáról, a digitális filmezés új hullámáról, noha az egyik alapszabály éppen az volt, hogy a formátumnak 35 mm-es filmnek kell lennie, divat és követendő irányvonal, médiajelenség lett a Dogmából. Stílus. Fogalom. Márkanév. Képzelje csak el: már Dogma-bútorok is vannak a piacon. Na, ez volt az utolsó csepp a pohárban! Én végeztem a mozgalommal. Kiszálltam belőle. Persze lehet, hogy egyszer még visszatérek hozzá.

Lars von Triertől is eltávolodott?

Nem, egyáltalán. Vele továbbra is szoros kapcsolatban vagyok. Amikor átadta a Kedves Wendy forgatókönyvét...

... átadta?

Eredetileg ő akarta filmre vinni, de a Manderley annyira lekötötte #t, hogy simán átpasszolta az anyagot. Azt mondta, csináljak belőle, amit akarok, ő megbízik bennem. Az én olvasatomban ez a film ugyanabba a vonalba tartozik, mint... Michael Moore rendezése, a Kóla, puska, sültkrumpli vagy Gus van Sant Elefántja. Ez is egy vulgáris mozi. Egy lehangoló amerikai bányászvárosban revolvert talál egy magának való fiatalember. Élete egy csapásra megváltozik. Barátaival pacifista fegyverklubot alapít, amelynek szigorú és igencsak különös szabályai vannak. A sok különc, kitaszított kamasz egy idő után duzzadni kezd az önbizalomtól, és a hétköznapok sűrűjében egyszer csak törvényt bontanak. Bizonyos mozzanatokat átírtam a forgatókönyvben, de az alapötletet, hogy egy fiú szinte szerelmes a fegyverébe, meghagytam. Lars harmincöt éves férfiban gondolkozott, én egy huszonéves fiút állítottam a történet középpontjába. Az ő esetében szerintem sokkal izgalmasabb a csalódás, amely az unalmas hétköznapokból egy kis közösség által létrehozott, másfajta valóságba sodorja. Rengeteget dolgoztunk a karakterek kidolgozásán, így amikor már forgattunk, nem sokat improvizáltunk.

Visszatérve Lars von Trierre: én egy matematikai zsenit látok benne.

Nem tévedett. Ő tényleg egy éles eszű zseni. Egyfolytában jár az agya, örökké kalkulál. Rendszerekben gondolkozik, s ez a Dogville-ben is megmutatkozik. Én intuitív rendező vagyok. Számomra a szereplők pillanatnyi érzelmi állapota a kiindulási pont.

Ha ennyire különbözőek, miért döntött végül is a közös munka mellett?

Tulajdonképpen azért, mert egyrészt valóban különbözőek vagyunk, másrészt viszont például a Dogma elveit tekintve nagyon is hasonlítunk egymásra. Belőlem hiányzik az a fajta rendszeresség, pontosság, ami Larsnak a sajátja. Emberként viszont olyannyira közel áll hozzám, hogy tudtam: egy olyan történetbe kell életet lehelnem, ami számára is fontos. Dick életébe a véletlen visz hatalmas változást. Revolvert talál, és bár meggyőződéses pacifista, valahogy mégis meghúzza a ravaszt. Fegyverrel a kezében olyan erő birtokosa lesz, amely kiemeli őt a vele egyívású, kitaszított fiatalok köréből. Csakhogy a társadalom sosem díjazza az efféle lázadást. Nekem ez a forgatókönyv komoly kihívást jelentett. Eleget kellett tennem Lars elvárásainak, és nem akartam feladni a saját elképzeléseimet sem.

Dick, a főhős magatartásával tulajdonképpen Amerika „fegyveres pacifizmusára” utal?

Nem akartam arrogáns lenni, vagy ujjal mutogatni Amerikára, hogy lám-lám, más a valóság és más, amiről Bush beszél, de kétségtelen: a véleményem így is „kihallatszik” a filmből. Pedig én is a coca-colán és a baseballon nőttem fel. Az amerikai filmekről, sorozatokról nem is beszélve! A Kedves Wendy azonban nemcsak a fegyver vonzerejéről, vagy ha úgy tetszik, a csábításáról szól, hanem arról a „kapcsolatról” is, ami egy férfi és egy pisztoly között létrejöhet. Mert ez is egyfajta love story. Egy kiábrándult és kétségbeesett fiatalember bizarr szerelmi története, hiszen Lars a forgatókönyv írása során úgy gondolkozott: a lövés a legtökéletesebb „elsülés”. Mindemellett azonban az is érdekelt, miért nem tudnak megbékélni a világgal, a saját életükkel a Dickhez hasonló, magányos srácok, akik már ott állnak a felnőttkor küszöbén. Hogy miért nem tudnak értelmet adni a mindennapjaiknak.

Dicket a Billy Eliotban megismert Jamie Bell játssza, aki most is remek teljesítményt nyújt. Vele sem volt nehéz közös nevezőre jutnia?

Jamie Bell minden elvárásomat felülmúlta. Végig lelkesen, nagy odaadással dolgozott, akárcsak a többiek. Azt csodáltam bennük, hogy a gyerekkori ártatlanságot mély profizmussal párosították.

Az Egyesült Államokban hogyan fogadták a filmet?

Nem kavart akkora port, mint Michael Moore filmje, a 9/11. Remélem, sokak gondolkodására kihatott, a világ dolgaiba azonban aligha tudott beleszólni. A Kedves Wendy azonban csak Amerikában játszódhatott le. Ha európai helyszínt kerestünk volna a történetnek, akkor egészen más film született volna.

Úgy tudom, Nicolas Cage már évek óta tervezi a Születésnap amerikai remake-jét.

Én is olvastam már nem egy nyilatkozatában, hogy szeretné leforgatni a maga verzióját. Én csupán azért tartok ettől, mert a „felújítások” csak nagy ritkán szárnyalják túl vagy érik el az eredeti film sikerét. Egyetlen kivételt ismerek. A postás mindig kétszer csenget Jack Nicholsonnal valóban remekmű lett. Hogy aztán Nicholas Cage mire készül, nem tudom. Lehet, hogy már el is vetette a gondolatot, vagy „jegeli” a történetet. Én jobban örülnék, ha végérvényesen elfeledkezne róla. A Születésnap egyébként nemcsak a világban, hanem otthon, Dániában is hatalmas sikert mondhat a magáénak. Sem a Kedves Wendy, sem Lars Von Trier Manderley-je nem érdekelte annyira a nézőket, mint a Születésnap. Az én életemben is akkorát robbant, mint egy kézigránát.

Egy tabudöntő film esetében ez nem is csoda. Hatvanadik születésnapját ünnepli egy tehetős családfő, s egy kastélyszerű luxushotelba hívja össze népes családját. A szigorú apáról nemsokára kiderül: fiát is, lányát is többször megerőszakolta gyerekkorukban, s ez a trauma okozta a lány öngyilkosságát. Az elegáns ünnepség hatalmas szégyenbe fullad, ezt a napot nem fogja elfelejteni senki. Tudatosan felépített, zárt dramaturgia, kézikamerával nagyközelibe hozott szereplők, improvizatív játék egy családi pszichodrámához.

A Születésnap öröm is, teher is számomra. Dánia ötmillió lakosa közül több mint 400 ezren látták. Ez hatalmas szám. Ez a nagy siker azonban össze is zavart egy időre. Még ma is érzem a hatását. A siker ugyanis kétélű fegyver. Egyrészt szárnyakat ad az embernek, másrészt béklyókat aggat rá. Én a szárnyaimat már lecsatoltam, a béklyóktól azonban még most sem tudtam teljesen megszabadulni. Engem a szüleim szerény embernek neveltek, de ha egy rendező folyamatosan azt hallja, hogy micsoda remek filmet készített, s hol Bunuelt, hol Bergmant emlegetik neki, akkor nagy a veszélye, hogy mindezt el is hiszi. Ettől kellett megóvnom magam, ami nem volt könnyű feladat. Másrészt nagyon nehéz minden rendezéssel ugyanazt a magasságot megugrani. A fesztiválszereplések is veszélyesek. Ha egy film jól sikerül, három évet is utazgathat a világban, a rendező pedig, ha élvezi, hogy ünneplik, három évig csak a népszerűség hullámait lovagolja. Ahelyett, hogy dolgozna. És én ettől akarom megóvni magam. Nem akarok időt veszíteni azzal, hogy a tapsot élvezem és autogramokat osztogatok, nekem írnom kell és rendeznem. Nyitott kell, hogy maradjak a világra, hiszen az élet rengeteg történetet tartogat számomra.

A végső megoldás: szerelem 2021-ben játszódik.

A közeli jövőben.

Ha úgy veszem, valóban nincs az olyan messze. Ennyi időt ad még a világnak. Ami utána jön, az a totális összeomlás. Klónokat állítanak be egy ember helyébe. Jönnek a biológiai hasonmások. De ahogy a film sugallja: ebben a kozmikus káoszban is megéri küzdeni egymásért.

A házasság örökös küzdelem. Két fél szüntelen harca a közös életért. John és Helena, a film hősei már válófélben vannak, hosszú ideje külön élnek, aztán mégis rájönnek, hogy még mindig meg tudják menteni a szerelmüket. Feleségem és gyerekeim vannak. Amikor forgatok, azt szoktam mondani: minden hősömben ott vagyok én is. John szerencsére nem én vagyok. Az ő sorsa nem az én életem. A nézők reagálásából azonban tudom: sokakat megállított a válás útján.

Első rendezése színtiszta dán film, másik opusa Amerikában játszódik, a harmadik munkája angol-német-svéd-amerikai koprodukció. A következő már...

...nem, nem lesz hollywoodi produkció. Én dán rendező maradok, eszem ágában sincs Amerikába költözni. Negyedik filmemet az ottani barátaimmal forgatom. Egy szegény és egy korrumpálódott ember találkozásáról szól majd a történet. Nem egy kísérleti film lesz, megígérhetem. Találkoztam egyszer Ingmar Bergmannal. Mesélte, ő nem akart soha hosszabb szünetet tartani két filmje között. Már a bemutató napján pontosan tudta, mi lesz a következő munkája. „Meg is bolondultam volna, ha nem tudom” – mondta. Én is ebben a tempóban szeretnék dolgozni a jövőben. A sikerrel pedig egyáltalán nem foglalkozom.