Sorstalanság után amerikai Este az óceán partján

Oláh Csaba felvételeSusan Minot 1998-ban megjelent regényét napjaink egyik legjelesebb forgatókönyvírója, Michael Cunningham ültette át filmre. A Focus Features égisze alatt született alkotás (ugyanez a cég állt Ang Lee Oscar-díjas produkciója, a Túl a barátságon mögött is) főszerepeiben olyan neves színészeket láthatunk majd, mint Vanessa Redgrave, Glenn Close, Meryl Streep, Claire Danes, Patrick Wilson és Hugh Dancy.

Ez ugye, várható volt. A Sorstalanság amerikai sikersorozata után nem érhette meglepetésként, hogy tucatszámra kapja a kinti felkéréseket.

Igen, így indult minden. A Sorstalanság alapján találtak meg. A torontói fesztiválon a film bemutatója után egy nappal kerestek meg a Focus Features emberei, aztán az az úr, aki azóta már a kinti ügynököm, San Franciscóba is utánam jött, mert ott is vetítették a filmet. Figyelmeztettek is a barátaim: ha valaki így megy utánad, azt nem szabad elveszíteni. Kérdezte, hogy mi a következő munkám, mert ő hozott néhány forgatókönyvet. Én nem vettem komolyan őt, bort, hozzanak bort, mondtam a szállodában, s mire kihozták, meg is mutatta, mi van a csomagban. Négy forgatókönyv volt benne, köztük az Este. Energiám sem volt, hogy elolvassam, még a repülőgépen sem vettem a kezembe, útban hazafelé. Már itthon voltam, amikor telefonon hívott a menedzserem, hogy „Azonnal olvasd el! Ha nem találnád, ne izgulj, postáztam. Csak siess vele, mert itt nagyon nagy az érdeklődés.” És igaza volt. Gyönyörű a könyv. Ez nem a jól ismert amerikai sztori, ez bárhol a világon megtörténhet. Mindannyiunk napi problémája.

Tehát igent mondott a felkérésre.

Mondtam valamit, ami nagyon tetszett az ügynöknek, és közölte, hogy másnap újra hívnak. De készüljek fel, mert akkor már öten lesznek a vonal végén, és úgy kell tálalnom az elképzelésemet, hogy a stúdió számára megnyerő legyen. Vagyis szerepelnem kellett, mint egy színésznek. Elő kellett adnom valamit. Az öt ember pedig valóban ott ült másnap, és csak azt hallottam a vonalban, hogy „Hmm… hmm”, de mást egy szót sem. A monológom végén aztán azt kérdezték, hogy „És a szereposztás?” Erre sorolom a színészeket, hogy kikkel szeretnék dolgozni, mire ők: „Lehet, hogy mi ugyanazt a filmet szeretnénk megcsinálni?” S elindult egy iszonyú hosszú folyamat. Listák, nevek, favoritok, de hagyták, hogy érvényesüljön, amit én akarok.

Elképesztő, hogy Vanessa Redgrave-től Glenn Close-on át egészen Meryl Streepig micsoda parádés nevekben gondolkozott.

Claire Danest is mindjárt az elején megemlítettem nekik. Vele már korábban is dolgoztam egy Jodie Foster-filmben, tizenkét évvel ezelőtt. Ő még akkor kislány volt, nem is maradt meg a nevem az emlékezetében, csak annyit tudott: az operatőr nem amerikai volt. Claire velem együtt nézte meg a Sorstalanságot egy londoni szálloda vetítőtermében. A film után időt kért, azt mondta, „Adj nekem húsz percet, mert nem tudok megszólalni.” Nagyon hatott rá a történet. Hugh Dancy is ott volt a listán, és rajta is maradt. Vele a Csodálatos Júlia próbafelvételein ismerkedtem meg, ő játszotta volna Annette Bening szeretőjét, de a producer sajnos másképp döntött. Hibázott, ez később aztán kiderült. Hugh sokkal jobb választás lett volna. De az Estéből nem maradt ki. Jött próbafelvételre a londoni szállodába, ahová Claire Danes. A legfontosabb jelenetet csinálta meg, amelytől mindenki félt. Csakhogy ő teljesen felkészülten jött. Ott ült a producer és az asszisztense is, a pici kis szobában olyan mélységekig sikerült eljutni Hugh-val, hogy mindenkinek könnyes volt a szeme. Az enyém is. Valami olyat talált telibe… drámai jelenet… hihetetlenül pontos volt. Előző este megcsókolt egy férfit. Ez volt a jelenet. Véletlenül és mégsem! A legjobb barátját. Ettől olyan rossz lelki állapotba kerül, hogy elbújik a szobában. Szenved, hogy megtette. Ebből lesz egy nagyon komoly beszélgetés közte és Claire Danes között, akivel együtt járt a kollégiumba.

És ki játssza a barátját?

Patrick Wilson. Ő volt az egyetlen, akinél a stúdió vezetői húzogatták az orrukat. Akkor már Newportban voltunk, ott volt a hadiszállásunk, mindenki ott lakott. A New York-i főnök kérte, hogy jöjjek át, mert ott akarta hallani, miért akarom Patrick Wilsont. És elmondtam neki, hogy miért. „Na, jó – felelte. – A stúdiónak az a fontos, hogy te boldog legyél.” Ez így iszonyúan veszélyes – válaszoltam. – Most azt akarjátok, hogy én boldog legyek, de egy ponton túl ti akartok majd boldogok lenni. Ezen elkezdett nevetni. És jóval később, amikor már nem tudom, hány hetet leforgatott a filmből, megkérdeztem tőle: Na, mi a helyzet a boldogsággal?” Mire ő: „Nem lehetek boldogabb, mint amilyen vagyok.” Mert már akkor annyira szerették az anyagot, és benne Patrick Wilsont. Egyébként minden napunk a szeretetről szólt, adtam is, kaptam is rengeteget. Ha tíz perccel később értem a forgatás helyszínére, már az egész stáb azon izgult, hogy hol vagyok, mi történhetett. Aki végzett a filmben, sírva ment el. Mind azt mondták: „Az nem lehet, hogy holnap reggel nem fogsz megölelni, és nem kérdezed meg, hogy vagyok.” Ez annyira szép volt! Azon túl, hogy mindent megtettek, amit kértem tőlük. „Megadtad a hangulatot, az irányt – mondták –, és nem lehetett mást tenni, csak menni előre.”

Glenn Close-zal a Szabó István rendezte Meeting Venusban dolgozott először.

Rég nem találkoztunk, férjhez ment közben, és nagy boldogságban él, és bár egészen kis szerepet kínáltam fel neki, elvállalta. Mondta is, hogy „Nagyon pici ez a szerep, Lajos, mindenkié nagyobb, nincs egy erős pillanatom”. De majd lesz, mert te úgy fogod eljátszani, feleltem. Az esküvőn tudod meg, hogy a fiad meghal balesetben. Ezt csak te tudod megcsinálni. Igen, de ő mást akart eljátszani. Meryl Streep szerepét, aki a saját lányát játssza el negyven évvel később.

Ő sem időz túl sokáig a filmben.

„Neked kell beszélned vele – mondta az egyik főnök –, te rá tudod beszélni őt a szerepre.” New Yorkban, a Central Parkban szabadtéri színpadon játszotta a Kurázsi mamát. Rhode Islandből mentünk át hozzá. A világ egyik legjobb jelmeztervezőjét, Ann Roth-ot is sikerült megszereznünk a filmhez, ő tanácsolta, hogy adjuk oda a könyvet Meryl Streep sminkesének, s ő majd továbbítja. A három és fél órás előadás után majd kilyukadt a gyomrunk az éhségtől, amikor hátramentünk, hogy várjuk a sminkest, egyszer fel kell, hogy tűnjön, amikor jön Kevin Kline, aki szintén játszott a darabban, és én is dolgoztam már vele vagy öt éve. S ahogy ott örülünk egymásnak, egyszer csak megjelenik az ajtóban Meryl Streep, nézi, ki vagyok, már ott a sminkes is, várom, hogy bemutat, de nem, nem ez történik. Meryl Streep Kevin felé fordul, és azt kérdezi tőle: „Ugye, tudod, hogy próbálunk?!” Kitalálták, hogy éjfélkor lepróbálnak egy jelenetet, ami nem úgy ment, mint ahogy kellett volna. Kérdezem a sminkest, hogy ne haragudj, mikor láthatom Meryl Streepet? „Most, most láttad” – felelte. És már be is csukódott mögötte az öltöző ajtaja. Elszervezték a találkozást. Ilyen is van. De ezt már a forgatáson tudtam meg, amikor Meryl Streep azt mondta, ő emlékszik rám, csak ott, a folyosón fogalma sem volt, ki vagyok. Viszont Kevinnel nagyon jót beszélgettünk.

Vanessa Redgrave több jelenetben is látható lesz majd a lányával, Natasha Richardsonnal, de jelentős szerepet játszik a filmben Mammie Gummer is.

Amikor kiválasztottam őt, mondtam is magamban, hogy milyen érdekes, mennyire hasonlít Meryl Streepre! Miközben fogalmam sem volt, hogy valóban a lánya. Érdekes, hogy még Glenn Close-ra is hasonlít, majdnem jobban, mint az anyjára.

Végül Meryl Streepet sem kellett hosszasan győzködnie, hogy ott legyen a filmben.

Igen, üzent, hogy boldogan jön, ha valóban számolok vele. Sem a pénz, sem a körülmények nem érdekelték. Egyszer csak megjelent a newporti szállodában. Ott ül Vanessa Redgrave, Eileen Atkins, és bejön a szobába Meryl Streep. Jobbról-balról megcsókol, és mondja, hogy mennyire boldog, hogy itt lehet… én vázoltam nekik, hogy képzelem a jelenetet, ők pedig összemondták a szöveget.

Vanessa Redgrave az Este központi alakját, az ágyhoz kötött, halálosan beteg asszonyt játssza, aki már búcsúzik az élettől, felidézve egykori nagy szerelmével átélt legboldogabb napjait, valamint két rossz házasságának emlékét. Halálos ágyánál szerettei és barátai veszik körül, emlékeiben azonban élete kulcsfigurái is megjelennek.

Vanessával Londonban találkoztam. Fogta a kezem, és úgy beszélgettünk betegségről, fájdalmakról, s a halál felé vezető útról, amelyről családon belül is friss tapasztalatai voltak. Olyan meghitt volt a beszélgetésünk, hogy a producer és az asszisztens felálltak és kimentek. Azt mondták, úgy érezték, mintha két testvért hallgattak volna, és illetlenségnek találták a jelenlétüket. Ez a viszony végig jellemző volt ránk. Vele is végig úgy beszéltem a forgatáson, mint a fiúval a Sorstalanságban. Mindig mondtam neki, hogy mit csináljon. Sosem tiltakozott. Szerette. A nap végén egyszer sem mulasztotta el megkérdezni, hogy: „Ezt akartad?” Nagyon szép volt, feleltem, köszönöm. „Várjál, de ez az, amit akartál? Mert én semmi olyat nem akarok csinálni, ami téged nem tesz boldoggá. Ez a te filmed. Én sok mindent el tudok játszani és sokféleképpen, de csak olyat akarok adni, ami téged valóban boldoggá tesz.” Ezt csak a nagyon nagyok tudják. Meryl Streep is ilyen. Odamentem hozzá, megkérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha először nem oda néznél…? „Jó, megpróbálom” – felelte. És a végén azt mondta: „Köszönöm, Lajos.” És komolyan megköszönte. Egyébként mindenki azt érezte a munka során, hogy valami megszületett a felület alatt. Hármasával lógtak rajtam, és úgy csókolgatták a fejemet, az arcomat. Azt mondták: „Lajos, holnap kezdjünk új filmet, vagy ha az neked nem jó, akkor bármikor!”

Ilyen forgatókönyvet persze ritkán kap az ember.

Én is ettől félek. Ez nagyon erős intenzitású történet. Egy álomképpel kezdődik a film. Hajnali kettes kezdéssel az óceán partján, egy szikla tetején. A nő már a végső búcsú állapotában van, el is ment már, meg még ott is van egy kicsit. Mellette a két lánya, próbálnak segíteni neki, állandóan olyan embereket emleget, akikről ők még sosem hallottak, el akarnak kapni belőle valamit. Egész életünkben a biztonságért harcolunk, ezért így, úgy, amúgy megpróbálunk tartozni valakihez. Döntéseket kell hoznunk, a döntés pedig nem biztos, hogy jó, viszont megmásíthatatlan. Ha mesélek a filmről valakinek, biztos, hogy azt mondja a végén: „Ez az én problémám!” Mert ez ma is napi kérdés mindenki életében. A „hogyan döntsek, merre menjek?” A nő állandóan elalszik a morfiumtól és emlékezik. Ötvenhárom évet megy vissza a mából, akkor van az esküvője. Az első nagy döntése.

Említette, hogy az első próbán zenét hallgattatott a színészeivel. ĺgy akarta helyzetbe hozni őket?

Közben persze minden szerepről elmondtam, amit fontosnak tartottam.

És milyen zenével váltotta ki bennük az indításhoz szükséges érzelmi állapotot?

Chopinnel. Volt egy pont, amikor azt mondtam: most mindenki csukja be a szemét, és adja át magát annak, amit hall. Hogy mi az érzelmileg. Mert ez a film arról is szól, hogy ugyanabban a pillanatban mennyire sokfélék vagyunk. Hangos szó soha nem volt köztünk. Úgy dolgoztam velük, mint itthon Szabó Istvánnal. Szinte templomi hangulatban. Ilyen légkört még soha nem éltek meg forgatáson, ezt mindannyian elmondták a végén. Ha nem adtam volna nekik az energiát másodpercenként, ezt a filmet nem tudjuk leforgatni. Nagyon szerették, hogy ennyire törődtem velük. Amikor jöttek a hideg éjszakák, s ők kivágott nyári ruhában játszottak, állandóan ötven téli kabáttal vigyáztam rájuk, nehogy baj legyen. Soha nem hagytam el őket.

Megszokta már ezt az új helyzetet? Hogy már nem pusztán képben gondolkozik, hogy az operatőrből rendező lett?

Sokan kérdezték tőlem, miért nem én fényképeztem a Sorstalanságot. Eszembe sem jutott. Ha én ezt a fiút, Nagy Marcellt belesodrom érzelmileg egy helyzetbe, amilyenben még sosem volt, és elhiszi, amit mondok neki, tehát bízik bennem, akkor végig ott kell lennem a közelében. Látnia kell, ha visszanéz. Nem történhet meg, hogy előbb még ott álltam mellette, a következő pillanatban pedig már a kamera mögül figyelem. Ha eltűntem volna, azon nyomban mindent elveszítünk, amit addig létrehoztunk. Az Estében is ugyanez volt a helyzet, ráadásul ennyi nővel! Azt hittem, ennyi sztárt képtelenség lesz kezelni, vagy ha mégis, akkor pszichiátriai osztályt kell nyitnom. Nem ez történt. De mindig úgy kellett jelen lennem, hogy érezzék: velük vagyok, és szeretem őket. Ehhez kellett harmincöt-negyven év tapasztalata.

Akárcsak a Sorstalanságot, az Estét is Pados Gyula fotografálta.

De minden képet én komponáltam. Minden beállítást. Úgy, mint a Sorstalanságban. Pados Gyula megcsinálta hozzá a fényt, ami nagyon fontos. Szabó István is mindig pontosan elmondja, mit akar. Gyulával ugyanígy mindent pontosan megbeszéltünk. Különös film lesz az Este. A nő szobájában már csak tompa színek vannak, nem életteliek, hiszen ezek az élettől való búcsú színei.

Akar még egyáltalán operatőr lenni?

Lehet, hogy a sors nem engedi. Épp Pados Gyula kérdezte tőlem a minap, hogy miért nem kezdtem el előbb a rendezést. Szerintem pont jókor vágtam bele. Ajánlatot kaptam már korábban is, csak nem tetszett az ötlet. A Sorstalanság megrendezésére Kertész Imre kért fel, és ennek a folytatása most az Este.

És már készül is, gondolom, a harmadik filmre.

Ötvenhatos történet lesz az Angliában élő Tibor Fischer műve alapján. A béka segge alatt, ez a regény címe. De a bányászbékára kell gondolni, mert annál még lejjebb lenni egyszerűen lehetetlen. Szenzációs könyv, gyönyörű anyag.